— Mosolyogsz — mondta. — Te is szereted a csillagokat?
— Nagyon — felelte Jason. — De nemcsak ezért mosolygok.
Eszembe jutott, amit meséltél. Nem akarod eltörni a karomat, Méta?
— Persze hogy nem — jelentette ki a lány nagyon komolyan, aztán visszamosolygott rá. — Tetszel nekem, Jason. Még akkor is nagyon tetszel, ha nem vagy pyrrusi. És olyan magányos vagyok.
Amikor a lány fölnézett rá, Jason megcsókolta, s Méta olyan szenvedéllyel viszonozta a csókot, melyben nyoma sem volt szégyenkezésnek vagy álszeméremnek. Aztán így szólt:
— A kabinom itt van a folyosó végén.
6. fejezet
Ezután állandóan együtt voltak. Ha Méta szolgálatot adott, Jason vitte fel neki az ételt a parancsnoki hídra, és beszélgettek. A férfi most már valamivel többet tudott a lány világáról, bár egy ki nem mondott megegyezés szerint nem beszéltek róla. Ehelyett ő mesélt azokról a bolygókról, ahol járt, és azokról az emberekről, akiket ismert. A lány, hálás közönségnek bizonyult, s az idő gyorsan elszaladt. Élvezték egymás társaságát, és az utazás csodálatosan telt.
Aztán vége lett.
A hajó fedélzetén tizennégy ember tartózkodott, Jason azonban sohasem látott egyszerre kettő-háromnál többet. A szolgálat váltása pontos rend szerint zajlott. Amikor a pyrrusiak nem voltak szolgálatban, egymástól függetlenül csak a saját dolgukkal törődtek.
Csak amikor a hajó befejezte az ugrást, és a hangszóró gyűlésre hívta őket, akkor jöttek össze.
Kerk parancsokat adott a leszállásra, és kérdések röpködtek oda-vissza. Mindez technikai jellegű volt, és Jason nem is próbálta követni. Inkább a pyrrusiak viselkedése vonta magára a figyelmét.
Beszédük és mozgásuk egyaránt felgyorsult. Úgy festettek, mint a csatára készülő katonák.
Hasonlóságuk most először döbbentette meg Jasont. Nem voltak egyformák, és nem is ugyanazt tették, ám az a mód, ahogyan mozogtak és cselekedtek, feltűnő hasonlóságot okozott. Úgy viselkedtek, mint az óriási, vadászó macskák. Gyorsan és feszülten lépkedtek, állandóan ugrásra készen álltak, pillantásuk sohasem pihent meg.
Jason megpróbált beszélni Métával, de a lány szinte idegenként viselkedett. Egytagú szavakkal válaszolt, és pillantása sohasem találkozott az övével; csak átfutott rajta és továbbugrott. Igazából semmi mondanivalója nem volt, máris indult tovább. Jason feléje nyújtotta a kezét, hogy megállítsa, de meggondolta magát. Lesz még idejük beszélni.
Kerk volt az egyetlen, aki valamennyi figyelmet szentelt Jasonnak — egy biztonsági üléshez küldte.
Méta leszállása még szörnyűbbnek bizonyult, mint a felszállása, legalábbis most a Pyrruson. A hajót minden irányban gravitációs hullámok rángatták, a következő pillanatban pedig végtelennek tűnő szabadesés következett. Hangos puffanások érték a hajótestet, amelyek egész szerkezetét megrázták. Az egész inkább görcsös küzdelemhez, semmint leszálláshoz hasonlított, és Jason kíváncsi volt, vajon mennyi igazság van ebben a véleményében.
A hajó végre földet ért, de Jason még sokáig észre sem vette. Az állandó 2 G — s gravitációt folyamatos fékezésnek érezte. Csak a hajtóművek elhalkuló nyüszítése győzte meg arról, hogy már lent vannak. Óriási erőfeszítésébe került kicsatolni a hevedereket, és erőlködve ült fel.
A 2 G először nem is tűnt olyan rossznak. De csak először. A járás ugyanakkora erőkifejtést igényelt, mintha a vállán még egy hozzá hasonló súlyú embert is cipelne. Amikor felemelte karját, hogy kinyissa az ajtót, az olyan nehéz volt, mint két kar. Lassan csoszogott a főzsilip felé.
Mindnyájan ott sorakoztak előtte, két férfi közülük átlátszó hengereket görgetett az egyik közeli helyiségből. Látható súlyukból és abból, ahogyan kongtak összeütközéskor, Jason látta, hogy átlátszó fémből készültek. Arra viszont nem bírt rájönni, mire használhatják őket. Egy méter átmérőjű üres hengerek voltak, hosz— szabbak egy embernél. Az egyik végük szilárd, a másik légmentesen zárható. Rendeltetésük csak akkor világosod-dott meg számára, amikor Kerk elfordított egy kereket az egyiken, és kinyitotta a végét.
— Szállj be! — mondta neki. — Ebben visznek ki a hajóból, így nem eshet bántódásod.
— Kösz, nem — felelte Jason. — Nem vágyom rá különösebben, hogy a bolygótokra lépésemkor egy szalámihoz hasonló látványosságot nyújtsak.
— Ne légy idióta! — hangzott Kerk meglepett válasza. — Mi mindannyian ezekben a csövekben megyünk ki. Túl sokáig voltunk távol ahhoz, hogy megkockáztassuk a kiszállást az újrakiképzés előtt.
Jason kicsit hülyén érezte magát, ahogy nézte, amint a többiek bemásznak a csövekbe. Fogta a legközelebb esőt, először a lábát csúsztatta be, belebújt, majd magára húzta a fedelet. Amikor megszorította a középen lévő forgózárat, a fedél nekifeszült a rugalmas peremnek. A bezárt henger széndioxid-tartalma egy percen belül megemelkedett, s az alján levő légrissítő felzümmögött.
Kerk szállt be utolsónak. Először ellenőrizte az összes többi cső zárját, majd lenyomta a légzsilipkioldót. Amint az ajtó kezdett elfordulni, gyorsan bebújt a megmaradt hengerbe. A külső és a belső ajtók lassan, csikorogva kinyíltak, és tompa fény szivárgott be a kinti esőfátyolon keresztül.
Jason számára ez az egész nagy csalódásnak tűnt. Ennyi előkészület semmiért! Hosszú, végeérhetetlen percek múltak el, míg végre feltűnt egy targonca, melyet egy pyrrusi vezetett. Úgy rakodta fel a járműre a hengereket, mintha farönkök lennének.
Jason szerencsétlenségére pont a kupac aljára került, így egyáltalán nem látott semmit a külvilágból.
Az első helybéli élőlényt akkor pillantotta meg, amikor a hengereket lerakodták egy fémfalú teremben.
A targonca vezetője épp a vastag külső ajtót zárta be, amikor valami berepült a nyíláson, és nekicsapódott a távolabbi falnak. Jason tekintete öntudatlanul is követte a mozgást; meg akarta nézni, mi az, amikor a valami pontosan az arca felé zuhant.
A henger fémfaláról megfeledkezve hátrarándult. A lény nekiütődött az átlátszó fémnek, és hozzátapadt. Jasonnak tökéletes lehetősége nyílt minden részletét megfigyelni.
Már-már túl szörnyű volt ahhoz, hogy hihető legyen.
Leegyszerűsítve: egy rettenetes, rendkívül halálos lény. Szája két részre osztotta a fejét, benne hegyes, fűrészes fogak sorakoztak.
Bőrszerű szárnyai karmokban végződtek, lábán pedig még hosszabb karmok meredeztek, melyek a fémfalat igyekeztek szétszaggatni.
Jasonon rémület lett úrrá, mert látta, hogy a karmok vájatokat karcolnak az átlátszó fémbe. Ahol a lény nyála érte, a fém elhomályosodott, és kevésbé állt ellen a fogak rohamának.
A józan észe azt mondta, hogy ezek csak karcolások a vastag csövön, nem okozhatnak kárt. Ám az esztelen vakrémület arra késztette, hogy olyan messzire húzódjon, amennyire csak tud.
Menekülést keresve kuporodott össze belül.
Rémülete csak akkor enyhült, amikor a repülő lény kezdett feloldódni. Gőzölgő folyadék permetezett minden oldalról, egészen addig, amíg a hengereket el nem lepte. A pyrrusi állat egy utolsót csapott még állkapcsával, aztán az oldat elmosta. A folyadék a padlón keresztül folyt le, aztán egy második, majd harmadik zuhany következett.
Amíg az oldatokat kiszivattyúzták, Jason megpróbálta visszanyerni önuralmát. Nagyon meglepődött magán. Bármilyen rémítő is volt ez a lény, akkor sem értette azt a félelmet, melyet a lezárt cső dacára is keltett benne. Reakciója nem állt arányban az okkal. Még amikor a lény elpusztult, és eltűnt a szeme elől, akkor is mindenerejét felemésztette, hogy úrrá legyen idegein, és újra normálisan lélegezzen.