Méta már kimászott a hengeréből, s Jason ebből rájött, hogy a sterilizáló folyamat befejeződött. Kinyitotta a saját csövét, és kimerültén mászott ki. Méta és a többiek addigra már elmentek, csupán egy sólyomarcú idegen maradt, aki rá várt.
— Brucco vagyok, az adaptációs klinika alkalmazottja. Kerk elmondta, hogy ki vagy, sajnálom, hogy idejöttél. Most gyere velem, venni akarok néhány vérmintát.
— Egészen otthon érzem magam — jegyezte meg Jason. — A jó öreg pyrrusi vendégszeretet!
Brucco csak morgott valamit, aztán elindult. Jason követte egy kopár folyosón át a steril laboratóriumba.
A kétszeres gravitáció kimerítette, állandó koloncként nehezedett sajgó izmaira. Amíg Brucco lefuttatta a teszteket a vérmintán, Jason pihent. Már csaknem fájdalmas álomba szenderedett, amikor Brucco visszatért egy tálcára való üveggel és injekcióstűvel.
— Hihetetlen — jelentette ki. — Semmiféle antitest nincs a véredben, aminek hasznát vehetned ezen a bolygón. Van itt egy rakás antigén, amitől azonban minimum egy napig olyan beteg leszel majd, mint egy vadállat. Vedd le az ingedet!
— Gyakran csinálod ezt? — kérdezte Jason. — Mármint azt, hogy telepumpálod a kintieket mindenfélével, hogy élvezhessék a világotok örömeit?
Brucco bedöfött egy tűt Jason karjába, s ő úgy érezte, mintha a tű hegye a csonton csikordult volna.
— Egyáltalán nem gyakran. Utoljára évekkel ezelőtt történt. Jött vagy fél tucat kutató valamilyen intézetből, és hajlandóak voltak egész jól fizetni azért, hogy tanulmányozhassák a helyi életformákat.
Mi nem mondtunk nemet. A galaktikus valuta mindig jól jön.
Jason kezdte úgy érezni magát, mint akit jól fejbe rúgtak.
— Hányan élték túl? — motyogta bizonytalanul.
— Egy ember. Őt még időben megmentettük. A pénzt természetesen előre kértük.
Jason először azt hitte, a pyrrusi tréfál. Aztán eszébe jutott, hogy nem érdekli őket a humornak semmilyen formája. Ha csak fele igaz annak, amit Méta és Kerk mondtak, az egy a hathoz esély nem is olyan rossz.
A szomszéd szobában állt egy ágy, Brucco eltámogatta odáig. Jason úgy érezte magát, mint aki jól bekábítózott — és valószínűleg így is volt. Mély álomba zuhant és álmodott.
Félelemről és gyűlöletről. Egyenlő arányban keveredtek benne, és egész testében megborzongatták. Ha álom volt, Jason soha többé nem akart aludni. Ha nem álom volt, akkor inkább meg akart halni.
Megpróbált küzdeni ellene, de csak egyre mélyebbre süllyedt benne.
A félelemnek nem volt kezdete, sem vége — és elmenekülni sem lehetett előle.
Amikor újra öntudatra ébredt, Jason nem emlékezett rémálma részleteire. Csak a félelem maradt. Verejtékben úszott, és sajgott minden izma. Bizonyára a hatalmas adag vakcina okozta, döntötte el végül, ez meg az erős gravitáció. Ez azonban nem mosta ki szájából a félelem ízét.
Később Brucco dugta be fejét az ajtón, és végigmérte Jasont.
— Azt hittük, meghaltál — közölte. — Átaludtál huszonnégy órát.
Ne mozogj, hozok valamit, amitől összeszeded magad!
Ez a valami újabb injekcióstű meg egy pohár baljós kinézetű folyadéknak bizonyult. Csillapította a szomját, de fájdalmasan ráébresztette gyötrő éhségére.
— Kérsz enni? — kérdezte Brucco. — Fogadni merek, igen.
Felgyorsítottam az anyagcserédet, így gyorsabban építesz izmokat.
Ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is legyőzd a gravitációt.
Viszont egy ideig kifejezetten jó étvágyad lesz tőle.
Brucco vele együtt evett, és Jasonnak alkalma nyílt feltenni neki néhány kérdést.
— Mikor kapok lehetőséget, hogy körülnézzek lenyűgöző bolygótokon? Eddig ez az egész utazás körülbelül annyira volt érdekés, mint egy börtöntúra.
— Nyugodj meg, és egyél. Valószínűleg hónapokba telik, mire képes leszel kimenni. Ha egyáltalán kimehetsz.
Jasonnak leesett az álla; nagy csattanással csukta be a száját.
— Elárulnád esetleg, hogy miért?
— Persze. Neked is át kell esned ugyanazon a kiképző tanfolyamon, amit a gyerekeink végeznek. Nekik hat évig tart. Persze számukra ez életük első hat éve. Most biztos arra gondolsz, hogy te, mint felnőtt, gyorsabban tanulsz majd. Az ő oldalukon vannak azonban az átöröklés előnyei. Csupán annyit mondhatok, hogy majd akkor hagyhatod el ezeket a zárt épületeket, amikor készen állsz rá.
Miközben beszélt, Brucco befejezte az evést, és egyre növekvő undorral bámulta Jason csupasz karjait.
— Először is szereznünk kell neked egy fegyvert — mondta végül. — Rosszul vagyok, ha valakit fegyver nélkül kell látnom.
Brucco természetesen állandóan viselte a sajátját, még a zárt épületeken belül is.
— Minden fegyver a tulajdonosához van igazítva, és haszontalan lenne bárki más számára — magyarázta. — Megmutatom, miért.
Egy fegyverraktárhoz vezette Jasont, melyet halálos fegyverek töltöttek meg.
— Tedd ide a karodat, amíg elvégzem a beállításokat!
Dobozszerű szerkezetet csatolt fel, oldalán egy pisztolyaggyal. Jason megmarkolta a markolatot, és könyökét egy fémhurokra fektette.
Brucco valamiféle mutatókat állítgatott, aztán lemásolta az eredményt a kijelzőkről. Erről a listáról olvasva a számjegyeket, különböző alkatrészeket válogatott ki a tárolórekeszekből, és gyorsan összeállított egy pisztolytáskát meg egy puskát. Az alkarjára szíjazott pisztolytáskával és kezében a fegyverrel Jason most először vette észre, hogy rugalmas vezeték köti össze őket. A fegyver tökéletesen illett a kezébe.
— Ez a fegyvertok titka — magyarázta Brucco, megtapogatva a rugalmas vezetéket. — Teljesen laza, amíg használod a fegyvert. De ha azt akarod, hogy az visszatérjen a tokjába… — Brucco igazított valamit a fegyveren, és a vezeték merev pálcává változott, amely kicsapta a fegyvert Jason kezéből, és az a levegőbe lendült. — És így tér vissza… — A feszes vezeték teljes sebességgel, suhogva rántotta vissza a fegyvert a tokjába. — Az előhúzás művelete természetesen ennek pont az ellenkezője.
— Csodálatos szerkentyű — jegyezte meg Jason. — De hogyan húzom elő? Fütyülök neki, vagy csettintek, hogy a kezembe ugorjon?
— Nem, nem hangvezérlésű — válaszolt Brucco higgadt arccal. — Annál sokkal jobb. Emeld fel a bal kezedet, és ragadj meg egy képzeletbeli markolatot! Feszítsd meg a mutatóujjadat! Látod, hogy feszülnek meg az inak a csuklódon? Az elsütőbillentyű érzékelői a jobb csuklódat érintik. Figyelmen kívül hagynak minden mozdulatot, kivéve azt, amely azt jelzi: a kéz készen áll a fegyver fogadására.
Egy idő után az egész mechanizmus teljesen automatikussá válik.
Csak akarnod kell, és a fegyver máris a kezedbe pattan. Ha nem akarod, akkor a tokjában marad.
Jason markoló mozdulatot tett a jobb kezével, és begörbítette a mutatóujját. Hirtelen ütést érzett a kezén, és hangos dörrenést hallott.
Zsibbadt ujjai a fegyvert markolták — melynek füst szállt fel.a csövéből.
— Természetesen csak vaktöltényeket kaptál, amíg meg nem tanulod kezelni a mordályt. Mi mindig töltött fegyverrel járunk.
Sehol sincs biztonság. Figyeld, hogy nincs ravaszvédő kengyel. Ettől képes vagy kicsit jobban behajlítani a mutatóujjadat, amikor célzól, így a pisztoly abban a pillanatban tüzel, amikor megérinti a kezedet.