— Mérges fű! Mindig viselj csizmát!
Jason letérdelt, és megvizsgálta a füvet. A szál csúcsán egy fényes, kampószerű képződmény libegett. Riadtan vette észre, hogy minden egyes fűszál ugyanilyen. A puha, zöld pázsit halálos szőnyeget képezett. Ahogy fölegyenesedett, megpillantott valamit egy széles levelű növény alatt. Egy lapuló, pikkelyes állatot, melynek hosszú, elvékonyodó feje hegyes tüskében végződött.
— Mi ez itt a kertek alján? — kérdezte. — Ja, persze, adtok a bébiknek valami játszótársat is. — Jason megfordult, és észrevette, hogy a levegőhöz beszél; az oktató már elment. Megvonta a vállát, és megsimogatta a pikkelyes szörnyecskét.
— Szarvördög — szólalt meg a személytelen hang valahonnan. — A védőruha és — cipő nem elegendő. Öld meg!
Éles durranás törte meg a csöndet, ahogy Jason fegyvere előugrott.
Az állat felbukott, mivel úgy programozták, hogy reagáljon a vaktöltény hangjára.
— Nos, ez már fejlődés — jegyezte meg Jason, és megörült a gondolatnak. Az “Öid meg!” szavakat Brucco használta mindig, amikor a fegyver kezelésére tanította. Az inger mostanra elérte a tudat alatti szintet. Csak azután ébredt rá a tudatra, hogy lőni akar, miután már hallotta a lövést. Elismerése a pyrrusi technika iránt határozottan nőtt.
Jason egy igen kellemetlen délutánt töltött a gyerekek “horrorkertjében” vándorolgatva. Mindenütt halál várta. Ezalatt a testetlen hang egyszerűen megfogalmazott komoly tanácsokat adott neki. így sokkal jobb volt, mintha az életben találkozott volna ezekkel a szörnyekkel. Sohasem gondolta volna, hogy az erőszakos halál ilyen sok visszataszító formában létezhet. Itt minden halálos az emberre — a legkisebb rovartól a legnagyobb növényig.
Ez az egyirányú célzatosság teljesen természetellenesnek tűnt. Miért olyan idegen ez a bolygó az emberi élettől? Eszébe véste, hogy majd megkérdezi Bruccót. Megpróbált legalább egyetlen olyan életformát találni, amelyik nem szomjazik a vérére.
Nem sikerült. Hosszú kutatás után megtalálta az egyetlen dolgot, amelynek érintése nem csalt ki halálos tanácsokat a hangszóróból.
Egy nagydarab szikla volt az, amely a mérgező fű mezejéből emelkedett ki. Jason örömmel ült le rá, és föltette a lábát. Egy békés oázisban érezte magát. Néhány percig pihentette a gravitációtól elcsigázott testét.
— MÉTELYGOMBA! NE ÉRINTSD MEG!
A hang a normális hangerő kétszeresével szólalt meg, és Jason úgy ugrott fel, mint akit meglőttek. A fegyver a kezében termett, célpont után kutatva. Csak akkor értette meg, hogy miről van szó, amikor lehajolt, és közelebbről megnézte a sziklát, amin ült.
Pelyhes, szürke foltokat látott, melyek még nem voltak ott, amikor leült.
— Ó, ti ravasz ördögök! — kiáltott a gépekre. — Hány kiskölyköt ijesztettetek el ettől a sziklától, amikor már azt hitték, találtak egy kis nyugalmat! — Rossz néven vette a kondicionálásnak ezt a csalóka módját, de ugyanakkor csodálta is. A pyrrusiak nagyon korán megtanulják, hogy ezen a bolygón nem létezik biztonság — kivéve azt, amit ők teremtenek maguknak.
Mialatt a Pyrrusról tanult, egyben jobban megértette az itt élő embereket is.
8. fejezet
Az iskolában, a külvilágtól elvágva töltött napokból hetek lettek.
Jason már csaknem büszke volt arra, ahogyan a halálos lényekkel boldogult. Már minden állatot és növényt felismert a “bölcsődeszobában”, így továbbléphetett egy másik edzőterembe, ahol a vadállatok lassú támadásokat intéztek ellene. Fegyvere egyhangú rendszerességgel puffantotta le őket. Az állandó napi órák szintén kezdték már untatni.
Bár a gravitáció még mindig nagy terhet jelentett neki, izmai óriási erőfeszítéseket tettek, hogy alkalmazkodjanak hozzá. A napi tanórák után már nem zuhant azonnal az ágyba. Csak a rémálmok lettek egyre rosszabbak. Végül megemlítette őket Bruccónak, aki kevert neki egy altatót, amely megszüntette hatásuk nagy részét. Az álmok még jelentkeztek ugyan, de Jason csupán bizonytalanul emlékezett rájuk, amikor felébredt.
Mire tökéletesen elsajátította az összes szerkentyű műküdését, amely a pyrrusiakat életben tartotta, fokozatosan eljutott a legélethűbb edzőterembe, amelyet csupán egy hajszál választott el a valódi külvilágtól. Csak egy kis minőségi különbség volt köztük. A rovarok mérge fájdalmat és duzzanatokat okozott az azonnali halál helyett.
Az állatok horzsolásokat okozhattak, és felszakíthatták a húst, de megálltak, mielőtt letépték volna a végtagokat. Az ember nem halhatott meg ebben a teremben, de nagyon közel kerülhetett hozzá.
Jason az ötévesekkel vándorolt ebben a nagy és kusza dzsungelben.
Volt valami komikus, ám szomorú is gyermekhez nem illő zordságukban. Bár a szállásukon talán még nevettek, már felismerték, hogy a külvilágban semmi nevetnivaló nincs. Számukra a túlélés összekapcsolódott a társadalmilag elfogadott és kívánatos dolgokkal. Ily módon a Pyrrus egy egyszerű fekete-fehér társadalom volt. Ahhoz, hogy az ember bebizonyítsa értékét magának és a világnak, csupán életben kellett maradnia. Ez nagyon fontos a faj túlélése szempontjából, de nagyon rossz hatással van az egyéni személyiségre. A gyerekeket is kedves arcú gyilkosokká változtatta, akik állandóan készek halált osztani.
Néhány gyerek elérte azt a szintet, hogy kiléphetett a külvilágba, és mások vették át a helyüket. Jason figyelte ezt a folyamatot egy darabig, mígnem feltűnt neki, hogy mindazok elmentek már, akikkel együtt kezdett. Még aznap felkereste az adaptációs központ vezetőjét.
— Brucco, meddig akarsz még itt tartani ebben az óvodai céllövöldében?
— Nem “tart” itt téged senki — felelte Brucco a szokásos ingerült hangján. — Addig leszel itt, amíg képesítést nem szerzel arra, hogy kimenj a külvilágba.
— Az a gyanúm, ez sohasem fog bekövetkezni. Szét tudom szedni és összerakni az összes istenverte szerkentyűtöket, akár sötétben is.
Halálos fegyver vagyok ezzel az ágyúval a karomon. Ebben a pillanatban, ha kellene, könyvet tudnék írni “A Pyrrus teljes növény-
és állatvilágáról” és arról is, “Hogyan öljük meg őket”. Valószínűleg nem csinálom olyan jól, mint hatéves társaim, de az a gyanúm, ennél jobban sohasem fogom csinálni. így van?
Brucco kényelmetlenül fészkelődött, megpróbált kitérni a válasz elől, de nem sikerült.
— Azt hiszem… tudod, ez úgy van… te nem itt születtél és…
— Ugyan, ugyan! — mondta Jason vidáman. — Egy ilyen becsületes arcú pyrrusinak, mint te, nem lenne szabad hazugsággal próbálkoznia a gyengébb faj egyik tagjának, aki éppen ebben nagymester. Természetesen ne vegyük számításba, hogy én mindig lomhább leszek a gravitáció miatt, és a többi velem született fogyatékosságot sem.
Ezeket elismerem. De most nem erről beszélünk. A kérdés az, fogok-e még fejlődni több edzés hatására, vagy elértem teljesítőképességem csúcsát? Brucco verejtékezett.
— Az idő, előrehaladtával természetesen fejlődhetsz még…
— Micsoda ravasz róka! — fenyegette meg Jason az ujjával. — Igen vagy nem. Fogok még fejlődni most, ha még többet edzem?
— Nem — vágta rá Brucco, és nagyon zaklatottnak tűnt. Jason úgy méregette, mint egy pókerleosztást.
— Most… akkor gondolkodjunk! Fejlődni nem fogok, mégis itt kuksolok. Ez nem véletlen. Bizonyára azt az utasítást kaptad, hogy tarts itt engem. Az alapján, amit eddig láttam ebből a bolygóbóclass="underline" ., s ez kétségkívül nagyon kevés… azt mondanám, Kerk utasított erre.