— Persze, őt mindenki ismeri. De most elfoglalt, nem mehetsz hozzá.
Jason nekiszegezte a mutatóujját.
— Hát ide figyelj! A testi épségemet rád bízták ugyan, de az agyamat nem. Te mit szólnál, ha én akarnám megmondani neked, mikor és melyik szörnyre lőj? Oké?
Menedéket kellett keresniük egy hirtelen vihar elől, melynek során öklömnyi jégdarabok záporoztak az égből. Aztán Grif kelletlenül az egyik nagy központi épülethez vezette Jasont. Több ember álldogált itt, és néhányuk egy pillanatra megbámulta a külhonit, mielőtt folytatta volna a dolgát. Jason felvonszolta magát a két lépcsősoron, mielőtt elérte volna az ajtót, melyen ez állt: SZERVEZÉS ÉS BESZERZÉS.
— Itt van Kerk? — kérdezte.
— Persze — felelte a fiú. — Szolgálatban van.
— Remek. Most igyál valamit, vagy ebédelj meg, vagy tégy, amit akarsz, és gyere vissza értem néhány óra múlva. Szerintem Kerk tud olyan jól vigyázni rám, mint te.
A fiú néhány másodpercig határozatlanul állt, majd megfordult és távozott. Jason letörölte a verejtéket homlokáról, és belökte az ajtót.
Az irodában sok ember tartózkodott. Egyikük sem nézett Jasonra, s nem kérdezték, mi dolga itt. A Pyrruson mindennek célja van. Ha idejött, bizonyára jó oka volt rá. Senkinek eszébe sem jutott volna megkérdezni, mit akar. Jason, aki ezernyi világ kicsinyes hivatalnoki gárdáját megismerte már, várt néhány pillanatig, mire megértette.
Egyetlen ajtó volt még a szobában a bejárattal szemközt.
Odacsoszogott, és benyitott.
Kerk felnézett az íróasztaláról, melyen óriási papírhalmok és jegyzékek hevertek.
— Kíváncsi voltam, mikor tűnsz fel — jegyezte meg.
— Sokkal korábban, ha nem gátoltad volna meg — felelte Jason, s fáradtan egy székbe vetette magát. — Egy idő után derengeni kezdett nekem, hogy akár az egész hátralevő életemet is a ti vérszomjas napközitekben tölthetném, ha nem teszek ellene valamit. Hát itt vagyok.
— Kész vagy visszatérni a “civilizált” világokba most, hogy eleget láttál a Pyrrusból?
— Nem — felelte Jason. — Lassan az agyamra megy, hogy mindenki távozásra akar késztetni. Kezdem azt hinni, hogy te meg a többi pyrrusi titkolni próbáltok valamit.
Kerk elmosolyodott a gondolatra.
— Mi titkolnivalónk lenne? Kétlem, hogy akadna még egy bolygó, mely olyan egyszerű és egyértelmű, mint a mienk.
— Ha így van, akkor bizonyára nembánod, ha felteszek néhány egyenes kérdést a Pyrrusról, vagy igen?
Kerk tiltakozni próbált, aztán elnevette magát.
— Ezt jól csináltad. Mostanra már lehetne annyi eszem, hogy ne vitatkozzam veled. Mire vagy kíváncsi?
Jason megpróbált kényelmes testhelyzetet találni a kemény széken, aztán feladta.
— Mennyi a bolygó lakossága? — kérdezte. Kerk egy másodpercig habozott, majd válaszolt.
— Körülbelül harmincezer. Ez nem túl sok egy olyan bolygón, amelyen már ilyen régóta laknak telepesek, de az ok nyilvánvaló.
— Értem, harmincezres lakosság — bólintott Jason. — No és mi a helyzet a bolygó felszínének átalakításával? Engem nagyon meglepett, hogy ez a város a maga védőfalával körülvéve az egyetlen a bolygón. Ne számítsuk ide a bányásztelepeket, mivel azok nyilvánvalóan csak a város kiterjesztései. Mit a véleményed: az emberek nagyobb vagy kisebb részét birtokolják ma a bolygó felszínének, mint a múltban?
Kerk fölvett az asztalról egy hosszabb acélcsövet, melyet papírnehezéknek használt, és azzal játszadozott, mialatt gondolkodott. A vastag acél gumiként hajlott a kezében, ahogy a válaszra koncentrált.
— Ezt nehéz hirtelenjében megmondani. Kell hogy legyenek feljegyzések erről is, de nem tudom, hol találhatók. Ez annyi tényezőtől függ…
— Jó, akkor felejtsük most el — váltott témát Jason. — Van egy másik kérdésem, ami sokkal lényegesebb. Nem gondolod, hogy a Pyrrus lakossága évről évre folyamatosan csökken?
Éles csattanás hallatszott, ahogy a cső a falnak vágódott. Aztán Kerk máris ott állt Jason előtt, fenyegetően, kezét a kisebb férfi nyaka felé nyújtva. Arca dühtől vöröslött.
— Soha ne mondd ezt! — ordította. — Ne merd még egyszer mondani!
Jason olyan csendesen ült, ahogy csak tudott, lassan beszélt, és gondosan megválogatta minden szavát. Az élete függött ettől.
— Ne gurulj be, Kerk. Nem akartam semmi rosszat. Hiszen a ti oldalatokon állok, nem tudod? Veled beszélhetek, mert te sokkal többet láttál már a világegyetemből, mint azok a pyrrusiak, akik sohasem hagyták el a bolygót. Te megszoktad, hogy megvitasd a dolgokat. Tudod, hogy a szavak csupán szimbólumok. Beszéljünk anélkül, hogy elveszítsd az önuralmadat puszta szavak miatt…
Kerk lassan leengedte karjait, és arrébb lépett. Aztán elfordult, és töltött magának egy pohár vizet az asztalon álló üvegből. Miközben ivott, még mindig háttal állt Jasonnak. A verejtéktől, melyet Jason letörölt izzadt arcáról, nagyon keveset okozott a szobában uralkodó hőség.
— Sajnálom… hogy kijöttem a sodromból — restelkedett Kerk a székébe roskadva. — Ritkán történik meg velem. Mostanában keményen dolgoztam, biztosan túlfeszítettem az idegeimet. — Arról nem tett említést, amit Jason mondott előzőleg.
— Mindnyájunkkal megesik — bólogatott Jason. — Inkább nem kezdem el ecsetelgetni, hogy milyen állapotban voltak az én idegeim, amikor erre a bolygóra érkeztem. A végén el kellett ismernem, hogy minden, amit mondtál, igaz. Valóban a legveszedelmesebb hely a világon. És valóban csak annak van esélye a túlélésre, aki itt született. Elügyetlenkedhetem itt még egy darabig, hála a kiképzésnek, de tudom, hogy egyedül semmi esélyem sem lenne. Biztosan tudod, hogy egy nyolcéves fiú a testőröm. Ez jól szemlélteti az itteni helyzetemet.
Kerk már elfojtotta dühét, és visszanyerte önuralmát. Szemét összevonta egy eszébe villanó gondolatra.
— Meglep, hogy ezt mondod. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is hallom, amint beismered, hogy valaki jobb lehet nálad valamiben. Hiszen épp ezért jöttél ide, nem? Hogy bebizonyítsd, vagy olyan jó, mint bármelyik pyrrusi.
— Egy pont oda — ismerte el Jason. — Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam. De örülök, hogy nem vagy olyan izomagyú, mint amilyennek kinézel. Igen, bevallom, valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy idejöttem, ez és a kíváncsiság.
Közben Kerk a saját gondolatmenetét követte, és valami szöget ütött a fejében.
— Azért jöttél ide, hogy bebizonyítsd, vagy olyan jó, mint bármelyik pyrrusi. Most mégis beismered, hogy egy nyolcéves simán leköröz. Ez valahogyan nem passzol ahhoz, amit rólad tudok. Ha az egyik kezeddel adsz, a másikkal el kell hogy vegyél valamit. Nos, áruld el, miben érzed még mindig saját felsőbbrendűségedet? — Kerk könnyedén tette fel a kérdést, de szavai mögött feszültség bujkált. Jason sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt.
— Megmondom — szólt végül. — De ne harapd le érte a fejemet.
Arra építek, hogy a te civilizált agyad képes megfékezni a reflexeidet. Olyan dolgokról kell ugyanis beszélnem, amik Pyrusson szigorúan tabuk. Az embereid szemében én egy nyápic vagyok, mivel a külvilágból jöttem. Vegyétek azonban észre, hogy ez egyben az erősségem is. Meglátok olyan dolgokat, amik előttetek rejtve maradnak, mivel régóta együtt éltek vele. Ismered a régi mondást: nem látni az erdőt a fától.
Kerk egyetértőén bólintott, és Jason folytatta.
— Hogy továbbvigyem ezt a hasonlatot, amint kiszálltam az űrhajóból, az első, amit képes voltam látni, az erdő volt. Bizonyos tények nyilvánvalóak számomra. Szerintem ti is tudjátok ezeket, csak gondosan elfojtjátok az ilyen gondolataitokat. Rejtett gondolatok ezek, melyek teljes mértékben tabunak számítanak. Most elmondom neked a legfontosabb ilyen titkos gondolatot, és remélem, tudod magad annyira fékezni, hogy ne ölj meg.