Jason megpróbált nem nyögni, miközben felállt.
— Ezt hadd döntsem el én, csak mutasd az utat!
A könyvtár kezelése teljesen automatikus volt. Egy kivetített névmutató megadta bármely szöveg hívószámát, amire az embernek szüksége volt. A szalagot harminc másodperccel a szám beütése után kiadta a gép. A visszaadott szalagok egy fenékürítő kocsiba kerültek, s a gép automatikusan a helyére tette őket. A gépezet simán működött.
— Csodálatos — mondta Jason félretolva a névmutatót. — Elismerésem a technológiai leleményességeteknek. Csak éppen semmi olyasmit nem tartalmaz, ami értékes lenne számunkra…
csupán több száz ívnyi kézikönyvet.
— Mi másnak kellene lennie egy könyvtárban? — kérdezte Méta.
Őszintén zavartnak tűnt.
Jason már magyarázni kezdte, de aztán meggondolta magát.
— Később visszatérünk rá — mondta. — Sokkal később. Most találnunk kell valami vezérfonalat. Lehetséges, hogy vannak olyan szalagok… vagy akár nyomtatott könyvek… amelyek nem ezen a gépen keresztül vannak nyilvántartva?
— Valószínűtlennek tűnik, de megkérdezhetjük Polit. Itt lakik valahol, és a könyvtár alkalmazásában áll. Ő iktatja az új könyveket, és gondját viseli a berendezéseknek.
Az épület hátsó részébe nyíló egyszerű ajtó zárva volt, és semennyi dörömbölés nem riasztotta föl a gondnokot.
— Ha életben van, ez bizonyára hatni fog — mondta Jason.
Megnyomta az “Üzemen kívül” gombot az ellenőrzőpanelen. A hatása az volt, amit szeretett volna. Az ajtó öt percen belül feltárult, és Poli vonszolta ki magát rajta.
A halál többnyire gyorsan jön a Pyrruson. Ha a sebesülés lelassított egy embert, a pusztítás erői készen álltak, és bevégezték munkájukat.
Poli volt a kivétel e szabály alól. Bármi támadta is meg eredetileg, hatékony munkát végzett. Arca alsó része nagyrészt hiányzott. Bal karja görbe volt, és használhatatlan. Testének és lábának károsodása miatt csupán arra volt képes, hogy elbotorkáljon egyik helyről a másikra.
De volt még egy jó karja, s jól látott. A könyvtárban dolgozhatott, s ezzel fölmentett egy teljes értékű embert az ottani munka alól. Mióta vonszolta föl-le haszontalan porhüvelyét az épületben, senki nem tudta. A fájdalom ellenére, mely megülte véreres szemét — életben maradt. Meg is öregedett — idősebb volt, mint bármelyik pyrrusi, akit Jason eddig látott. Poli odatámolygott, és kikapcsolta a riasztót, mely ideszólította.
Amikor Jason magyarázni kezdett, az idős férfi ügyet sem vetett rá.
Jason csak akkor jött rá, hogy süket is, amikor a könyvtáros egy hallókészüléket kotort elő a zsebéből. Jason újra elmagyarázta, mit keresnek. Poli bólintott, majd egy kis táblára írta válaszát.
AZ ALSÓ RAKTÁRBAN SOK KÖNYV VAN.
Az épület nagy részét az automatikus nyilvántartó és válogató berendezések foglalták el. Lassan haladtak a gépek között, követve a nyomorék könyvtárost egészen egy bezárt hátsó ajtóig. A férfi az ajtóra mutatott. Miközben Jason és Méta az ősrégi zárral küszködtek, újabb üzenetet írt a táblára.
ÉVEK ÓTA NEM VOLT KINYITVA. PATKÁNYOK.
Amint Jason és Méta elolvasták az üzenetet, fegyverük reflexszerűen a kezükbe ugrott. Jason végül egyedül nyitotta ki az ajtót, a két pyrrusi pedig a feltáruló nyílással szemben helyezkedett el. Helyesen tették. Jason sohasem tudott volna megbirkózni azzal, ami kijött az ajtón.
Nem is egyedül nyitotta ki. Hangjuk bizonyára felkeltette az épület alsó részében lakó összes rágcsáló figyelmét, mert amikor Jason elhúzta az utolsó reteszt, és kezdte lenyomni a kilincset — az ajtót a másik oldalról nyomták ki.
Mintha a pokol kapuját nyitották volna ki, hogy megnézzék, mi jön ki rajta. Méta és Poli vállvetve álltak, és egyfolytában tüzeltek az undorító tömegre, mely kiözönlött az ajtón. Jason oldalra ugrott, és leszedte a véletlenül útjába akadó állatot. Úgy tűnt, az öldöklésnek soha nem lesz vége.
Hosszú percek teltek el, mire az utolsó karmos bestia is kirohant az ajtón — vesztére. Méta és Poli várakoztak még, hátha vannak még benn — boldog izgalommal töltötte el őket a pusztítás lehetősége.
Jason csak rosszul érezte magát a csendes, de vérengző öldöklés után. Főleg a kegyetlenségtől, melyet a pyrrusiakon látott. Észrevett egy karcolást Méta arcán ott, ahol az egyik bestiának sikerült 3
megkarmolnia. Ugy tűnt, a lány megfeledkezett róla.
Jason előhúzta medikitjét, miközben megkerülte a halomban heverő dögöket. A rakás közepén valami megmoccant, s robajló lövés vetett véget a mozgásnak. Jason odaért a lányhoz, és a karcoláshoz nyomta a szondát. A szerkezet kattant egyet, s Méta összerezzent, amikor az ellenmérget tartalmazó tű belédöfött. Csak ekkor vette észre, hogy mit csinál Jason.
— Köszönöm. Nem vettem észre — mondta. — Annyi volt belőlük, és olyan gyorsan jöttek…
Polinak volt egy erős fényű lámpája, melyet — kimondatlan megegyezés után — Jason vitt. Bármilyen nyomorék volt is az öreg, azért még pyrrusi volt, ha fegyverhasználatra került a sor. Lassan haladtak lefelé a hulladékkal borított lépcsőn.
— Micsoda bűz! — fíntorgott Jason. — Az orromban levő szűrődugók nélkül már a szag önmagában képes lenne megölni.
Valami a lámpa fénysugara felé vetette magát, de egy lövés még a levegőben megállította. A patkányok régóta laktak már itt, és zokon vették a háborgatást.
A lépcső alján az emberek körülnéztek. Akadtak itt könyvek és feljegyzések valamikor — csakhogy a patkányok évtizedek óta módszeresen rágcsálták és eszegették őket.
— Tetszik, ahogy gondját viselitek a régi könyveiteknek — jegyezte meg Jason undorral. — Majd figyelmeztessetek, nehogy kölcsönadjak nektek egyet is.
— Nem lehettek fontosak — felelte Méta hűvösen —, mert akkor a fönti könyvtárban lettek volna.
Jason lehangoltan vándorolt szobáról szobára. Semmi értékes nem maradt, csupán nyomtatott és írott szövegek darabkái és törmelékei.
Egyik sem volt elég ahhoz, hogy érdemes legyen összerakni. Vasalt csizmájával dühösen belerúgott egy kupac törmelékbe, készen arra, hogy feladja a keresést. A szemét között rozsdás fém csillant.
— Tartsd ezt! — Odaadta a lámpát Métának, és egy pillanatra megfeledkezve a veszélyről, félrekaparta a szemetet. Egy számzárral ellátott, testes fémdoboz került elő.
— Nahát, egy hajónapló! — kiáltott fel Méta meglepetten.
— Én is pont erre gondoltam — bólintott Jason. — És ha az, akkor talán végül szerencsénk lesz.
11. fejezet
Miután visszazárták a pincét, felvitték a dobozt Jason új irodájába.
Csak azután vizsgálták meg közelebbről, miután befújták fertőtlenítőszerrel. Méta kisilabizálta a fedélen lévő vésett betűket.
— S. T. POLLUX VICTORY: ez bizonyára a hajó neve, amelyről a napló származik. De nem tudom, az S. T. kezdőbetűk mit rövidítenek?
— Stellar Transport — vágta rá Jason, miközben a zárszerkezetet próbálta. — Csillagközi Szállítás. Hallottam már róla, de még soha nem láttam egyet sem. A legutóbbi nagy galaktikus kivándorlási hullám idején építettek ilyeneket. Valójában nagy fémkonténerekről van szó, melyeket az űrben raktak össze. Miután megtöltötték emberekkel, gépekkel és felszereléssel, elvontatták őket valamelyik kiválasztott bolygórendszerbe. Ugyanazok a vontatóhajók és rakéták fékezték le őket a leszálláskor is. Aztán otthagyták őket. A konténer kész fémforrás volt, s a telepesek számára lakóhelyül is szolgált új életük kezdetén. Óriásiak voltak. Mindegyikük legalább 50 000 embert szállított.