16. fejezet
Ez az egész meglehetősen különösnek tűnt. Jason képtelen volt összeegyeztetni a barbárt és a modern tudományt. Vajon kit hívott?
Ennek a kommunikátornak a létezése azt is jelentette, hogy több ilyen is lehet, nemcsak ez az egy. Ki lehet Rhes? Ember egyáltalán, vagy egy tárgy?
Megpróbálta kordában tartani szertefutó gondolatait. valami új dolgot tapasztalt itt, amire nem számított. Úgy érezte, minden kérdésére itt találja meg a választ.
Jason behunyta szemeit, bántotta az erős napfény, és megpróbálta még egyszer végiggondolni a tényeket. Ezeket két nagy csoportra lehetett osztani: az egyik, amelyeket saját maga tapasztal, a másik pedig, amiket a városlakóktól hallott. Lehet, hogy az utóbbiak tévútra vezetik.
— Kelj fel! — szakította meg gondolatait egy határozott hang. — Elmegyünk.
Lábai még most is zsibbadtak voltak, alig tudta mozgatni őket. A szakállas megvető arccal segítette talpra, majd nekitámasztotta a kunyhó falának. Jason megmarkolta az egyik oszlop durva kérgét, aztán észrevette, hogy megint magára hagyták. Végre alaposan szétnézhetett.
Először volt farmon, amióta eljött otthonról. A két világ nagyon távol létezett egymástól, mégis sok azonossá-
got lehetett felfedezni. Frissen megmunkált földek húzódtak a település körül. A gondos farmer keze munkáját dicsérik. Mellettük egy nagy, zárt épület emelkedett; bizonyára valami magtár.
Háta mögül szuszogó hangot hallott, hirtelen megfordult, és kővé meredt. Keze ösztönösen pisztolytáskájába nyúlt, de a fegyver nem volt ott.
A szörny előjött a dzsungelből, és csendesen leült mögötte. Hat vastag lába mély nyomokat hagyott a homokban. Két méter hosszú testét sárga-fekete szőr borította, kivéve koponyáját és vállait. Ezek simának látszottak, mert apró pikkelyekkel voltak fedve. Jason minden részletet megfigyelhetett, mert az állat nagyon közel volt.
Csendesen várta a halált.
A békaszerű fej hatalmas szája kitárult, előtűntek belőle a kettős sorban elhelyezkedő, éles fogak.
— Szia, Fido! — mondta a szakállas, aki éppen akkor ért oda Jason mögé. Az állat odadugta fejét a férfi combjához.
— Jó kis kutya vagy! — mondta, miközben megvakarta az állat nyakát, ahol a sima szőrzet a pikkelyes résszel találkozott.
A szakállas előhozott két felnyergelt állatot az istállóból. Jason alig tudta megfigyelni a részleteket, csak a hosszú lábakat és a fényes szőrzetet vette észre. Lábai könnyedén beletaláltak a kengyelbe.
Amikor elindultak, a koponyafejű állat is követte őket.
— Jó kis kutya vagy! — mondta Jason, és ő sem tudta, miért, de elkezdett nevetni. A szakállas hátrafordult és mogorván nézett rá, amíg el nem csendesedett.
Mire a dzsungelbe értek, már sötétedett. A sűrű lombok között még nehezebben lehetett látni, nekik pedig semmi világítóeszközük nem volt. Úgy látszik, az állatok maguktól is tudták az utat. Mindenfelől furcsa zajok hallatszottak, de Jasont már nem érdekelték. Talán a szakállas magabiztos, közömbös viselkedése nyugtatta meg őt is.
Vagy a “kutya” jelenléte, amelyet inkább érzett, mint látott. Az utazás hosszú volt, de cseppet sem kényelmetlen.
Az egyenletes mozgástól a kimerült Jason elálmosodott, míg végül elbóbiskolt a nyeregben. Órák telhettek így el, végül teljesen magához tért, és egy apró fénypontot látott meg a közelben. Az utazás véget ért.
Lábai sajogtak, és merevek voltak. Nagy nehezen kiszállt a nyeregből, de kis híján összerogyott. Annyit látott, hogy egy ajtó kinyílik előtte, és ő bemegy. Néhány másodpercbe beletelt, mire szeme megszokta a benti fényt, míg végül meglátta az ágyon fekvő embert.
— Gyere, ülj ide le! — A hangból erő sugárzott, mint aki egész életében parancsokat osztott. A test viszont nyomoréknak látszott.
Derekáig be volt takarva, fölötte kilátszott csontsovány teste. Sápadt bőrét vörös foltok tarkították. Úgy tűnt, az egész emberből csak csontváza és a ráaszalódott bőr maradt.
— Nem túl szép látvány — mondta az ágyon fekvő ember —, de én már megszoktam. — Majd hangja hirtelen megváltozott. — Naxa azt mondta, te egy másik világból érkeztél. Igaz ez?
Jason bólintott, és válasza életet hozott az eleven csontvázba. Feje felemelkedett a párnáról, beesett szemei felragyogtak.
— A nevem Rhes, és én egy… grubber vagyok. Segítenél nekem?
Jason elgondolkodott Rhes hirtelen feltett kérdésén, túl annak szó szerinti jelentésén. Mégis automatikusan azt a választ adta, amelyik már a nyelvén volt.
— Persze hogy segítek, amennyire tőlem telik. Ha ezáltal nem okozok sérülést másoknak. Mit kívánsz tőlem?
A beteg ember feje visszahanyatlott a párnára, de szeme továbbra is ragyogott.
— Nyugodj meg, nem akarom, hogy mások életére törj — mondta Rhes. — Éppen ellenkezőleg. Mint láthatod, olyan betegségben szenvedek, amin a mi gyógyszereink nem tudnak segíteni. Néhány nap múlva meghalok. Valamikor láttam a városlakóknál egy olyan műszert, amit a nyílt sebek vagy állatharapások fölé helyeztek. Van nálad ilyen szerkezet?
— Elmondásod alapján a medikitről lehet szó. — Jason megtapogatta az övén lévő gombokat, és a medikit a kezébe csúszott.
— Megvan — mondta. — Ez önműködően elvégzi a vizsgálatokat, és alkalmazza a megfelelő gyógymódot…
— Tudnád ezt alkalmazni az én esetemben? — kérdezte türelmetlenül.
— Bocsáss meg — mondta Jason —, magamtól is eszembe juthatott volna. — Közelebb lépett, és a műszert Rhes mellkasára helyezte. Egy apró jelzőfény gyulladt fel, majd tű vékonyságú szonda hatolt a testbe. A műszer, zümmögő hangot adott, végül megjelent három injekciós tű, amelyek hegye a testbe mélyedt. Azután a fény kialudt.
— Ennyi volt az egész? — kérdezte Rhes, látva, hogy Jason visszateszi a medikitet az övébe.
Jason bólintott, majd észrevette a könnyeket a beteg szemében. Rhen elszégyellte magát, dühös mozdulattal megtörölte a szemét.
— Amikor az ember beteg — mondta —, az olyan, mintha a test elárulná a tudatot. Gyerekkorom óta nem sírtam, de tudd meg, hogy most sem magam miatt tettem. Sok ezer ember halt meg a népemből, mert nem volt nekik ilyen parányi műszerük.
— Bizonyára közöttetek is vannak orvosok.
— Kuruzslók — legyintett Rhes. — Annak a néhány becsületes, keményen dolgozó orvosnak a munkáját is akadályozzák eszméik terjesztésével, amely szerint a gyógyulásba vetett hit fontosabb az orvosságoknál.
A beszéd kifárasztotta Rhest. Behunyta a szemét. Mellkasán a vörös foltok halványodni kezdtek az injekció hatására. Jason körülnézett a szobában, hátha talál valamit, ami megmagyarázná ezeknek az embereknek a rejtélyét.
A falak szorosan egymáshoz illesztett deszkákból készültek.
Festésnek, díszeknek nyoma sem látszott. Durva és egyszerű volt, mint amire számított. De valóban olyan durva volt, mint amilyennek első pillantásra látszott? Közelebb lépett a falhoz, és látta, hogy viaszból halvány mintázatot vittek fel a sima deszkákra, így az egész sokkal szebb lett, mint a városlakók bármelyik tapétája.
Azt mondták neki, hogy ezek vademberek. Állatbőrökbe öltöznek, és nyersen, darabosan beszélnek, legalábbis Naxa. Rhes őszintén bevallotta, hogy hisz az orvostudományban. De hogyan illik bele ebbe a képbe a kommunikátor? Vagy a halvány fénnyel világító falak?