És ha ez nem így lenne, a pokolba kívánnának titeket.
— Nagyon logikusan hangzik — csapott Rhes öklével a takaróra. — Ez jellemző a városlakókra. Arra használnak minket, hogy ellássuk őket élelemmel, cserébe pedig a lehető legkevesebbet adják.
Eltitkolják előlünk a tudást, amely felemelhetne minket ebből a félig állati sorból. És még rosszabb, hogy, ezáltal elszakítanak minket a csillagoktól, az emberiség többi részétől. — Az arcán tükröződő gyűlölet olyan határtalan volt, hogy Jason ösztönösen hátrább húzódott.
Úgy gondolod, hogy vademberek vagyunk, Jason? Állatok módjára viselkedünk, és a külsőnk is olyan. De mégis tudunk a csillagokról.
Ott, abban a vasládában több mint harminc könyv van. Ennyi az összes. Főleg regények, néhány történelmi vagy tudományos munkától eltekintve. Elegendő ahhoz, hogy életben tartsuk ennek a bolygónak és a világűr meghódításának történetét. Látjuk, amikor az űrhajók leszállnak a városban, és összeszorul a szívünk a gondolatra, hogy odafenn az égen más világok is léteznek, ahová mi sohasem juthatunk el.
Megérted, hogy gyűlöljök ezeket a vadakat, akik embernek merik nevezni magukat, s habozás nélkül elpusztítjuk bármelyiket, ha a kezünkbe kerül? Jól teszik, hogy nem adnak fegyvert nekünk, de így is eljön még az a nap, amikor utolsó szálig megöljük őket, és elvesszük mindazt, amit visszatartottak tőlünk.
Meglehetősen kemény szavak voltak, de jogosak. Legalábbis az ő szempontjukból nézve. Jason meg sem próbálta megmagyarázni, hogy a városlakók azért viselkednek így, mert azt hiszik, csak egy igazság létezik, és az az ő igazságuk.
— Hogyan alakult ki ez az ellentét a két csoport között? — kérdezte.
— Fogalmam sincs. Sokat gondolkoztam már rajta én is, de nincs semmi feljegyzés a régi időkből. Azt tudjuk, hogy mindannyian azoknak a telepeseknek a leszármazottai vagyunk, akik annak idején egyszerre érkeztek erre a bolygóra. De később a két csoport különvált. Talán háború tört ki, olvastam róla a könyvekben. Van róla egy elméletem, de nem bizonyított. Szerintem a város elhelyezése volt az oka.
— A város elhelyezése? Nem értem.
— Nos, ismered, milyenek, láttad a városukat. Sikerült nekik a bolygó legvadabb vidékének közepén elhelyezni. Tudod, hogy nem törődnek egyetlen élőlénnyel sem, kivéve saját magukat. Mindent szétlőnek, ami csak útjukba kerül. Ezért nem érdekelte őket, hová telepítsék a várost, és megtalálták a legrosszabb helyet. Gondolom, a mi őseink látták, hogy ez ostobaság, és megpróbálták meggyőzni őket. Ez elegendő ok a háborúra, nem?
— Lehetséges, hogy valóban ez történt — mondta Jason. — De te más oldalról nézed a problémát. A háború a pyrrusi élővilág és az emberek között folyik, mindkettő azért küzd, hogy elpusztítsa a másikat. Az életformák szakadatlanul változnak, hogy végleg megsemmisítsék a betolakodót.
— A te elméleted még vadabb, mint az enyém — mondta Rhes. — De nem ez az igazság. Elismerem, hogy nem könnyű az életben maradás ezen a bolygón, de ha igaz, amit más bolygókról olvastam a könyvekben, akkor az életformák nem változnak olyan gyorsan. Ha körülsétálsz, találkozhatsz itt nálad sokkal, hatalmasabb élőlényekkel, elmehetsz mellettük, és mégis életben maradsz. De tulajdonképpen nem is fontos, miért. A városlakók mindig keresték maguknak a bajt, és örülök, ha azt látom, hogy találnak eleget.
Jason nem feszegette tovább ezt a kérdést. Lehetetlen feladatnak látszott, hogy megváltoztassa Rhes nézeteit. A városban sem sikerült senkit meggyőznie a halálos mutációkkal kapcsolatos elméletéről.
De Rhes még sok hasznos információval láthatja el.
— Úgy vélem, nem fontos, ki kezdte a háborút — mondta Jason, hogy a másikat megnyugtassa. — De azt te is tudod, hogy a városlakók állandó harcban állnak a bolygó élőlényeivel. Ti viszont több állatfajjal meg is barátkoztatok. Van valami elképzelésed, hogyan lehetséges ez?
— Naxa egy perc múlva itt lesz — mondta Rhes az ajtóra mutatva —, amint ellátta az állatokat. Kérdezd meg őt! Ő ért a legjobban az állatok nyelvén.
— Az állatok nyelvén?
— Ezt nem szó szerint kell érteni — mondta Rhes türelmetlenül. — Ő gondozza az állatokat. Beidomítja a kutyákat meg a dorymokat, s mivel Naxa sokat van velük, elég szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Sőt az erdő vadjait is megpróbálják kicsit megszelídíteni.
Azért vesznek fel bőröket, mert az állatok félnek a mesterséges anyagoktól. De ne a durva külső alapján ítéld intelligenciáját.
— Dorymok? Azok a málhahordozók? Amiken ide jöttünk?
Rhes bólintott. — A dorymok többek, mint málhahordók, egy kicsit mindenütt ott vannak. A nagyobbakat munkavégzésre használjuk, a fiatal egyedek húsát megesszük. Ha többet akarsz tudni, keresd meg Naxát, az istállóban megtalálod.
— Igen, szeretnék beszélni vele — mondta Jason, és felállt —, csak egy kicsit meztelennek érzem magam a fegyverem nélkül.
— Vedd el, ott van a ládában az ajtó mögött. Csak alaposan nézd meg, mielőtt belelősz itt valamibe.
Naxa az istálló hátulsó részében volt. Az egyik dorym lábáról reszelte le a körmöket. Eléggé furcsa jelenetnek tűnt. Az állatbőrökbe öltözött férfi és a hatalmas állat valahogy nem illett össze a berilliumötvözetből készült reszelővel és a színhelyt megvilágító villanylámpával. A dorym orrlukai kitágultak, s riadtan arrébb húzódott, amikor Jason belépett. Naxa megveregette az állat nyakát, és csendesen beszélt hozzá, míg az állat tejesen megnyugodott.
— Jó reggelt! — mondta Jason. Naxa morgott valamit, majd vissztért a munkájához. Ahogy Jason a szakállas tevékenykedését nézte, különös érzést tapasztalt. Megpróbálta elemezni magában az érzést, de minél jobban odafigyelt rá, az annál inkább háttérbe szorult, és akkor vált erősebbé, amikor Naxa az állathoz beszélt.
— Ide tudnád hívni, Naxa, az egyik kutyát? Szeretném közelebbről megnézni.
Fel sem nézve munkájából, Naxa füttyentett egyet. Jason biztosra vette, hogy ezt nem lehetett hallani az istállón kívül. Mégis, egy perc sem telt bele, és az egyik pyrrusi kutya csendesen besomfordált az épületbe. Naxa megsimogatta az állat fejét, szelíden beszélt hozzá, a kutya pedig ezalatt a szemébe nézett.
A kutya nyugtalanná vált, amikor a férfi elfordult tőle, hogy folytassa munkáját a dorymmal. Körbeszaglászta az istállót, majd a kijárat felé iramodott. Jason viszszahívta.
Legalábbis arra gondolt, hogy visszahívja az állatot. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a szavakat nem mondta ki hangosan. Csak a gondolataival próbálta kiadni a parancsot. Minden erejével arra a két szóra koncentrált, hogy “gyere ide”, miközben szemeivel a kutyát figyelte. Az jutott eszébe, milyen régen volt már, amikor megpróbálta mentális erejét használni.
A kutya megállt, és felé fordult. Habozni látszott, először Naxára nézett, de azután mégis odasomfordált Jasonhoz.
Közelebbről megszemlélve, a kutya leginkább egy lázálomra hasonlított. A szőrtelen, pikkelyes koponya, a vérben forgó szemek és a számtalan borotvaéles foggal teli száj nem volt túl bizalomgerjesztő. De Jason mégsem érzett félelmet. Az ember és az állat között már régen kialakult a megfelelő kapcsolat. Gondolkodás nélkül megvakarta a kutya hátát, ahogy szokták.