— Ha szabadok lennétek, akkor is együtt maradhatnátok, és együtt kereshetnétek a krenót.
— Ez butaság. Ha valaki találna egy krenót, azonnal megenné, és nem adna belőle a többieknek. Csak akkor adja oda, ha a gazda erre kényszeríti. Én szeretek enni.
Jason megvakarta serkenő szakállát.
— Mindannyian szeretünk enni, de ez még nem jelenti azt, hogy rabszolgának kell lennünk. Úgy látom, ha a környezetben nem történnek radikális változások, akkor senkit sem tudok felszabadítani, és Ch’akához hasonlóan nekem is meg kell szerveznem a védelmemet, ha életben akarok maradni.
Felvette a földről a bunkósbotot, és elhagyta a tábort.
Csendben tett néhány kört, majd felmászott a legmagasabb dűne tetejére. Elővette táskájából a „riasztóberendezést”. Ez vékony botokból állt, melyeket zsinór kötött össze. Leszurkálta a botokat körkörösen a domboldal homokjába, úgy, hogy a zsinór mindenütt kifeszüljön. A zsinóron kicsi acélcsengők lógtak, amelyek azonnal csilingelni kezdtek, ha valaki megmozdította a kifeszített madzagot. A kör közepén Jason biztonságban érezhette magát. Lefeküdt a földre, de egész éjszaka nem tudott elaludni; feszülten figyelte, mikor szólalnak meg a csengettyűk.
Reggel folytatták a menetelést. Elérték a határt jelző kőrakást, és a rabszolgák megálltak, de Jason intett nekik, hogy menjenek tovább. Boldogan engedelmeskedtek, abban a reményben, hogy végre látni fognak egy jó kis küzdelmet. Reményeik hamarosan kezdtek valóra válni, amikor késő délután a távolban megjelent a szomszédos törzs vékony csíkja, és egy ember rohant feléjük felháborodottan üvöltözve.
— Utállak, Ch’aka! — bömbölte Pasimba, de ezúttal így is gondolta. — A földemre merészkedtél, ezért megöllek.
— Még ne! — kiáltotta Jason. — És utállak, Pasimba! Ne haragudj, hogy megfeledkeztem a formaságokról! Nem akarom elvenni a földed, csak beszélni szerettem volna veled.
Pasimba megállt, de kőbaltáját készenlétben tartotta.
— Új hangod van, Ch’aka — mondta gyanakodva.
— Új Ch’aka vagyok. A jó öreg Ch’aka már alulról szagolja az ibolyát. Szeretném visszacserélni az egyik rabszolgát, és már itt sem vagyunk.
— Ch’aka jó harcos. Bizonyára jó harcos vagy, Ch’aka.
De mégsem olyan jó, mint én!
— Hiszek neked, Pasimba. Tíz rabszolga közül kilenc biztosan téged akarna vezéréül. Egyezzünk meg, és azonnal elviszem innen ezt a csűrhet. — Tekintete végigfutott a közeledő csatárláncon, Mikah-t kereste. — Azt a rabszolgát akarom visszakapni, amelyiknek lyuk van a fején. Adok helyette kettőt, akiket magad választhatsz ki. Mit szólsz ehhez?
— Jó csere, Ch’aka. Kiválaszthatod a legjobb rabszolgámat, én meg választok a tieid közül kettőt. De a lukasfejű már nincs itt. Túl sok baj volt vele. Egész nap fecsegett, és állandóan rugdosni kellett. Megszabadultam tőle.
— Megölted?
— Nem pocsékolok el egyetlen rabszolgát sem.
Elcseréltem a d’zertanókkal. Adtak érte nyílvesszőket.
Akarsz egyet?
— Most nem, Pasimba, de köszönöm az információt. — Belenyúlt a tarisznyájába, és elővett egy krenót.
— Tessék, fogadd el!
— Honnan szereztél mérgezett krenót? — kérdezte Pasimba leplezetlen kíváncsisággal. — Jó hasznát venném egy mérgezett krenónak.
— De hát ez nem mérgezett: ehető. Legalábbis amennyire ezek egyáltalán ehetők.
— Nagyon tréfás vagy, Ch’aka. Adok egy nyílvesszőt a mérgezett krenóért.
— Értsd meg, hogy nem mérgezett — bizonygatta Jason, és a másik férfi lába elé dobta a gumót.
— Én is ugyanezt mondanám. Jó hasznát fogom venni a mérgezett krenónak — mondta, majd Jason lába elé dobott egy nyílvesszőt, miközben felvette a gumót a földről, és elment.
Amikor Jason lehajolt a nyílvesszőért, azonnal észrevette, hogy törött, és csak agyaggal ragasztották össze, hogy egy darabig egyben maradjon, de gyakorlatilag már használhatatlan.
— Rendben van — kiáltotta Pasimba után, majd halkan hozzátette: — Csak várd meg, míg a barátod megeszi a krenót.
Miközben a határ felé vonultak, Pasimba gyanakvó pillantásai kísérték őket. Csak akkor nyugodott meg, amikor Jason hordája maga mögött hagyta a kőhalmot.
Jason a sivatag felé irányította csapatát. Mivel közben krenót is gyűjtöttek, így három napba telt, mire elérték a sivatag szélét. Elindulásuk előtt Jason meghatározta a pontos útirányt, de amint a tenger eltűnt a látóhatáron, már nem volt biztos benne, hogy jó irányban haladnak. A rabszolgák nem kérdeztek semmit, csak mentek, amerre ő mondta nekik. Útjuk során rengeteg krenót találtak.
Állatot mindössze egyet láttak, valami nyúlhoz hasonló, bundás, de rövid fülű teremtményt. Egy lyuk szélén üldögélt, Jason rálőtt a számszeríjjal, de nem sikerült eltalálnia. A harmadik napon Jason megpillantott a távolban egy keskeny, kékesszürke csíkot, amelyről hamarosan kiderült, hogy a sivatag.
Jason számara különösnek tűnt a beláthatatlan homoktenger, ahol nem nőttek fűcsomók, nem termett életet adó krenó, nem éltek állatok. Elképzelni sem tudta, hogyan tudnak ezen a kietlen vidéken megélni a d’zertanók. Talán a sivatagon túl szántóföldek, legelők, hegyek vannak. A sivatag fölött még felhőket sem lehetett látni.
— Hol találjuk a d’zertanókat? — kérdezte Jason a legközelebbi rabszolgát, aki azonnal elfordította a fejét.
Jasonnek eleinte akadt némi problémája a fegyelmezéssel, mert a rabszolgák csak akkor engedelmeskedtek, ha rugdosta őket. Ez a szokás annyira beléjük rögződött, hogy a parancs csak akkor volt parancs, ha rúgás is kísérte. Ellenkező esetben elengedték a fülük mellett. Az a törekvése, hogy javítson a rabszolgák életkörülményein, akadályba ütközött, és ezt az akadályt maguk a rabszolgák jelentették. Jason hangos káromkodással belerúgott a kérdezett rabszolgába.
— Odébb lesz egy nagy szikla, ott megtalálod őket jött azonnal a válasz.
A jelzett irányban Jason észrevett egy sötét pontot, és amint közelebb értek, láthatóvá vált, hogy kőfal. Az építmény olyan hatalmas volt, hogy rengetegen elférhettek a falai mögött. Jason féltette értékes rabszolgáit, ezért tisztes távolban megállította a sort, hagyta, hogy leüljenek, majd bunkóját a kezében tartva közelebb ment, és gyanakvón vizsgálta a falakat.
Sehol sem látott őröket, mégis tudta, hogy odabentről figyelik őket. Sejtése beigazolódott, amikor egy férfi jelent meg a fal tövében, és egyenesen feléjük tartott.
Könnyű öltözéket viselt, egyik karján kosár lógott.
Amikor egy közeli sziklához ért, leült a földre, maga mellé téve a kosarat. Jason csapdától félve alaposan körülnézett, de a környezetet biztonságosnak ítélte. A közelben nem látott olyan helyet, ahol fegyveres katonák el tudtak volna rejtőzni. Bunkósbotját készenlétben tartva odasétált az idegenhez, és tőle háromlépésnyire megállt.
— Üdvözöllek, Ch’aka — mondta az idegen. — Attól féltem, hogy a múltkori félreértés után többé nem foglak látni.
Továbbra is ülve maradt; miközben beszélt, ritkás szakállát simogatta. Simára borotvált koponyáját lebarnította a nap, akárcsak ráncos homlokát és orrát, amely elég nagy volt ahhoz, hogy biztos támaszt nyújtson egy formás napszemüvegnek. A napszemüveg kerete valószínűleg csontból készült, és egészen a szemre simult. A férfi öreg volt, Jason úgy gondolta, hogy nem jelenthet veszélyt a számára.