— Akarok valamit — jelentette ki Jason Ch’aka stílusában.
— Új hang, új Ch’aka. Légy üdvözölve! A régi Ch’aka egy kutya volt, remélem, sokat szenvedett, mielőtt kilehelte a lelkét. Ülj le, barátom, és igyál velem! — Kosarából előhúzott egy kulacsot és két bögrét.
— Honnan szerezted a mérgezett italt? — kérdezte Jason a helyi szokásokat utánozva. Ez a d’zertanó értelmes ember lehetett; azonnal észrevette, hogy Ch’aka személye megváltozott. — És mi a neved?
— Edipon — felelte az öreg, miközben visszatette a kulacsot és a bögréket a kosárba. — Mi járatban vagy?
Nekünk mindig kellenek rabszolgák, ezért remélem, sikerül üzletet kötnünk.
— Egy rabszolgát keresek, aki most nálatok van. Adok cserébe kettőt.
Az öreg elmosolyodott, bár a szemét eltakarta a napszemüveg.
— Szükségtelen utánoznod a tengerparti barbárok beszédmódját. A kiejtésedből arra következtetek, hogy tanult ember vagy. Melyik rabszolgát akarod?
— Amelyiket nemrég szereztétek Fasimbától. Ó hozzám tartozik. — Jason nyugtalanul nézett körül. Ez a vénember sokkal ravaszabb, mint amilyennek látszik, gondolta, és elhatározta, hogy még óvatosabb lesz.
— Ez minden, amit akarsz? — kérdezte Edipon.
— Pillanatnyilag igen. Átadod nekem a rabszolgát, azután még köthetünk további üzleteket.
Edipon hangosan felnevetett, Jason rosszat sejtve hátrálni kezdett, amikor az öreg a szájába dugta két ujját, és éles füttyentést hallatott. A homok megmozdult körülöttük, és titkos föld alatti üregekből emberek másztak elő. Összesen hatan voltak, mindegyiküknél pajzs és buzogány. Jason átkozta könnyelműségét, amiért hagyta, hogy az öreg által választott helyen találkozzanak. Ütésre emelte bunkóját, de az öregember addigra már a szikla mögé menekült. Jason dühösen ugrott oda a legközelebbi emberhez, aki még csak félig tudott előbújni föld alatti üregéből, és iszonyatos erővel lesújtott. A férfi kivédte pajzsával Jason ütését, de az ütés erejétől visszazuhant az üregbe. Jason menekülni próbált, de az egyik katona elállta az útját. Nem volt lehetőség kikerülni, ezért Jason teljes erővel nekiszaladt, és a földre döntötte. Bunkósbotjával akkora csapást mért a fickóra, hogy a védelmül maga elé tartott pajzs kettétört.
Szerencséjére társai addigra odaérkeztek, így Jasonnek velük kellett szembenéznie.
Rövid, heves küzdelem következett. Két támadó eszméletlenül feküdt a földön, a harmadik koponyájából pedig ömlött a vér, mire a túlerőnek sikerült Jasont legyűrnie. Hiába kiabált segítségért, rabszolgái mozdulatlanul ültek a földön, miközben a katonák megkötözték a kezét, és elvették fegyvereit. Az egyik katona intett a rabszolgáknak, akik azonnal felálltak, és engedelmesen követték.
A kőfalon szélesre tárult egy kapu, és Jason még haragjáról is megfeledkezett, amint megpillantott egy carót, amikről korábban Ijale beszélt. Kétségtelenül az volt. Most értette meg, hogy a tanulatlan lány miért vélte valamiféle állatnak. A jármű legalább tíz méter hosszú volt, alakja leginkább hajóra hasonlított. Az orrát állatfej alakúra formálták, sőt még szőrrel is bevonták. Hatalmas, ragyogó szempár meredt a semmibe, szájában félelmetes fogak látszottak. A jármű oldalán néhány lábat helyeztek el, hogy a szerkezet még jobban hasonlítson egy állatra.
De mindez egy civilizált hatéves gyereket sem tudott volna megtéveszteni. Az álcázást valószínűleg a rabszolgák félrevezetése miatt készítették. Egy tanultabb embernek azonnal szemet szúrt volna a lábak alatt elrejtett hat pár kerék, amelyeket ismeretlen anyagból készítettek, és mély futófelülettel láttak el. Motorokra utaló jelet nem látott, de örömmel szimatolta az égett benzin jellegzetes szagát. Ez a jármű az ipari forradalom korszakára jellemző, és vagy itt készült, vagy valahonnan vásárolták. De mindkét eset magában rejtette annak lehetőségét, hogy megszabaduljon erről az átkozott bolygóról.
Az ijedt rabszolgák némi rugdosás után felkapaszkodtak a caró fedélzetére, ahová a megkötözött Jasont is feltette négy tagbaszakadt fickó. Jason a fedélzet deszkáin feküdt, és a szerkezet működési elvén töprengett. A fedélzet elülső részében kinyílt egy ajtó, amely valószínűleg a gépházba és az irányítófülkébe vezetett.
— Indulunk — kiáltotta Edipon, és vékony karját a magasba lendítette. — Húzzátok fel a létrát! Narsisi, maradj elöl, és jelezd az utat! Én pedig lemegyek a szentélybe, és könyörögni fogok a szent erőknek, hogy baj nélkül eljuttassanak minket Putl’kóba. — Elindult a kabin felé, majd megállt, és az egyik katonához fordult. — Erebo, te lusta disznó, nem felejtetted el megtölteni az istenek víztartályait? Nem szeretném, ha útközben megszomjaznának!
— Megtöltöttem, megtöltöttem — mondta Erebo, egy fonnyadt krenót rágcsálva.
Amint végeztek az előkészületekkel, Edipon bement az irányítófülkébe, és becsukta maga mögött az ajtót.
Hamarosan zakatolás hallatszott odabentről, és fekete füst tört elő egy kipufogócsőből. Csaknem egy teljes órára volt szüksége a szent erőknek, hogy rászánják magukat az indulásra; nyögve, csikorogva lélegezték ki a fehér füstöt. Négy rabszolga ijedtében elájult, a többiek pedig beletörődéssel várták a halált.
Jason valaha érdeklődött a primitív gépezetek iránt, ezért nem lepte meg a magasba szálló gőzfelhő; közönyösen figyelte, hogyan döcög ki a nehézkes jármű a kapun, és vág neki a sivatagnak. A vastag füstből és a lassú haladásból arra következtetett, hogy a primitív szerkezet nem túl hatékonyan hasznosítja az energiát.
A rabszolgák sikoltoztak, többen át akarták vetni magukat a korláton, de ezeket az őrök sietve lebunkózták. Azután sorra járták a rabokat, és mindegyiknek a torkán leöntöttek valami sötét folyadékot, amitől azok elaludtak vagy meghaltak. Jason valószínűbbnek tartotta, hogy csak elaltatták őket, mert minek szállítanának hullákat a fedélzeten. Jason ezt logikusnak tartotta, de a rémült rabszolgák képtelenek voltak eljutni ennek a gondolatmenetnek a végéré. Ezért elkeseredetten küzdöttek az életükért.
Amikor Jason került sorra, türelmesen várta a folyadékot hozó őröket. Azután az egyik alól kirántotta a lábát, a másikat pedig gyomron rúgta. Ám a két őr kedvét nem szegte ez a kis akció: ráültek Jasonre, befogták az orrát, és beleöntötték szájába a sötét színű italt. A folyadék égette a torkát, de néhány másodperc múlva erős kábultságot érzett, majd egyre növekvő fáradtság tört rá, végül elaludt.
Hetedik fejezet
— Igyál még egy kicsit! — mondta egy hang. Hideg víz csapódott Jason arcába, és egy része a torkára szaladt, amitől köhögni kezdett. Valami kemény tárgy préselődött a hátának, és csuklója is rettenetesen fájt. Emlékezete lassan kezdett visszatérni: eszébe jutottak a harc, a foglyul ejtése és a cáron lejátszódott események részletei.
Amikor kinyitotta a szemét, észrevett egy sárgás fénnyel világító lámpát a feje fölött. Fájdalmasan hunyorgott, majd megpróbált felülni. Ismerős arc jelent meg előtte.
— Valóban maga az, Mikah, vagy ez csak lázálom?
— Nem menekülhet az Igazság elől, Jason. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.
Jason felnyögött.
— Tényleg maga az. Ilyen szavakat még lázálmaimban sem hallottam. De előbb beszéljen az itteni viszonyokról.
Mivel korábban lett a d’zertanók rabszolgája, mint én, biztosan többet sikerült megtudnia. — Jason rádöbbent, hogy a csuklójában érzett fájdalmat nehéz acélbilincsek okozzák. A bilincseket lánc rögzítette egy vastag deszkához, amin Jason feje pihent. Miért vannak rajtunk ezek a bilincsek? Itt ilyen a vendégszeretet?