Выбрать главу

Mikah nem válaszolt a kérdésre, helyette visszatért saját témájához.

— Amikor utoljára láttam, maga Ch’aka rabszolgája volt, majd később a többi rabszolgával együtt behozták ide, megbilincselve, eszméletlenül. A mellettem lévő hely éppen megüresedett, kértem őket, hogy ide tegyék, hadd viseljem gondját, végül beleegyeztek. De most szeretnék megtudni néhány dolgot. Amikor levetkőztették, Ch’aka ruháját és sisakját viselte. Hol van most ő, és mi történt vele?

— Én vagyok Ch’aka — mondta Jason, majd torkát hirtelen összeszorította a köhögés. Egy fakupából hatalmasat kortyolt. — Ennyire bosszúvágyó, Mikah? Hol van most a „Tartsd oda a másik arcod is!” hangzatos jelmondata? Ne akarja elhitetni velem, hogy gyűlöli azt az embert, amiért bezúzta a koponyáját, majd elcserélte néhány nyílvesszőért? Mindenesetre örülhet, hogy a gonosz Ch’aka nincs többé. Ott pihen a tengerpart homokjában. Mivel az állása megüresedett, én elvállaltam a munkát.

— Megölte őt?

— Nos, tulajdonképpen… igen. De ne gondolja, hogy könnyű feladat volt; fegyverekkel rendelkezett, erős vértezettel, én meg csak a velem született ügyességemre hagyatkozhattam. De szerencsére az is elegendőnek bizonyult. Éjszakára riasztórendszerrel vette magát körül, ezért amikor álmában akartam végezni vele…

— Micsoda? — vágott közbe Mikah.

— Éjszaka akartam elkapni. Gondolja, hogy akad olyan épeszű ember, aki kiállna fegyvertelenül párviadalra azzal barommal? Végül mégis így történt, mert az apró kacatjai felriasztották álmából. Rövid küzdelemben legyőztem, és én lettem a Ch’aka. De uralkodásom nem mondható hosszúnak, sem dicsőségesnek. Megtudtam, hogy eladták magát a d’zertanóknak, ezért elmentem a sivatag széléig, ahol egy Edipon nevű gonosz, vén varjú csapdába ejtett. Most megint ugyanolyan rabszolga vagyok, mint a többiek. Ennyi az egész. Most mondja el maga, hogy hol vagyunk, és mi az ábra…

— Orgyilkos! Rabszolgahajcsár! — Mikah annyira elhúzódott, amennyire a láncok ezt lehetővé tették. — Két újabb bűnnel szaporodott aljas tetteinek sora. Hányinger fog el, ha arra gondolok, hogy valaha szimpátiát éreztem maga iránt, és megpróbáltam segíteni. Ezután is a segítségére leszek, de csak annyira, hogy életben maradhasson, és visszavigyem a Cassyliára, ahol bíróság elé kerül, és kivégzik.

— Szeretem a pártatlan bíróságokat — mondta Jason visszafojtva köhögését, majd ivott még egy pohár vizet. — Csak azt nem értem, miért vádol olyan dolgokkal, amelyeket ezen a bolygón nem tekintenek bűnnek.

Milyen furcsa lenne, ha egy kannibált elvinnének a civilizált társadalomba, és ott halálra ítélnék azért, mert odahaza jóízűen elfogyasztotta embertársait.

— Az emberevés olyan borzalmas bűn, hogy bárhol követi el valaki, halállal kell bűnhődnie érte.

— Ha valaki beoson a hátsó ajtón, és megeszi az embertársát, akkor igen. De ha az illető olyan törzshöz tartozik, ahol nemzeti eledel az ellenség roston sütve, akkor ez nem tekinthető bűnnek. Nem látja át, hogy az emberi cselekedeteket csak az adott környezet figyelembevételével szabad megítélni. A kannibalizmus egyes primitív törzsekben éppolyan természetes, mint az ön társadalmában a templomba járás.

— Istenkáromló! A bűn az bűn! Vannak olyan törvények, amelyeket minden társadalomban be kell tartani.

— Ó, nem, ilyen törvények nincsenek. Éppen ez az a pont, ahol a középkori nézetei csődöt mondanak.

Valamennyi társadalmi törvény relatív, és nem abszolút érvényű. Minden eszme csak meghatározott környezetben alkalmazható. Ha onnan kiragadjuk, értelmét veszti. Az itteni viszonyoknak megfelelően én igazságosan és becsületesen viselkedtem. Megpróbáltam a rabszolgatartómat álmában meggyilkolni, ami a legtermészetesebb módja, hogy egy törekvő ifjú az öreg vezér helyére lépjen. Biztos vagyok benne, hogy Ch’aka is így szerezte meg a vezérséget. Itt az erőszak szabja meg a törvényt. Amint átvettem a törzs irányítását, megfelelően gondoskodtam rabszolgáimról, bár ők ezt egyáltalán nem értékelték. Az egyetlen baklövésem, hogy elindultam a maga felkutatására ahelyett, hogy krenót gyűjtettem volna velük a partvidéken, így szépen belesétáltam egy ostoba csapdába, és megint visszasüllyedtem a rabszolgaságba.

Kivágódott az ajtó, és erős fény áradt a sötét helyiségbe.

— Talpra, rabszolgák! — kiabált be egy d’zertanó.

Panaszos nyögések hallatszottak, amint a rabszolgák ébredezni kezdtek. Jason úgy látta, hogy a helyiségben húsz rabszolga lehet, a széles deszkához bilincselve. A túlsó sarokban valami főnökféle lehetett, mert felállt, és embereit is elkezdte talpra rugdosni. Amikor mindenki felkelt, parancsokat osztogatott.

— Gyerünk, mozgás! Először enni fogunk. De közben egyikőtök se feledkezzen meg a bilincs végén lévő vasgolyóról. Bármit tesztek, ez mindig rajtatok lesz.

Próbáljatok meg együtt dolgozni, segíteni egymásnak, hogy az új fiúk is beletanuljanak a munkába. Aki becsületesen dolgozik, az itt eleget ehet.

— Fogd be a pofád! — kiáltotta valaki.

— …és ne panaszkodjatok mindenért — folytatta a férfi, ügyet sem vetve a közbeszólásra. — Most pedig csináljuk együtt: egy… megfogod a vasgolyót… kettő… felemeled a földről… három… elindul mindenki az ajtó felé.

Kitódultak a napfényre, és a csípős széltől Jason megborzongott, bár pyrrusi ruháját és Ch’aka bőrvértezetének egy részét rajta hagyták. Foglyul ejtői leszakították a ruhára erősített szarvakat és agyarakat, de magát a ruhát és a csizmát nem vették el. Mindezért hálás lehetett a sorsnak, de az a gondolat, hogy rabszolgaként, reménytelen helyzetben itt van ezen az eldugott bolygón, egy kicsit elkeserítette.

A rabszolgák helyet foglaltak egy hosszú padon, vasgolyóikat maguk mellé tették. Néhány rabszolga kerekeken guruló asztalt tolt eléjük, és langyos levest szolgált fel. Jason farkasétvágya azonnal elmúlt, amint a levest megkóstolva rájött, hogy krenóból készítették, így, megfőzve még ehetetlenebbnek tűnt, mint nyersen. De az életösztön azt diktálta, hogy ne legyen válogatós, ezért nagy nehezen leküzdötte az egészet.

Reggeli után egy másik udvarrészre terelték őket, ahol hatalmas forgószerkezet működött, amelyet körbe-körbe gyalogoló rabszolgák hajtottak. Jasonéket és további két csoportot a forgószerkezetet mozgató hosszú tolórudak mellé helyezték. A rabszolgahajcsár hangos parancsára tolni kezdték a rudakat, és a szerkezet beindult.

Munka közben Jason alaposan szemügyre vette a gépezetet, melynek mozgatásához szükséges energiát ők termelték. A körkörös mozgást valamilyen áttétel alternáló mozgássá alakította, mely egy hatalmas kőépítmény tetejéből kiálló csöveket emelgetett. Az egész úgy festett, mintha vizet akarnának kipumpálni a földből ezzel az elkeserítően alacsony hatásfokú szerkezettel. Ráadásul feleslegesen, hiszen a földből feltörő források és patakok bőven ellátnak mindenkit ivóvízzel. Jason orrát jellegzetes szag csapta meg, amiből arra következtetett, hogy a szerkezettel mégsem vizet termelnek. Mire gondolatmenetének végére ért, a csőrendszerből sűrű, fekete folyadék kezdett ömleni.

— Olaj! Hát persze! — kiáltott fel diadalmasan Jason.

De a többiek mogorván néztek rá, ezért inkább elcsendesedett, és tovább hajtotta a malmot.

Ez volt tehát a d’zertanók energiaforrása és hatalmuk titka. A falakon túl hatalmas hegyek emelkedtek, de az utazás folyamán a rabszolgák kábultan feküdtek, ezért nem tudhatták, milyen irányba és milyen messzire vitték őket. A zárt falak mögött nyersolajat pumpáltak a földből, amit uraik primitív gépezetek hajtására használtak. Az olaj vastag sugárban tört a felszínre, és újabb csövek egy másik épületbe juttatták. Ott vajon milyen primitív mesterkedés folyhatott? Hosszú kémény nyúlt a magasba, mely vastagon gomolygó, fekete füstöt árasztott. Az ablakokon pedig olyan iszonyatos bűz jött ki, hogy Jason azt hitte, mindjárt magasba emelkedik tőle a ház teteje.