— Azt tettem, amit helyesnek ítéltem. Az ember morális lény. Ez különbözteti meg az állatoktól.
— De amikor olyan emberek közé kerül, akik vádállatok módjára élnek, hogyan tud életben maradni?
— Maga is ugyanúgy él, mint ők, Jason, mégsem kerülheti el a sorsát, hiába ügyeskedik folyton. Miért nem próbál maga is emberként viselkedni, tudatosan cselekedni, annak megfelelően, hogy mit tart jónak, vagy rossznak. Ha az agyát nemcsak a mindennapi gondok töltenék ki, sokkal boldogabban élhetne.
— És boldogabban halhatnék meg — mondta Jason.
Tétova mozdulatot tett a kardja felé, de azután mégsem vette fel. — Én pedig azt sajnálom, hogy megpróbáltam ráébreszteni a valóságra. Belátom, hiábavaló erőfeszítés volt. A világtól elrugaszkodott, ostoba elméletei teljesen kitöltik az agyát, így éli le az életét, és semmi sem tudja kizökkenteni ebből.
— Legalább egy dologban egyetértünk. Én éppúgy hiába próbáltam megmutatni önnek az igaz utat, az Örök Törvényt.
A kazán hőmérséklete megfelelő szintre emelkedett, de az üzemanyag mutatója a nullán állt.
— Szedj össze egy kis ennivalót reggelire, Ijale! — mondta Jason. — Az üzemanyag kifogyott; elhagyjuk a járművet.
— Összepakolok egy batyut, és gyalog szökünk tovább…
— Semmi értelme. Snarbi ismeri ezt a vidéket. Még jóval hajnal előtt elment, tehát már útban lehet visszafelé a cimboráival. Gyalog nem juthatnánk messzire, tehát jobb, ha takarékoskodunk az erőnkkel. De ezt a gőzgépet nem kaparintják meg sértetlenül — jelentette ki határozott hangon Jason. — Felhúzta a számszeríjat, és ráhelyezte a nyílvesszőt. — Menjetek távolabb, és hasaljatok a földre!
Rabszolgává fognak tenni, de szükségük lesz a szakértelmemre. Ha kell nekik a gépezet, fizessenek érte!
Jason biztonságos távolságra a carótól lehasalt a földre, és számszeríjával célba vette a kazánt. A harmadik nyílvessző belefúródott a kazán oldalába, aminek következtében hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Vas- és faszilánkok repültek szanaszét. Távoli kiáltásokat és kutyaugatást hallottak.
Amint Jason felállt, közeledő alakokra lett figyelmes.
Néhányuk csaholó kutyát vezetett pórázon. Bizonyára órák óta erőltetett menetben haladtak, futásuk mégis lendületesnek tűnt. Jól képzett harcosok lehettek, mindegyikük bőrvértet viselt, és számszeríjat. Félkört alkottak; kutyáikat laza pórázra engedték. Amint a caró roncsaihoz értek, megtorpantak. Snarbi két társával előreszaladt.
— Mostantól… Hertug nagyságos úr… rabszolgái…
vagytok! — lihegte Snarbi. Túlságosan kimerültnek látszott ahhoz, hogy pontosan fel tudja mérni a helyzetet.
— Mi történt a caróval? — sikoltotta, amint alaposabban szemügyre vette a füstölgő roncsot. Hamarosan felfogta, hogy a jármű megrongálódásával a rabszolgák értéke hihetetlenül megnőtt.
Snarbi átkutatta a terepet, mire nagy nehezen megtalálta Jason szerszámládáját. Társai kissé tartózkodón követték, de amikor meggyőződtek róla, hogy a varázseszközök érintésétől egyikük sem halt szörnyet, közelebb merészkedtek. A csapat vezetője jelt adott az indulásra, a katonák nehéz bilincset tettek a három rabszolgára, és közrefogták őket.
— Jól van, megyek már! — mondta Jason. — De szeretném előbb befejezni a reggelimet. Előre sejtem, hogy most hosszú ideig csak krenót fogok enni, ezért szeretnék még utoljára sült hússal jóllakni.
A katonák parancsnoka értetlenül fordult Snarbihoz.
— Ki a fene ez? Van valami akadálya annak, hogy megöljem?
— Azt nem teheted! — jelentette ki Snarbi hullafehér arccal. — Ő az egyetlen, aki meg tudja javítani ezeket az ördögi masinákat. Sőt Hertug nagyságos úr talán addig kínozza, míg újabbakat is készít.
Jason megtörölte zsíros ujjait a fűben, és felállt.
— Mehetünk, uraim! Útközben elmondhatnák nekem, hogy ki ez a Hertug nagyságos úr, és mi fog velünk történni!
— Majd én elmondom — felelte Snarbi, amikor elindultak. — Ő a perssonók főnöke. Én is a perssonók katonája voltam, amíg fogságba nem kerültem.
Személyesen ismerem Hertugot, és ő hisz nekem. A personnóknak nagy hatalma van Appsalában, és számtalan titkot ismernek. Mégsem olyan hatalmasak, mint a trozelligók, akik a caró és a jetiló titkát ismerik.
Tudom, hogy gazdag jutalomban részesülök, ha a caró titkát átadom a personnóknak. — Arcát odatolta Jasonéhez. — Elmondod nekik a titkot, különben halálra kínozlak.
Amint Snarbi lelkesen magyarázva ment mellette, Jason csizmája hegyével finoman elgáncsolta az árulót.
Snarbi akkorát esett, hogy beleremegett a föld, majd a menet átgyalogolt rajta. Káromkodva feltápászkodott, de senki sem törődött vele. Jason pedig végképp nem, hiszen anélkül is volt elég gondja.
Tizenegyedik fejezet
A várost körülvevő hegyekből nézve Appsala úgy festett, mint egy vödör vízzel leöntött tábortűz. Amint közelebb értek, Jason megfigyelte, hogy a sűrű, fekete füstöt zömök, vaskos kémények ontják. A város a tengerparton épült, és az öböl apró szigeteit is sűrűn borították lakóházak. A kikötőkben hatalmas tengerjáró hajók vesztegeltek. Jason tekintete izgatottan futott végig a tájon, űrkikötőt vagy más csillagközi kereskedelemre utaló jelet kutatva.
A csatornában vitorlás hajó várta őket; a három rabszolgát a fedélzetre vitték, majd erős bilincsben egy raktárhelyiségbe lökték őket. Jason odamászott a raktár oldalához, és kikukucskált a deszkák közti résen. Korábbi jókedve hamarosan visszatért.
— Utazásunk a végéhez közeledik, de mielőtt a romantikus, ősi Appsalába érkeznénk, előbb végigkalauzolnak bennünket a csatornákon. Mindkét oldalon szigeteket látok, ahol a gazdasági és lakóépületeket erős kőfalak veszik körül. Az egész város hatalmas erődítményrendszernek látszik, mintha lakói hadban állnának az egész világgal. Bár még valószínűbb, hogy az egyes erődítményeket a klánok és törzsek egymás ellen építették. A mi Júdásunk is erről beszélt.
Amióta erre a bolygóra érkeztünk, megismerhettük az emberi önzés és gyarlóság különböző szintjeit. Ch’aka primitív krenógyűjtögető hordáját, a d’zertanók iparosodó világát, de a romlottság és gonoszság itt, a zárt falak között éri el a tetőpontját. Csak az erő és brutalitás a hatalom eszköze, minden embernek társai hulláin kell felkapaszkodnia a hatalom csúcsára. A találmányokat féltve őrzött titkokként rejtegetik egymás elől, mindegyik csak szűk csoport előnyszerzésére szolgál. Még sohasem találkoztam az emberi önzés ilyen magas szintjével, szinte csodálatos, hogy a homo sapiens erre is képes.
A hajó fara nekiütközött a kikötő stégjének, Jason felborult.
— Úgy látszik, megérkeztünk — mondta.
Kívülről lábdobogás és kiáltozás hallatszott, és a hajó megállt. A három rabszolgát a fedélzetre ráncigálták. A hajó egy dokkban pihent, körülöttük sűrűn épült emeletes házak látszottak, melyeket magas várfal vett körül. A csatorna bejáratát gigantikus méretű kapu védte, amely éppen becsukódott mögöttük. A városból nem láthattak többet, mert egy épületbe vezették őket, majd hosszú folyosókon át hatalmas szobába jutottak. A teremben nem voltak bútorok, csak egy emelvényen álló régi, faragott trón. A trónon ülő férfi minden bizonnyal Hertug nagyságos úr lehetett. Ősz haja a vállára omlott, ujjai gondosan nyírt, fehér szakállában turkáltak. Orra kerek volt, és vörös, szeme pedig halványkék, mint a víz.