— Amely a rabszolgákkal teljes — jegyezte meg Jason megpillantva a falhoz láncolt Mikah-t és Ijalét. — Nem vagyok hajlandó többet dolgozni, ha ez a két rabszolga csak dekoráció lesz a falamon. Ki tudod szabadítani őket?
Benn’t kedvetlenül kotorászott a zsebében, végül meglelt egy kisebb kulcsot, és átnyújtotta Jasonnek.
Azután kiment, és bezárta az ajtót.
— Tudtam, hogy kitalálsz valamit, és nem esik bántódásod — mondta lelkesen Ijale, miközben Jason levette róla a láncokat. — Azért egy kicsit mégis aggódtam érted…
Mikah merev arccal figyelte, amint Jason és Ijale rendet rak a szobában, majd hűvösen megjegyezte:
— Elfelejtette levenni a bilincseimet.
— Jó helyen vannak — felelte Jason. — Addig sem tud bajt keverni.
— Sértegetni akar?
— Csak az igazat mondtam. Elbaltázta a szépen alakuló lehetőségeimet a d’zertanóknál. Nagy nehezen mégis sikerült megszöknöm, és magammal vittem, pedig jobb lett volna, ha sorsára hagyom. Az ostobasága révén sikerült Snarbinak kereket oldania, és most megint rabszolga vagyok. Mindezt csak magának köszönhetem.
— Én mindvégig azt tettem, amit helyesnek tartottam.
— A tettei mégis többször bajba sodortak mindhármunkat.
— Maga kicsinyes és bosszúálló, Jason dinAlt!
— Átkozottul igaza van, úgyhogy maradjon továbbra is a falhoz bilincselve.
Jason átkarolta Ijale vállát, és körbe vezette a szobán.
— Elég tágas helyiség, az eddigiekhez képest — mondta a lánynak. — Még bútorok is vannak… Nézd meg ezeket az ágyakat, Mikah biztosan értékelné! — Kinyitotta az ablakot, és elébük tárult a csatorna látképe. A házak ablakain halvány fény szűrődött ki, és érezni lehetett a friss tengeri levegőt. — Tüzet kéne rakni a kályhában…
— Krenó! — sikoltotta önfeledten Ijale, amint a sarokban felfedezett egy kosár krenót. Jason megborzongott. A lány megszagolta az egyik gumót. — Még egészen friss, tíznapos lehet, legfeljebb tizenöt.
Finom levest főzök belőle!
— Csak azt ne! — nyögött fel Jason.
Miközben tüzet rakott, meghallotta Mikah ordibálását a másik szobából.
Átment, hogy megnézze, mit akar.
— Gonosztevő! — kiabálta Mikah, a láncait csörgetve.
— Az vagyok — felelte Jason, és visszaindult, hogy folytassa a tűzrakás műveletét.
— Várjon! Nem hagyhat így itt! Civilizált emberek vagyunk. Szabadítson meg ezektől a láncoktól, és megígérem, hogy nem okozok több bajt!
— Ez nagyon kedves öntől, Mikah, öreg cimbora, de már a könyökömön jönnek ki a világtól elrugaszkodott elméletei. Ezért csak addig bízom magában, amíg látom, hogy mit csinál. Rendben van, megszabadítom a láncaitól.
Jason kinyitotta a láncokat rögzítő zárat, de a vaspántot Mikah nyakán hagyta.
— Elfelejtette kinyitni a nyakamon lévő vaspántot! — reklamált azonnal Mikah.
— Elfelejtettem? — kérdezte Jason egy ragadozó vigyorával az arcán. — Nem felejtettem el, hogyan árulta el a tervem Ediponnak, és a nyakpántról sem feledkeztem meg. Amíg rabszolga, addig nem tud elárulni, tehát maradjon továbbra is rabszolga.
— Számíthattam volna erre; maga egy kutya, nem civilizált ember! Nem adom többé a szavam, hogy segítek magának, szégyellem a gyengeségem, hogy eddig a segítségére voltam. Maga a Gonosszal cimborái, és én egész életemben ellene harcoltam, tehát ezentúl maga ellen kell harcolnom.
Jason ütésre emelte a kezét, de azután elnevette magát.
— Mindig sikerül meglepetést okoznia, Mikah.
Hihetetlen, hogy egy ember képes ennyire figyelmen kívül hagyni a tényeket, a logikát és a valóságot. Örülök, hogy mostantól ellenem harcol, legalább jobban figyelek a hátam mögé. Az eddigi segítségében úgysem volt semmi köszönet. A továbbiakban tehát rabszolgának tekintem, és eszerint is bánok magával. Fogja azt a vödröt, zörgessen az őröknek, és hozzon vizet valahonnan!
Mikah engedelmesen távozott a szobából; Jason kedvetlenül rágcsálta az ételt, amit Ijale különös gonddal készített.
Amikor telerakta a hasát, és lábát kellemesen melengette a tűz, Jason egészen jól érezte magát. Ijale mellette ült az ágyon, és néhány szakadt bőrdarabot varrt össze. A másik szobából áthallatszott Mikah láncainak csörgése. Későre járt, Jason fáradt volt, de lefekvés előtt össze akarta állítani a listát, amit Hertugnak megígért.
Ekkor kivágódott az ajtó, és Benn’t csörtetett be egy fáklyát tartó őr kíséretében.
— Velem jössz! — mondta határozott hangon Benn’t.
— Hová és miért? — kérdezte Jason.
— Gyerünk! — unszolta Benn’t kellemetlen hangon, miközben kardját előhúzta hüvelyéből.
— Jól van, megyek már — mondta Jason, miközben feltápászkodott. Magára terített egy állatbőrt, és elindult az ajtó felé. Az ajtónál álló őr eltűnt; a földön sötét folt éktelenkedett. Jason vissza akart fordulni, de az ajtó becsukódott mögötte. Benn’t kardjának hegye a torkának szegeződött.
— Ha megmoccansz, vagy segítségért kiáltasz, ledöflek — mondta a testőrkapitány.
Jason átgondolta a lehetőségeit, és jobbnak látta, ha nem kiabál. Nem igazán a fenyegetéstől riadt vissza, hiszen tudta, hogy bármikor lefegyverezheti támadóját, de kíváncsi volt a fejleményekre. Gyanította, hogy erről az akcióról Hertugnak nincsen tudomása. Kíváncsi volt, hová akarják vinni.
Döntését hamarosan megbánta, amint egy rosszízű fadarabot feszítettek a szájába, és annyira megkötözték, hogy karját mozdítani sem bírta. Még egy kard hegye bökött az oldalába, és lassan felvezették az épület lapos tetejére.
A katona magasba tartott fáklyával mutatta az utat, a többiek csendesen követték. Amikor a tető széléhez értek, Jason majdnem átesett a korláton, mert a sötétben semmit sem látott. Azután a fáklya fényében észrevette, hogy a katonák kötelekkel és csomókkal bajlódnak. Jason érezte, hogy hirtelen eltűnik lába alól a talaj, és egy kötélen siklik az öböl felé. Amint lába elérte a tenger vizét, ügyes kezek húzták a szárazra. Jason az árnyékok alapján úgy ítélte, hogy egy hajó fedélzetére került.
A matrózok nem törődtek vele, sietve arrébb rugdosták az útból, és folytatták munkájukat. Az utazás hosszából ítélve nem mehettek messzire, legfeljebb néhány szigetnyire. Amint a hajó kikötött, Jasont partra tették; Benn’tet már nem látta sehol, ismeretlen katonák állították talpra, kivették szájából a fadarabot, majd belökték egy vasajtón.
Odabenn hét ember ült, mindegyikük félelmetes maszkot viselt, kezüket hatalmas pallosok nyelén pihentették. A szobát olaj mécsesek tompa fénye világította be, füstjük nehézzé tette a levegőt.
Jason hűvösen felnevetett, és körülnézett, ülőhelyet keresve. Mivel egyetlen üres széket sem látott, felvett egy sárkányfejet ábrázoló mécsest, és az asztalhoz sétált.
A lámpát letette a földre, ő pedig helyet foglalt az asztal szélén.
— Állj fel, halandó! — mondta a központi figura. — A mastregulók előtt leülni halálos vétek!
— Én inkább ülve maradok — jelentette ki Jason, és kényelmesen elhelyezkedett. — Nem azért raboltatok el, hogy megöljetek, ezért azt javaslom, hagyjuk a csudába ezt a színjátékot, és térjünk mindjárt a tárgyra!
— Hallgass, különben meghalsz!
— Ekskremento! — mondta Jason gúnyosan. — A maszkjaitok éppen olyanok, mint a tengerparti rabszolgatartóké. Bizonyára neszét vettétek, hogyan javítgattam a cárokat, kémeitek jelentették, miként készítettem szikrákat vető dobozt a templom számára, ezért értem küldtétek a gorilláitokat, hogy tudásom a ti javatokat szolgálja. Itt vagyok, rendelkezzetek velem!