— Tudod, kikkel beszélsz? — kérdezte fenyegetőn az egyik maszkos alak. Jason alaposan szemügyre vette.
— A mastregulókkal? Ezt mondtatok! Bizonyára ti vagytok a város leghatalmasabb és leggonoszabb varázslói, akiknek valamilyen tudás a birtokában van, és a világ minden kincséért sem bocsátanátok a többi klán rendelkezésére.
— Tudod-e, mi van ebben? — kérdezte a maszkos
idegen, és Jason orra elé tartott egy üveggömböt, amelyben valami sárga folyadék fortyogott.
— Nem. De őszintén szólva nem is érdekel.
— Ez a gömb mágikus folyadékot tartalmaz, amitől elszenesedik a kezed, ha hozzáérsz.
— Nagy dolog! Biztosan kénsav van benne, gondolom, ezért terjeng a levegőben ez a záptojásszag.
Szavai nagyon is elevenébe találhattak, mert a hét álarcos ember egymás felé fordult, és élénk sugdolózásba kezdett. Jason felállt, és közelebb ment hozzájuk. Kicsit unta már a természettudományos kvízjátékokat, az elrablást, rabszolgaságot és alkudozást. Ezek az emberek valamiért nem akarták felfedni a kilétüket, de ez a gondolat mégsem foglalkoztatta. Jó oka volt, hogy vissza akarjon térni a Perssono klánhoz.
Jasonnek eszébe jutott, hogy meglehetősen zűrzavaros élete folyamán hányszor kellett megszöknie valahonnan… leggyakrabban a rendőrség elől. De ezalatt legalább megtanulta, hogy ki kell várnia a legalkalmasabb pillanatot. Úgy érezte, ez a pillanat most érkezett el.
A mastregulók hibát követtek el, amikor Jasont őrizetlenül hagyták. De bizonyára megszokták, hogy előttük mindenki reszket a félelemtől. Pedig valószínűleg egytől egyig vénemberek lehettek; a jobb szélső szinte annyira öreg volt, hogy reszketett a keze a pallos markolatán.
— Ki árulta el neked a sulfurika acidó titkát? — kérdezte a központi alak. — Beszélj, kém, különben kitépem a nyelved!
— Ne tedd! — mondta Jason térdre rogyva előtte, miközben kezét imára kulcsolta. — Bármit, csak azt ne! — Könyörgése közben egyre közelebb csúszott a maszkos alakokhoz. — Az igazság úgyis hamarosan kiderül, nem leplezhetem tovább… Itt van az az ember, aki elárulta nekem a titkot — mutatott a szélen ülő idős férfira.
Kezével tétova mozdulatot tett az öreg pallosa felé.
Az idős férfi felugrott, de a többiek azonnal rávetették magukat. Jasonnek a kialakult fejetlenségben sikerült a kardot megkaparintania.
— Halál az árulóra! — kiáltotta Jason, majd a sárkánymintás függönyt leszakította, és a dulakodók fejére borította. A letépett függöny mögül előtűnt egy titkos ajtó. Sietve bebújt a szűk ajtónyíláson, és végigfutott egy keskeny folyosón, végül felborított két talpig felfegyverzett őrt. Mindhárman nagyon meglepődtek, és Jason igyekezett kihasználni a helyzetet.
Egyiküket földre sújtotta a kard markolatával, a másik pedig elejtette fegyverét, amint az éles penge a karjába vágódott. A pyrrusi tréning meghozta eredményét.
Gyorsabban mozgott, és cselekedett, mint bárki ezen a bolygón. Reflexei még akkor is megmentették, amikor tovább futott a folyosón, és a sarkon Benn’tbe ütközött.
— Köszönöm, hogy idehoztál! Nem volt elég bajom…
— mondta Jason félreütve a másik kardját. — Tudom, hogy az orgyilkosság a legtermészetesebb dolog Appsalában, mégsem kellett volna megölnöd a saját embered! — Jason kardja lecsapott a testőrkapitány torkára, akkora sebet ejtve rajta, hogy Benn’t feje csaknem leesett a földre. A pallos nehézkes fegyver volt, de ha egyszer mozgásba lendült, nem állhatta útját semmi. Jason tovább futott, míg a bejárati ajtónál álló őrökbe nem botlott.
Egyetlen előnyét a katonák meglepetése jelentette, ezért igyekezett olyan gyorsan cselekedni, ahogy csak tudott. A katonák jól képzett harcosok voltak, könnyedén elbántak volna Jasonnel, de hátulról jövő támadásra nem számítottak. Egyikük azonnal összeesett, a másik karjából sugárban ömlött a vér. Jason észrevette, hogy a lépcsőn az egyik maszkos alak szalad lefelé. Csak a szeme sarkából látta, mert a kapu kinyitása lefoglalta minden figyelmét.
— Meghalsz! — kiáltotta az álarcos, és egy üveggömböt hajított Jason felé.
— Kösz! — kiáltotta Jason, amint elkapta a kénsavat tartalmazó üveggömböt, és a zsebébe dugta. Sietve behúzta, majd bereteszelte maga mögött a vaspántos ajtót.
Odabentről élénk lábdobogás és kiáltozás jelezte, hogy már szervezik az üldözést. Jason meg sem állt a kikötőig, ott pedig elkötött egy csónakot. A csatorna vizének áramlása azonnal elsodorta a parttól. Még látta, amint az ajtót kiszakítja a türelmetlen tömeg, és a felbőszült katonák a kikötőbe rohannak. De Jason hajója már olyan messze ringatózott, hogy a sötétben nem is láthatták.
Tizenharmadik fejezet
Jason buzgón evezett; a mozgás kellemesen felmelegítette testét. Később hagyta, hogy az ár vigye tovább a csónakot. Néha láthatatlan akadálynak ütközött, de azután tovább sodródott, míg végül észrevette, hogy már másik csatornában halad, amely szigetek és hatalmas kőfalak között kanyarog. Amikor már biztos volt benne, hogy üldözői nem találhatják meg, kikötött az egyik szigeten, és kiugrott a partra, bokáig süllyedve a nedves homokba. A csónakot kivonszolta, amilyen messzire csak tudta, nehogy a hullámok elsodorják.
Azután visszamászott a csónakba, és a hidegtől reszketve várta a hajnalt. A nap első sugarai pocsék hangulatban találták.
Körülötte hajók körvonalai bontakoztak ki a sötétből, mögöttük pedig alacsony, zömök épületek. Az egyik kunyhóból egy férfi mászott elő, de amint meglátta Jasont és a csónakot, felsikoltott, és eltűnt. Odabentről élénk vita hangjai szűrődtek ki; Jason kiugrott a csónakból, suhintott néhányat a pallossal, hogy megmozgassa elgémberedett izmait.
Tucatnyi férfi közeledett felé a parton, mindannyian bunkósbotokkal felfegyverkezve, mégis szemmel láthatóan reszkettek a félelemtől.
— Menj innen! Hagyj minket békességben élni! — mondta a vezetőjük. — Vidd innen az átkozott csónakod, mastreguló, és hagyd el a partunkat! Mi egyszerű halászok vagyunk…
— Nem akarok nektek rosszat — felelte Jason a pallos markolatára könyökölve. — Én sem kedvelem a mastregulókat.
— De hát a csónakod az ő jelüket viseli.
— Tőlük loptam.
A halászok zavarodottan morgolódtak, néhányuk elszaladt, de akadtak olyanok is, akik térdre rogytak, és buzgón imádkoztak. Az egyik halász Jason felé hajította bunkósbotját, de a pallossal könnyedén félreütötte.
— Végünk van — sopánkodott a vezér. — A mastrégulók bizonyára követtek, és ha itt találnak téged, mindannyiunkat megölnek. Menj tovább, és vidd innen ezt a csónakot.
— Van abban valami, amit mondasz — bólintott Jason.
Bármerre menne a csónakkal, rögtön lelepleznék. Vízre bocsátotta a csónakot, melyet hamarosan elsodort az áramlás.
— Azt hiszem, a problémát megoldottuk — jelentette ki Jason. — Most pedig vissza kell jutnom a perssonók erődítményébe. Melyikőtök vinne oda?
A Kalászok sorban hátat fordítottak, és szó nélkül hazafelé indultak. Jason odaállt a vezetőjük elé, nehogy ő is kereket oldjon.
— Nem is tudom… — mondta férfi, arcának cserzett bőre elsápadt.
— Ne habozz sokat! Amint odaérünk, bőségesen megfizetlek, csak nevezd meg az árat!