Halálvilág 3

Harry Harrison Halálvilág 3

Regény

PHOENIX KÖNYVEK

Debrecen

Eredeti cím: Deathworld

1968 by Harry Harrison

Fordította: Szegi György

Hungarian edition © 1993 by Hajja & Fiai Kiadó

1

Talenc hadnagy elvette szemétől az elektronikus távcsövet, és az egyik billentyű segítségével növelte a fényérzékenységet, hogy a műszer megfelelően alkalmazkodjon a halványuló fényhez. A vakító fehér nap néhány sűrű felhő mögé bújt, és az alkony is gyorsan közeledett. Minden igyekezete ellenére a távcső csupán homályos, fekete-fehér képet nyújtott az előtte elterülő egyenetlen felszínű pusztaságról. Talenc halkan káromkodott, miközben megtörölgette a nehéz műszer lencséit. Mindenütt fű, szélborzolta, zúzmarás fű. Semmi egyéb.

— Sajnálom, uram, de én nem észleltem mozgást — jelentette vonakodva az őrszem. — Odakinn minden változatlan.

— Én láttam, és ez elegendő. Valami mozgott odakinn, és hamarosan kiderítem, mi volt az. — Leengedte a távcsövet, majd szabad szemmel vizsgálta a terepet. — Másfél óra múlva kezd alkonyodni; az pedig még rengeteg idő. Tájékoztassa az ügyeletes tisztet, hogy hová mentem.

Az őr szóra nyitotta a száját, de azután jobbnak látta, ha inkább hallgat. Talenc hadnagy nem szerette, ha tanácsokat adnak neki. Amint az árammal töltött kerítés kinyílt, Talenc készenlétbe helyezte sugárfegyverét, megigazította az övére erősített kézigránátokat, majd határozott léptekkel elindult. Bízott testi erejében és ügyességében; tapasztalt katona volt, ezenkívül ökölharcban többszörös bajnok.

Úgy érezte, ezen a végtelenbe nyúló pusztaságon nincs olyan, amivel ne tudna elbánni.

Biztos volt benne, hogy mozgást látott, bár csupán egy apró rezdülés vonta magára a figyelmét. Talán egy állat volt, de lehetett bármi más is. Hirtelen elhatározására, hogy utánajár a dolognak, az őrszolgálat egyhangúsága és a kíváncsiság ösztökélte. Vagy a kötelességtudat?

Egyenletes léptekkel haladt a magas fűben. Csupán egyszer nézett vissza a drótkerítéssel körülvett táborra, amelyet sátrak és alacsony, könnyűszerkezetes épületek alkottak. A tábor közepén pedig sziklaként emelkedett a magasba a hatalmas űrhajó. Talenc nem volt érzelgős ember: tudta, ha valamit talál odakinn, habozás nélkül megöli.

A kerítéstől százméternyire kisebb domb emelkedett, melynek túloldala meredeken vezetett egy kiszáradt folyómederbe. A táborból ezt a mélyedést nem lehetett látni. Talenc felkapaszkodott a dombtetőre, és lenézett a völgybe, ahol néhány ember rejtőzködött különös formájú hátasaikon.

Azonnal visszafordult, de nem elég gyorsan. Az egyik lovas belevágta hosszú lándzsáját Talenc karjába, megforgatta a sebben, majd lerántotta a férfit a magaslatról. Talenc előrántotta fegyverét, de egy másik lándzsa kiütötte a kezéből, és tenyerét átszúrva, jobb kezét a földhöz szögezte. Mindez villámgyorsan játszódott le; fájdalmat is már csak akkor kezdett érezni, amint a rádiója után nyúlt. De a következő lándzsa a bal kezét is a földhöz szögezte.

A fájdalomtól és a meglepetéstől Talenc hadnagy ordítani szeretett volna, s már kinyitotta a száját, de még ezt sem engedték meg neki. Az egyik férfi közelebb lépett hozzá, és rövid kardját Talenc fogai közt mélyen a szájpadlásába szúrta. A kiáltás örökre a hadnagy torkára fagyott. Lába görcsösen összerándult, azután meghalt. A lovasok némán, kifejezéstelen arccal nézték, majd közönyösen továbbindultak.

— Mi történt? — kérdezte az ügyeletes tiszt.

— Talenc hadnagyról van szó, uram. Kiment körülnézni.

Azt mondta, látott valami mozgást. Mindez körülbelül tizenöt perce történt, és azóta nem jelentkezett.

— Nem értem, mi a fenének kellett kimennie egyedül — jegyezte meg az ügyeletes tiszt, aggódó pillantást vetve az alkonyi síkságra. — Jobb lesz, ha utánanézünk, mi történt vele. Küldjön ki egy szakaszt, és keressék meg Talenc hadnagyot!

A szakasz minden tagja kiválóan képzett katona volt, mégis rossz előérzettel indultak a pusztaság átkutatására.

— Valami baj van? — kérdezte a laborból kijövő vegyész, egy különleges ércet vizsgálgatva.

— Nem tudom… — felelte az ügyeletes tiszt. Abban a pillanatban a lovasok rárontottak a járőrszakaszra.

A látvány megdöbbentő volt. A katonák valamennyien jól képzett, tapasztalt harcosok voltak, a legmodernebb fegyverekkel ellátva, a lovasok mégis néhány másodperc alatt lemészárolták őket. Eldördült ugyan pár lövés, de a lovasok hátasaik vastag, hosszú nyaka mögé bújtak. Csak lándzsáik meredtek előre, amelyek felnyársalták a katonákat. Azután továbbvágtattak, földön vonagló testeket hagyva maguk után.

— Erre jönnek! — kiáltotta a vegyész, elejtve a fémdarabot, majd az épületek felé rohant. Ekkor felharsant a sziréna, és a katonák kitódultak sátraikból.

A lovasok úgy rohanták le a tábort, mintha földrengés söpört volna végig rajta. A támadás készületlenül érte a tábort, a katonák sorra elestek, mielőtt a fegyverüket előránthatták volna. A hosszú nyakú, gigantikus állatok patája mindent eltiport. Először a vezér állata érte el a nagyfeszültségű kerítést, és azonnal elpusztult, de gigantikus teste áttörte a gátat, és szabad utat nyitott a többieknek. A vezér leesett hátasáról, és éppen a megdöbbent őrparancsnok előtt ért földet. De mielőtt a tiszt tüzelhetett volna, egy nyílvessző hatolt a koponyájába a szemüregen át, és azonnal meghalt.

Ezután iszonyú mészárlás kezdődött. A támadók bámulatos ügyességgel lőtték ki nyilaikat magas hátasaikról; még a szürkületben is minden lövésük talált.

A katonák holtan estek össze, vagy sebesülten vonaglottak a földön. Az egyik nyílvessző a szirénát is eltalálta, és az elhallgatott.

Amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek; visszavonultak a dombok mögé. A hirtelen beállt csendben csak a sebesültek nyögése hallatszott.

A nap már lehanyatlott a nyugati hegyek mögött, és a hosszúra nyúlt árnyékok még félelmetesebbé tették a látványt. Bardovy, az expedíció vezetője parancsokat osztogatott a kommunikátoron keresztül. Az orvosok és ápolók gyorsan elkülönítették a sebesülteket a halottaktól. Ekkor megint villogni kezdett a vészjelző lámpa. Az egyik őrszem azt kiabálta, hogy a támadók ismét fenyegetően gyülekeznek.

— Tüzeljetek a sugárágyúkkal! — adta ki az utasítást dühödten a parancsnok. — Ne kíméljétek őket!

A sugárágyúk tüze kíméletlenül felperzselte a tábor előtti területet. De azt nem vették észre, hogy itt csupán színlelt támadás történt, és a fő csapást az ellenség a másik kapura méri. Csak akkor döbbentek rá tévedésükre, amikor a behemót állatok áttörték a kerítést, és legázolták a tábort. De akkor már túl késő volt…

— Zárjátok le a kapukat! — kiáltotta az űrhajó pilótája a biztonságot adó fülkéből, miközben becsukta a légzsilipeket. A képernyőkön látta, amint a támadók elözönlik a tábort, és mindenkit lemészárolnak. Tudta, hogy a zsilipek lezárásával egyetlen társának sem adott esélyt a menekülésre.

A támadók újabb rohama érte el a kerítést, az elsők elpusztultak a nagyfeszültségű áramtól. A többiek átgázoltak rajtuk, és végeláthatatlan áradatként hömpölyögtek a táborba. Elözönlötték és megsemmisítették a tábort.

— Itt Weiks másodpilóta beszél — szólt a mikrofonba Weiks. — Ki a rangidős tiszt a hajón?