A Boldogságnak nem volt holdja. De a fényesen ragyogó csillagok így is elegendő fényt biztosítottak a tájékozódáshoz. Az ezüstös fényű sztyeppe a végtelenbe nyúlt. Sötét és mozdulatlan volt a táj, szinte félelmetes.
Egy idő után Jason kimerültén kuporodott a földre.
Hirtelen patacsattogásra lett figyelmes. A moropok és gazdik kétszáz méternyire mentek el mellette.
Mozdulatlanul figyelte távolodásukat, és csak akkor mert továbbindulni, amikor már a legkisebb neszt sem hallotta.
— Lehet, hogy engem keresnek? — töprengett. Vagy a hajó felé tartanak?
Ez utóbbi sokkal valószínűbbnek tűnt. A csapat sietős mozgása határozott úti célra vallott. Nem is rossz ötlet!
Ha a lovasok valóban a hajó felé igyekszenek, akkor elég, ha követi a nyomaikat, amit a letiport fű elég világosan jelzett.
Amint felállt, a szél megragadta az alkalmat, hogy hidegével belemarjon Jason bőrébe. Úgy érezte, halálra fagy. Összehúzta magán a büdös állatbőrt, de az sem sokat védte testét a hidegtől.
Az éjszaka folyamán további két csapat lovas vágtatott el mellette ugyanabba az irányba. Közeledtükre mindig félrehúzódott, és lekuporodott a földre. De egyre nehezebben tudott felkelni és továbbmenni a kényszerű pihenők után. Mire hajnalodni kezdett, Jason már alig vonszolta magát.
Elhatározta, hogy napkelte után nem folytatja tovább az útját. A nap állása szerint rendkívül jól tájékozódhatott volna, mégis rendkívül veszélyesnek találta, hogy fényes nappal kóboroljon a nyílt pusztán. Ha a hajót még nem láthatta szabad szemmel, az azt jelentette, hogy még jókora út áll előtte. Mindenekelőtt pihenésre volt szüksége.
Keresett magának egy megfelelő rejtekhelyet egy közeli, kiszáradt folyómederben. A magas fal megvédte a széltől, és a nap kellemesen melegítette testét. Lábait maga alá húzva, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a hajnal hidegét. Amennyire csak lehetett, beburkolta magát az állatbőrökbe, és hamarosan mély álomba merült.
Különös zajokra ébredt. Kinyitotta az egyik szemét, és kikukucskált a kalap alól. Két szürke bundájú állat bámult rá a vízmosás túlpartjáról. Szájukból elővillantak félelmetes fogaik. Jason rájuk förmedt, mire az állatok eliszkoltak. A nap most már kellemesen felmelegítette a talajt; Jason kissé odébb hemperedett, és megpróbált tovább aludni.
Amikor megint felébredt, már alkonyodott.
Rettenetesen éhes volt, és a mozgás is nehezére esett.
Mégis legjobban a közelgő hidegtől félt. Szerencsére maradt még egy kevés achadh a palackban, amit azonnal legurított a torkán. Az erős ital kellemesen átjárta testét, de hatása nem tartott sokáig.
Ismét a lemenő napnak megfelelően határozta meg útirányát. Amint besötétedett, és a csillagok megjelentek az égen, elindult. A gyaloglás sokkal nehezebbnek bizonyult, mint az előző éjszaka. Az éhség, a szomjúság és a hideg kivette minden erejét. Egy óra múlva már úgy vánszorgott, mint egy nyolcvanéves vénember.
Szomorúan látta be, hogy így nem jut messzire.
Leroskadt a földre, és kezébe vette a medikitet.
— Igyekeztelek az út végére tartogatni, de úgy érzem, ha most nem használlak fel, itt az út vége.
A kis készüléket karjának belső oldalára helyezte, majd bekapcsolta. Érezte, amint a tűk a karjába hatolnak.
Tizenöt perc múlva kimerültsége elmúlt, a serkentőszerek hatására megint frissnek érezte magát.
Felállt, és egyenletes tempóban folytatta útját.
— Gyerünk! — kiáltotta lelkesen, miután eltette a medikitet.
Az éjszaka további részében egyenletesen haladt. A serkentőszerektől nem érzett kimerültséget, és agya is rendkívül tisztának tűnt. Számtalan lovas csapat vágtatott el mellette; mindegyik az űrhajó irányából érkezett.
Közeledésükkor félrehúzódott, és elbújt a magas fűben.
Gyanította, hogy kisebb csata játszódhatott le az űrhajó körül, és a lovasokat alaposan elporolták. A nyomok annyira világosan kirajzolódtak, hogy nem téveszthette el az irányt.
Hajnali háromkor megbotlott, és erősen megütötte a térdét. De a medikit ismét hasznos segítőtársnak bizonyult. A fájdalom hamarosan csökkent, és folytathatta útját.
Már hajnalodott, amikor égett anyagok szagát érezte.
A szag egyre erősödött, amint tovább haladt. Amint világosodni kezdett, már szinte marta az orrát. Tudni akarta, mi történt, ezért nem állt meg napfelkeltekor, mint előző reggel, hanem tovább ment. El kellett érnie a hajót, mielőtt a serkentőszerek hatása megszűnik. Szerencsére sokkal kisebb célpontot jelentett, mint egy moropon vágtató harcos, ezért bízott abban, hogy ő veszi először észre a közeledőket, és lesz elég ideje elrejtőzni.
Amint a tűz pusztította földre ért, döbbenten tapasztalta, hogy a felperzselt terület tökéletesen kör alakú.
Rossz érzés fogta el, de az igazságot csak akkor volt hajlandó elfogadni, amikor megpillantotta a fúrótornyok üszkös maradványait.
— Ez az a hely, ahol leszálltunk… — kiáltotta. Csak az űrhajó már nincs itt. Elmentek… nélkülem…
Az elkeseredés szétáradt egész testén. Érezte, hogy izmaiból elszáll az erő. Minden reménye szertefoszlott; barátai elmentek.
Közeledő moropok patacsattogására lett figyelmes. A dombok mögül néhány harcos vágtatott elő. Lándzsáikat gyilkolásra készen leeresztették.
6
Jason ösztönösen a pisztolya után kapott, de akkor eszébe jutott, hogy teljesen fegyvertelen.
— Úgy látszik, megint a hagyományos módon fogunk megküzdeni! — kiáltotta, és felkapott a földről egy vasrudat.
A harcosok egy vonalban közeledtek. Mindegyikük magának akarta megszerezni a dicsőséget. Jason mozdulatlanul várta őket.
Amint a lovasok elérték a felperzselt terület szélét, robbanás rázta meg a levegőt, és mindent elborított a korom meg por. Jason leeresztette a kezében tartott vasrudat. A port gyorsan elvitte a szél. Csupán egyetlen morop maradt talpon, amelyik tovább botorkált, majd néhány lépés után az is összerogyott. Gazdája kiugrott a nyeregből, és Jasonre vetette magát. De hiába vicsorgatta félelmetesen ritka fogait, hamarosan ő is elveszítette az eszméletét.
Jason azonnal rájött, hogy a bomba altatógázt juttatott a levegőbe. Visszatartotta lélegzetét, és odébb szaladt.
Mi történhetett? Az űrhajó elment, és nyilvánvalóan senki sem maradt itt. Gondolatai a kimerültségtől egyre tompábbá váltak. Azt hitte, álmodik, amikor a felkelő nap első sugarainál megpillantotta az űrsikló ezüstös törzsét, amint százméternyire a földre ereszkedett. A légzsilip ajtaja hirtelen felemelkedett, és Méta szaladt felé.
— Jól vagy? — kérdezte aggodalmas arccal.
— Még sohasem voltam ilyen jól — felelte Jason, földre ejtve a vasrudat. — Azt hittem, elmentetek, és megfeledkeztetek rólam.
— Tudod, hogy sohasem tennénk ilyet — mondta a lány, miközben ujjai végigfutottak Jason testén, kitapogatva az elszenvedett sérüléseket. — Nem tudtuk megakadályozni, hogy elvigyenek, pedig mindent elkövettünk. Sokukat elpusztítottuk, de egyre nagyobb erőkkel támadtak ránk.
Jason elképzelte a kegyetlen küzdelmet, és belátta, hogy valóban nem tehettek mást.
— Gyere az űrsiklóhoz! Ott sokkal biztonságosabb. — Átkarolta a férfi derekát, hogy segítse. Jason nem ellenkezett. — Biztosan erősítésért mentek, és hamarosan körülvesznek bennünket. Rendkívül jó harcosok. Kerk belátta, hogy támadásaik nem maradnak abba, és rajtad sem segít, ha itt maradunk. Azt hittük, meghaltál. De lehetetlennek tűnt, ha mégis életben vagy, hogy sikerül megszöknöd, és visszajutsz az űrhajóhoz. Amikor visszavertük a támadásukat, rejtett kamerákat és távvezérelt gázbombákat helyeztünk el a területen.