— Amíg élek, remélek — jegyezte meg kissé meggyőződéstelenül. Abban bízott, hogy Kerk kiszabadítja a szakadék mélyéről. De a dentifon nem adott életjelt. Zuhanása közben biztosan többször keményen ráharapott, és a parányi készülék tönkrement.
— Megint magadra maradtál, öregfiú! — mondta hangosan. Teljes sötétség vette körül. Megtapogatta ruháját, és rémülten fedezte fel, hogy a medikitnek nyoma veszett. A kését sem találta sehol. Csupán a kis zseblámpa maradt meg ruhája titkos rekeszében. Még akkor rejtette oda, amikor a hegymászó felszerelést elhozták.
Kivette a zsebéből, és bátortalanul felkattintottá. Attól félt, hogy nem fog működni. És valóban: nem is működött. Néhány percig forgatta a kezében, azután tétova mozdulattal megint kipróbálta. Erős fénynyaláb villant a szemébe. Jóleső érzés fogta el. A lámpával körbevilágított, hogy megnézze, hová került. A levegő rendkívül fagyos volt, ráadásul a derékig érő hóban kellett botorkálnia. Minden oldalon sima felületű fekete sziklák emelkedtek, amelyek magasságát nem tudta megítélni a sötétben.
Hirtelen éles kiáltás törte meg a csendet, és a magasból egy sötét tömeg zuhant le a vastag hóra. Amint a lehajított férfi megpróbált talpra állni, Jason felismerte árulóját, Oraielt.
— Mi ez — tűnődött Jason —, Temuchin elnémítja a szemtanúkat? Ez nem vall rá.
Oraiel szája továbbra is nyitva maradt, mintha szólni akart volna, de több hang nem hagyta el a torkát.
Jason elhatározta, hogy körüljárja a sziklabörtönt.
Amint kicsit odébb ment, a talajt rendkívül puhának érezte. Hirtelen gyanút fogott, és azonnal vissza akart menni, de már elkésett. Hangos reccsenés törte meg a csendet. Súlya alatt beszakadt a jég, és derékig süllyedt a hideg vízbe. Riadtan húzódott hátrább, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint lába alatt egyenetlen sziklákat érzett. A lámpa fénye sima víztükörről verődött vissza. De a megkönnyebbült sóhaj korainak bizonyult. Bár ujjai elérték a sziklafalat, érezte, hogy testét valamilyen áramlat kezdi lefelé húzni.
Ujjai végül elengedték a sziklákat, és a sebes áramlat magával ragadta. Karjaival, lábaival keményen küzdött, hogy a felszínen maradjon, de a víz olyan hideg volt, hogy izmai teljesen megdermedtek. Azután az áramlat lehúzta a mélybe. Utolsó erőfeszítésével még fenntartotta magát addig, míg tüdejét teleszívta oxigénnel.
A víz egyre csak sodorta, nem látott semmit. Tüdeje pattanásig feszült. Rettenetesen vergődött, azután feladta.
Úgy érezte, nem tudja tovább visszafojtani a lélegzetét, és megfullad.
Hirtelen megint a víz felszínére került. Zihálva szedte a levegőt. A sebes áramlat lelassult, és körülnézve látta, hogy valami víz alatti sziklabarlangon keresztül egy öbölbe érkezett. Kimászott a partra, és elnyúlt a sziklákon. Körülötte minden teljesen sötét volt. Nem tudta eldönteni, hogy tónak vagy tengernek a partjára érkezett. Azt sem tudta, merre induljon. Legszívesebben ott maradt volna, de tudta, hogy a hideg hamarosan megdermesztené a testét, végül pedig megfagyna. De ahhoz, hogy elinduljon valamerre, tudnia kéne, hogy hol van. Lámpájával végigpásztázta a mellette emelkedő sziklafalat. Meglepődve tapasztalta, hogy nem lát sehol havat. Hirtelen tudatába hasított a felismerés: ez egy barlang!
A Pokol Kapuja nyilván egy vízgyűjtő sziklamélyedés lehetett, amely elvezette a felszíni vizeket, és ezen a barlangon vagy barlangrendszeren keresztül eljuttatta a tengerbe. Úgy érezte, küzdelme még mindig nem ért véget. Ki kell jutnia a barlangból a felszínre, de azt sem tudta, merre induljon. A víz valahol biztosan utat talál magának a szabadba, de lehet, hogy közben olyan járatokon megy keresztül, ahol nem tudna levegőhöz jutni.
— Kelj fel, és indulj el valamerre! — mondta magának.
Kimászott teljesen a partra, és a homokon lábnyomokat fedezett fel. Lehetséges, hogy más is járt itt előtte? A lábnyomok élesen rajzolódtak ki. Úgy tűnt, mintha frissek lennének. Bár ezt nehéz volt megítélni, mivel a barlangban nem moshatta el őket az eső, és nem hordott rájuk homokot a szél. Elhatározta, hogy követi a nyomokat. Nedves ruhájában rettenetesen fázott. A barlangban hűvös volt a levegő, de nem volt annyira hideg, mint odafenn a pusztaságban.
A lábnyomok hamarosan egy szűk átjáróhoz vezettek, amely újabb barlang bejárata lehetett. Alagútszerű járatba került, amely egyre alacsonyabbá vált, végül a keskeny part menti sáv is eltűnt a víz alatt. Jason beleereszkedett a sekély vízbe, és úgy haladt tovább.
Azután a barlang kiszélesedett, és a nyomok ismét megjelentek a part menti homokban. Jason leült, hogy néhány percet pihenjen, és a kimerültségtől azonnal elaludt. Arra ébredt, hogy egész teste reszket a hidegtől.
Óriási akaraterővel kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Az öve egyik rekeszébe rejtett óra még működött. De az idő jelentéktelennek tűnt a végtelenbe nyúló barlangrendszerben.
Sokáig bandukolt a járatokban, alagutakban, amelyek tökéletesen egyformának látszottak. Azután megtalálta azt az embert, akinek a nyomait követte. A falnak támasztva hátát, a homokos parton ült. Messziről úgy látszott, mintha aludna.
— Hello! — kiáltott rá Jason, de a férfi nem mozdult.
Amint közelebb ért hozzá, észrevette, hogy a férfi örök álmát alussza. És ki tudja, milyen régóta? A barlang baktériumoktól mentes mikroklímájában a testek rendkívül lassan kezdenek oszlani. Sőt inkább mumifikálódnak. Ez az ember talán egy éve üldögélt a fal mellett, de az is lehet, hogy már száz éve pihen. A bőr ráaszalódott a csontokra, szeme beesett, szájából kilátszottak megsárgult fogai. Egyik kezében még mindig szorongatta a rozsdás pengéjű kést.
Jason óvatosan lefejtette a halott testét borító prémöltözéket. Azután levette saját, csuromvíz ruháját, és magára öltötte a halottét. Bármennyire irtózott tőle, mégsem tehetett mást. A száraz holmi talán az életet jelentette számára. Saját ruháját kiterítette, hogy minél hamarabb megszáradjon, azután leheveredett a földre, és elaludt.
17
— Az emberek azt mondják, ha minden sokáig változatlan marad, akkor nem lehet megállapítani az idő múlását.
Bárcsak tudnám, mióta vagyok itt? — dünnyögte Jason. — De azt hiszem, már hosszú ideje.
A barlang kisebb folyosókká ágazott szét. A halott ember tőrével jelet rajzolt a sziklára az egyik alagút bejárata mellé. A másik járat mellett már ugyanilyen jelzés díszelgett. Az nem vezetett sehová. Jason letérdelt, és ivott a friss forrásvízből, majd elindult a következő folyosón.
— 1803… 1804… — számolta bal lábának minden harmadik lépését. Az egész értelmetlennek tűnt, de mégis erőt adott neki, hogy hallja a saját hangját a halotti csendben.
Gyomrát már régóta mardosta az éhség. Legalább ivóvízzel jól el volt látva.
— Téged már láttalak egyszer, te átkozott útkereszteződés! — köpte le elkeseredetten saját jelzését.
Azután újabb jelet rajzolt az előző fölé.
Rekedt hangon felnevetett. Rettentően éhes és fáradt volt. Az ember elég sokáig bírja ennivaló nélkül. De vajon meddig tud járni?
— Pihenjünk egy kicsit? — kérdezte önmagától.
— Ahogy jónak látod, arany pajtás — válaszolta.
Ez a járat lefelé kanyargott, és egy idő után úgy tűnt, mintha a tenger sós illatát erezné. Leült, hogy erőt gyűjtsön. Ujjai megérintették a karját, majd a vállát. Alig maradt hús a csontokon, azt is számtalan helyen lehorzsolta.