— Ide hallgass, mindenképpen döntened kell! Kevesebb csillaghajózási tapasztalatod van, mint a többieknek. A többiek közül senki sincs fölszentelve. Valakit részben mentesíteni kell a műszaki feladatoktól, hogy ellássa a lelkipásztori és vezetői feladatokat.
Megmondtam neked, hogy a dolog nem jelenti azt, hogy meg kell válni a rendtől. A csoportotok azonban a rend független filiáléja lesz, módosított alapszabállyal. A rendfőnököt természetesen a fogadalmas tagok választják meg titkos szavazással — és te vagy a legnyilvánvalóbb jelölt, ha elhivatottságot érzel magadban a papi pályára is. Igen vagy nem? Ez a kérdés, itt az idő, méghozzá nagyon rövid idő, hogy válaszolj rá!
— De tisztelendő atyám, még nem is fejeztem be a tanulmányaimat…
— Az nem számít. A mi huszonhét fős legénységünk mellett mások is mennek: hat nővér és húsz gyermek a Szent József-iskolából, néhány tudós meg három püspök, akik közül kettőt most szenteltek föl. Ők felszentelhetnek papokat; és mivel az egyikük a Szentatya megbízottja, még püspökök felszentelésére is joguk van. Éveket fogtok majd eltölteni az űrben. De tudni akarjuk, érzel-e magadban papi elhivatottságot — és most akarjuk tudni!
Joshua testvér levegő után kapkodott, aztán megrázta a fejét.
— Nem tudom!
— Kérsz félóra gondolkodási időt? Kérsz egy pohár vizet? Egyre csak sápadozol! Ide hallgass, fiam, ha te fogod vezetni a nyájat, képesnek kell majd lenned az azonnali döntésre. Most kell döntened! Mi az, már beszélni sem tudsz?
— Domne, én nem… nem tudom biztosan…
— No, hát legalább nyekeregni tudsz! Magadra veszed-e a jármot, fiam? Vagy még nem törtél be? Neked kell majd a szamárnak lenned, amelyen Ő bevonul Jeruzsálembe; de súlyos lesz a teher, megszakad alatta a hátad, mert Ő magára vette a világ minden bűnét!
— Nem érzem magam rátermettnek.
— Nyekeregni és nyafogni… De tudsz te vicsorítani is, márpedig az kell a falkavezérnek! Ide hallgass, egyikünk sem volt soha rátermett. De próbát tettünk vele, és próbára tétettünk. Belepusztul az ember, de hát azért vagyunk itt. Ennek a rendnek voltak már apátjai aranyból, voltak hideg, szívós acélból, voltak mállatag ólomból, de egyik sem volt rátermett, habár voltak közöttük alkalmasabbak a többinél, voltak közöttük még szentek is. Az arany összevissza horpadozott, az acél rideg lett és elpattant, a mállatag ólom porrá esett szét az ég csapásai alatt. Én, szerencsémre, higanyból vagyok; szétfröccsenek, de valahogy aztán mindig összeállók. De érzem, hogy nemsokára jön az újabb szétfröccsenés, testvérem, és azt hiszem, ezúttal végleges lesz. Te milyen anyagból vagy, fiam? Mit kell próbára tenni benned?
— Kutyafüleket. Húsból-vérből vagyok, tisztelendő atyám, és félek!
— Az acél sikoltozik, amikor kovácsolják, fulladozik, amikor megedzik. Felnyög, amikor nagy teher nehezedik rá. Azt hiszem, még az acél is fél, fiam. Akarsz egy félórát gondolkodni? Kérsz egy pohár vizet? Kell egy kis friss levegő? Eredj, járkálj egyet! Ha felkavarodik a gyomrod, diszkréten hányj egyet. Ha elfog a rettegés, sikoltozz nyugodtan. Ha elfog bármi, imádkozz. De legyél ott a templomban mise előtt, és mondd meg nekünk, miből van a szerzetes! A rend kettéválik, és az a részünk, amelyik az űrbe indul, örökre eltávozik. Te rendeltettél-e a pásztorának, vagy sem? Eredj és döntsd el!
— Azt hiszem, nincs kiút…
— Dehogy nincs! Csak annyit kell mondanod: „Nem érzek elhivatottságot rá.” Akkor másvalakit választunk meg, ennyi az egész. De most eredj, nyugodj meg, aztán jöjj be a templomba, és mondj igent vagy nemet! Oda indulok én is. — Az apát fölállt, és biccentett a másiknak, hogy elmehet.
Az udvaron szinte teljes volt a sötétség. Csak a templomkapu alatti résen szivárgott ki egy kevés fény. A csillagok halvány derengését elhomályosította a levegőben lebegő por. Keleten még nyoma sem volt a pirkadatnak. Joshua testvér nesztelenül járkált fel-alá. Végül leült a szegélykőre egy rózsaágyás szélén. Kezébe támasztotta az állat, lábujjával ide-oda görgetett egy kavicsot. Az apátság épületei csak sötét, szunnyadó árnyak voltak körülötte. A hold keskeny sarlója halványan, alacsonyan sárgállott a déli égbolton.
A templomból odahallatszott a mormoló ének: Excita, Domine, potentiam tuam, et veni, ut salvos…[129] Gerjeszd fel bizony hatalmadat, Uram, és jöjj, ments meg minket! Ezt az imát el fogják rebegni újra és újra, amíg csak lesz lélegzet, mellyel elrebeghetik. Még ha a testvérek hiábavalónak érzik is…
De nem lehetnek bizonyosak benne, hogy hiábavaló. Vagy igen? Ha Róma úgy érzi, van még valami remény, miért indítja el a csillaghajót? Miért, ha hisznek benne, hogy meghallgatást nyernek a földi békéért mondott imádságok? A csillaghajó a végső kétségbeesés jele, igaz? …Retrahe me, Satanus, et discede![130] — gondolta. A csillaghajó a remény jele! A reményé, hogy lesz ember másutt, lesz béke másutt, ha itt és most nem, akkor majd valahoclass="underline" az Alpha Centauri bolygóján talán, vagy a Béta Hydrin, vagy valamelyik satnya, elszigetelt kolónián azon a bolygón, no, hogy is hívják, a Skorpió csillagképben… A remény, nem pedig a hiábavalóság jegyében indul el a csillaghajó, te gonosz Kísértő! Meglehet bizony, hogy megfáradt, elgyötört remény ez, olyan remény, amely azt mondja: Verd le a port sarudról, és eredj, prédikálj Szodomát Gomorrának! De akkor is reménység, máskülönben annyit se mondana, hogy eredj. Nem a Földbe vetett reménység, hanem a leiekbe, az ember lényegébe, akárhol is! Lucifer fenyegetésével a fejünk fölött az lenne a kevélység, ha nem indítanánk el a csillaghajót — ahogy te, legmocskosabb fajzat, megkísértetted Urunkat: Ha Isten Fia vagy, vesd le magad a templom ormáról! Hiszen az angyalok megtartanak majd…
A Földbe vetett túlzott remény arra indította az embereket, hogy megpróbálják édenné tenni, márpedig arról bizton lemondhatnak, amíg világ a világ…
Kinyílt a templom kapuja. A barátok egy része csendben elindult a cellák felé. A kapun csak halvány derengés szűrődött ki. A templomban sem volt nagy világosság. Joshua csak néhány gyertyát látott, és a szentély lámpájának halovány, vörös fényét. Épp csak ki tudta venni huszonhat, mozdulatlanul térdeplő társát. Valaki becsukta az ajtót, de csak félig, s a hasadékon át még mindig látszott a szentély lámpájának vörös pontja. Isten tiszteletére gyújtott tűz, hálaadó láng, szelíd fény a vörös tartóban. A tűz, a négy elem legcsodálatosabbika, ám a pokol eleme is. Az imádat jeleként égett a templom szívében, de ugyanakkor az éjszaka kiégette az életet egy városból is, és gyilkos mérgével hintette meg a vidéket. Milyen furcsa az Úrtól, hogy egy égő bokorból szólalt meg, és az embertől, hogy a menny jelképét a pokol jelképévé tette!
Megint felpillantott a szürkülő égen derengő csillagokra. Hát, állítólag odakint nem édenek várják az érkezőket! Mégis vannak már ott emberek, akik idegen napokra néznek föl idegen égboltok alatt. Idegen levegőt lélegeznek be, idegen földet szántanak fel. Az egyenlítőjükön is fagyott tundrájú világokon, a sarkvidékükön is gőzölgő dzsungelű világokon, melyek csak annyira emlékeztetnek a Földre, hogy az ember valahogy meg tud maradni rajtuk, ugyanúgy arca verejtékével… Alig maroknyian vannak ők, a Homo loquax nonnumquam sapiens[131] égi telepesei, az emberiség néhány elgyötört kolóniája. Mindeddig nemigen kaptak segítséget a Földtől, és most már egyáltalán nem is számíthatnak segítségre újdonsült nem-édenjeiken, melyek még kevésbé emlékeztetnek a Paradicsomra, mint a Föld, ahonnan oda mentek. Talán szerencséjükre. Minél közelebb jutottak az emberek ahhoz, hogy megteremtsék maguknak a paradicsomot, mintha annál türelmetlenebbé váltak volna vele szemben és magukkal szemben is. Megalkották a gyönyörök kertjét, és egyre nyomorultabbul érezték magukat benne, ahogy gyarapodott a gazdagsága, hatalma és szépsége; talán mert akkor könnyebben észre tudták venni, hogy valami hiányzik a kertből, valami fa vagy cserje, amely ott nem terem meg soha. Amikor a világ sötétségben és nyomorúságban vergődött, akkor még hinni tudott a tökéletességben, áhítozni tudott rá. Amikor azonban beragyogta az ész és a bőség fénye, a világ rögtön megérezte, milyen keskeny a tű foka, s ez nem hagyta nyugodni azt a világot, amely már nem volt hajlandó sem hinni, sem áhítozni. Hát most megint el fogják pusztítani, el bizony, ezt a földi kertet, ezt a civilizált és sokat tudó világot, megint szétrombolják, hogy az ember ismét reménykedhessen a nyomorúság és a sötétség közepette!
129