— Ugyan dehogy, atyám! Én személy szerint pacifista vagyok. De egyelőre ez a világ olyan, amilyen. És ha nem tudtak megegyezni abban, hogy milyen módon gátoljanak meg minden harci cselekményt, akkor még mindig jobb, ha van valamilyen lehetőség a következmények enyhítésére, mint ha semmilyen sincsen!
— Igen is, nem is. Igen akkor, ha másvalaki bűnére számít az ember. De nem akkor, ha a sajátjára. És különösen nem akkor, ha a következmények enyhítésének módja is bűnös! A látogató vállat vont.
— Mint az eutanázia? Ne haragudjon, atyám, de én úgy érzem, hogy a társadalom törvényeitől függ, hogy mi bűn és mi nem bűn. Tudom, hogy nem ért egyet velem. És való igaz, hogy lehetnek rossz vagy elhibázott törvények. De ebben az esetben jónak tartom a törvényt. Ha úgy vélekednék, hogy van valamim, amit léleknek lehet nevezni, és fent a mennyben van egy haragos isten, akkor talán egyetértenék önnel…
Zerchi apát halványan elmosolyodott.
— Önnek nincs lelke, doktor úr; ön a lélek, akinek teste van, egy időre.
A látogató udvariasan fölnevetett.
— Szemantikai zűrzavar…
— Az. De melyikünkben van zavar? Biztos a dolgában?
— Ne vitatkozzunk, atyám! Én nem a könyörületi osztagnál vagyok, hanem a dózismérő részlegnél. Mi nem szoktunk senkit sem megölni.
Zerchi egy pillanatig némán méregette a másikat. Látogatója alacsony, izmos férfi volt, kerek, barátságos képpel, kopasz feje tetejét szeplősre égette a nap. Zöld egyenruha volt rajta, a zöld csillagos sapkát az ölében tartotta.
Csakugyan, miért is vitatkozzanak? A másik orvos volt, nem hóhér. A Zöld Csillag segélyszolgálata sokszor csodálatra méltó, olykor egyenesen hősies munkát végzett. Azért, mert egyes esetekben a szerepük Zerchi hite szerint rosszra vezetett, nem kell a jótékonyságukat is befeketíteni! A társadalom nagy része jó szemmel nézte a munkájukat, és a tagjaiban jó szándék dolgozott. Az orvos barátságosan igyekezett közeledni. A kérése elég egyszerűnek látszott, és nem is erőszakoskodott vagy fontoskodott. Az apát mégis tétovázott, hogy igent mondjon-e.
— Ez az itteni munkájuk… sokáig tart majd? Az orvos megrázta a fejét.
— Szerintem legfeljebb két napig. Két mozgó egységünk van. Bejöhetünk velük ide az udvarra, és ha összekapcsoljuk a két utánfutót, rögtön munkához láthatunk. Elsőnek a súlyos sugárbetegekkel és a sebesültekkel foglalkozunk. Csak a legsürgősebb eseteket látjuk el. A mi feladatunk az orvosi szűrővizsgálat. A betegek a segélyállomáson részesülnek majd kezelésben.
— A legbetegebbek pedig a könyörületi állomáson valami egészen másban?
A zöld csillagos orvos összeráncolta a homlokát.
— Csak ha akarják. Senki sem kényszeríti őket, hogy odamenjenek.
— De maga írja meg az engedélyt, hogy odamehessenek!
— Igen, kiadok időnként piros cédulákat is. Lehet, hogy most is kénytelen leszek. Nézze… — Belekotort a zubbonya zsebébe, előhúzott egy piros kartont. Olyan volt, mint egy poggyászcédula, rajta drótkarika, hogy gomblyukba vagy övre lehessen erősíteni. Az asztalra tette. — Egy kitöltetlen „krit. dózis” űrlap, tessék, olvassa el! Annyit közöl a tulajdonosával, hogy beteg, nagyon beteg. Ez pedig… tessék, itt van egy zöld cédula is! Erről megtudhatja az illető, hogy kutya baja, és nincs semmi félnivalója. Nézze meg alaposan a pirosat! „Becsült sugárdózis.” „Vérkép.” „Vizeletvizsgálati eredmény.” Az egyik felén ugyanolyan, mint a zöld. A zöld a másik felén üres; de ha megnézi a pirosnak a hátát, az az apró betűs szöveg szó szerinti idézet a 10-WR-3E számú törvényből. Rajta kell lennie! Előírja a törvény. Föl is kell olvasni a betegnek! Fel kell világosítani a jogairól. Hogy aztán mit csinál, az az ő dolga. Nomármost, ha úgy gondolja, hogy az állomásunkat inkább távolabb, az országút mentén állítsuk fel, készséggel…
— Egyszerűen csak felolvassa neki, azt mondja? Ez minden?
Az orvos egy pillanatra elhallgatott.
— El is kell magyarázni neki, ha nem érti meg. — Megint elhallgatott, szemlátomást nőttön-nőtt benne az ingerültség. — Az ég szerelmére, atyám, amikor meg kell mondania valakinek, hogy a halálán van, mit mond? Fölolvas néhány paragrafust, ajtót mutat neki, és beszólítja a következőt? „Maga meg fog halni, a viszontlátásra!” Igen? Természetesen nemcsak ezt olvassa föl neki az ember, már akiben van egy kis emberi érzés!
— Ezt értem. De másvalamit szeretnék tudni. Ön mint orvos tanácsolja-e a menthetetlen eseteknek, hogy menjenek el egy könyörületi táborba?
— Hogy… — Az orvos elhallgatott, lehunyta a szemét. A kezébe támasztotta a fejét. Enyhén megborzongott. — Persze — mondta végül. — Ha maga látta volna azt, amit én, maga is elküldené őket. Gondolkodás nélkül.
— Itt nem fogja.
— Jó, akkor… — Az orvos visszafojtotta a kitörő indulatot. Fölállt, fel akarta tenni a sapkáját; aztán megtorpant. A székre dobta a sapkát, odament az ablakhoz. Mogorván lenézett az udvarra, aztán fölemelte tekintetét az országúira. Kimutatott az ablakon. — Ott van az út menti parkoló. Berendezkedhetünk ott is. De két mérföldnyire van. A legtöbbjüknek gyalogszerrel kell majd odamenniük. — Ránézett Zerchi apátra, aztán sötét arccal szemlélte tovább az udvart. — Nézze meg őket! Betegek, sebesültek, törött csontúak, reszketnek a félelemtől. A gyerekek is. Fáradtak, bicegnek, szerencsétlenek. Maga pedig hagyná, hogy végigtereljék őket az úton, ott üljenek a porban, a tűző napon, és…
— Én nem akarom, hogy úgy legyen — mondta az apát. — Nézze, maga az előbb elmagyarázta nekem, hogy egy emberek alkotta törvény szerint magának kötelessége felolvasni és elmagyarázni ezt itt azoknak, akik kritikus dózist kaptak. Ez ellen önmagában nem tiltakoztam. Adja meg a császárnak, ami a császáré, abban a mértékben, ahogy a törvény megköveteli öntől. De akkor értse meg azt is, hogy énrám egy másik törvény vonatkozik. Az a törvény tiltja, hogy akár ön, akár bárki más, ezen a területen, ahol én parancsolok, olyan tanácsot adjon, amelyet az egyház bűnösnek ítél!
— Nagyon is megértem.
— Rendben van. Csak egyvalamit kell megígérnie nekem, és használhatják az udvart.
— Mit ígérjek meg?
— Egyszerűen csak azt, hogy nem tanácsolja senkinek, hogy menjen „könyörületi táborba”. Szorítkozzék a diagnózisra! Ha menthetetlen sugárbetegeket talál, mondja el nekik, amit a törvény szerint el kell mondania, de ne küldje őket az öngyilkosságba!
Az orvos tétovázott.
— Azt hiszem, az ilyen ígéret csak az ön hitét vallókkal kapcsolatban lenne helyénvaló…
Zerchi apát elfordította a tekintetét.
— Sajnálom — mondta végül —, de az nem elég.
— Miért?! Másokat nem kötnek a maga elvei! Ha valaki nem olyan vallású, akkor miért nem hajlandó megengedni, hogy… — Mérgében elfulladt a hangja.
— Valóban kíváncsi a magyarázatra?
— Igen.
— Mert ha az ember nem tud arról, hogy valami helytelen, és tudatlanságában vetkezik, nem bűnös — feltéve, hogy a természetes eszével nem jöhetett rá, hogy helytelenül cselekszik. Noha a tudatlanság mentséget adhat az embernek, nem ad mentséget a cselekedetre, amely önmagában vétkes. Ha megengedném a cselekedetet csak azért, mert az ember nem tud róla, hogy helytelen, akkor én lennék a bűnös, hiszen én nagyon is tudom. Tulajdonképpen ilyen fájdalmasan egyszerű…