— Ide hallgasson, atyám! Azok ott ülnek, és nézik az embert. Van, aki sikoltozik. Van, aki sír. Van, aki csak ül. De mindegyik azt kérdi: „Doktor úr, most mit csináljak?” Mit feleljek erre? Semmit? Vagy azt, hogy „legfeljebb meghalhat, mást nem”? Maga mit mondana?
— Imádkozzék.
— Persze maga ezt, mi? Nézze, én más rosszat nem ismerek, csak a fájdalmat. Az az egyetlen, ami ellen tenni tudok.
— Akkor Isten segítse meg!
— Az antibiotikumok többet segítenek.
Zerchi apát csípős választ keresett, megtalálta, aztán gyorsan lenyelte. Előszedett egy papírlapot meg egy tollat, odatolta az orvos elé.
— Csak annyit írjon: „Egyetlen betegnek sem fogok eutanáziát ajánlani, amíg az apátság területén tartózkodom”, és írja alá. Aztán használhatják az udvart.
— És ha nem?
— Akkor, gondolom, a menekültek kénytelenek lesznek két mérföldet elvánszorogni az úton.
— Én még ilyen szívtelen…
— Ellenkezőleg! Lehetőséget adok önnek, hogy elvégezze a munkáját az ön által elismert törvény parancsa szerint, anélkül hogy megszegné az énáltalam elismert törvényt. Magán múlik, hogy meg kell-e tenniük a két mérföldet vagy sem.
Az orvos rámeredt a tiszta lapra.
— Mi olyan varázslatos abban, hogy írásba adom?
— Nekem jobb úgy.
A másik szó nélkül előrehajolt, írni kezdett. Amikor befejezte, még egyszer megnézte, indulatos mozdulattal aláfirkantotta és fölegyenesedett.
— Tessék, itt a kötelezvény! Gondolja, hogy többet ér, mint az adott szavam?
— Nem. Azt nem. — Az apát összehajtogatta a papírt, zsebre tette. — De itt van a zsebemben, és maga tudja, hogy itt van a zsebemben, és néha elolvashatom, ez minden. Egyébként meg szokta tartani az ígéreteit, dr. Cors?
Az orvos egy pillanatig csak nézte.
— Meg fogom tartani! — Mordult még egyet, aztán sarkon fordult és kicsörtetett.
— Pat testvér! — szólt ki erőtlen hangon az apát. — Pat testvér, itt vagy?
Titkára megjelent az ajtóban.
— Igen, tisztelendő atyám?
— Hallottad?
— Részben. Nyitva volt az ajtó, akarva-akaratlanul is meg kellett hallanom. A hangtompítót nem…
— Hallottad, mit mondott? „Más rosszat nem ismerek, csak a fájdalmat!” Hallottad ezt?
A szerzetes komoran bólintott.
— És hogy csak a társadalom határozza meg, hogy egy cselekedet helytelen vagy sem. Azt is?
— Igen.
— Jóságos Isten, ennyi idő után hogy került vissza ez a két eretnekség a világba? Úgy látszik, a pokol nem valami találékony odalenn! „A kígyó vezetett félre, azért ettem.” Pat testvér, jobb, ha most elmégy, mielőtt félrebeszélek!
— Domne, csak…
— Mit akarsz még? Mi ez, levél? Jól van, add csak ide!
A szerzetes odaadta, aztán elment. Zerchi nem nyitotta ki. Elővette az orvos kötelezvényét, megint elolvasta. Lehet, hogy semmit sem ér. De ez az ember őszintén beszélt. És vau benne hivatástudat. Kell is lennie, másképp aligha dolgozna olyan fizetésért, amilyet a Zöld Csillagnál kap. Kialvatlannak és agyonhajszoltnak látszott. Valószínűleg serkentőszereken és szendvicseken él, amióta az atomcsapás elpusztította a várost. Látja maga körül a nyomorúságot, gyűlöli, és őszintén tenni akar ellene. Őszintén — ez a pokoli benne. Messziről az ember ellenfelei elvetemült szörnyetegeknek látszanak, de közelebbről az ember észreveszi az őszinteséget, és azt is, hogy felér az övével. Talán a Sátán a legőszintébb mind közül.
Kinyitotta a levelet, elolvasta. Megtudta belőle, hogy Joshua testvér és a többiek eltávoztak Új-Rómából valahová nyugatra, egy közelebbről nem meghatározott helyre. A levél arra is felhívta a figyelmét, hogy a Quo peregrinaturról kiszivárgó hírek eljutottak a HV fülébe, és a HV nyomozókat küldött a Vatikánba, hogy utánanézzenek az állítólagos titkos csillaghajóindításnak… A jelek szerint a csillaghajó még nem indult el.
Nem fog sokáig tartani, amíg mindent kiderítenek a Quo peregrinaturról, de — az ég segítségével — akkor már késő lesz. És aztán?…
A jogi helyzet bonyolult volt. A törvény szerint tilos volt csillaghajót indítani az űrhajózási bizottság jóváhagyása nélkül. Jóváhagyást nehezen és lassan lehetett kapni. Zerchi bizonyos volt benne, hogy a HV és a bizottság véleménye szerint az egyház megszegte a törvényt. De már másfél évszázada fennállt az állam és az egyház konkordátuma, mely egyértelműen mentesítette az egyházat az engedélyeztetési kötelezettségtől, és szavatolta az egyháznak azt a jogát, hogy missziókat küldhessen „minden olyan űrlétesítményre és bolygóbázisra, amelyet a fent említett bizottság nem nyilvánít ökológiailag kritikusnak vagy az államilag nem szabályozott vállalkozások számára tilalmasnak”. A Naprendszer minden létesítménye „ökológiailag kritikus” és „tilalmas” volt a konkordátum idején, a konkordátum azonban a továbbiakban leszögezte az egyház jogát arra, hogy „űrjárműveket tarthasson a birtokában, és korlátozás nélkül utazhasson a tilalom alatt nem álló létesítményekre és bázisokra”. A konkordátum nagyon régi volt. Azokban az időkben, amikor aláírták, a Berkstrun-féle csillaghajómeghajtás még csak álom volt azoknak a csapongó fantáziájában, akik azt gondolták, hogy a csillagközi űrhajózással megnyílik majd a világegyetem a gáttalanul kiözönlő emberiség előtt.
A dolgok másképpen alakultak. Amikor a tervezőasztalon megszületett az első csillaghajó, nyilvánvaló lett, hogy a kormányokon kívül más intézménynek nincsen sem módja, sem vagyona rá, hogy megépítse, és hogy semmiféle anyagi haszon nem várható belőle, hogy a Naprendszeren kívüli bolygókra telepeseket küldjenek „csillagközi kereskedelmi tevékenységre”. Mindazonáltal az ázsiai vezetés elküldte az első telepeshajót. Akkor nyugaton kitört a felzúdulás: Hagyjuk, hogy az „alacsonyabb rendű” fajok megkaparintsák a csillagokat?! Lázas gyorsasággal indították el a csillaghajókat, fekete emberek, barna, fehér, sárga emberek csoportjait lőtték fel az égbe a Centaurus felé a fajvédelem jegyében. Később a genetikusuk fanyar mosollyal kimutatták, hogy mivel az egyes csoportok olyan kis létszámúak voltak, hogy a kolóniák, ha a leszármazottjaik egymás között nem házasodnak, a beltenyésztés miatt genetikailag elfajultak volna, a fajvédők a fennmaradás feltételévé tették a vérkeveredést.
Az egyház csak annyi érdeklődést tanúsított az űrutazás iránt, hogy aggasztotta azoknak a telepeseknek a sorsa, akik az egyház fiai voltak ugyan, de a csillagközi távolságok elszakították őket a nyájtól. Mégsem használta ki a konkordátum adta lehetőséget, hogy missziókat küldjön ki. Volt bizonyos ellentmondás a konkordátum és az állami törvények között, amelyek az űrhajózási bizottság hatáskörét biztosították, legalábbis annyiban, hogy az utóbbi elméletben beleszólhatott a missziók kiküldésébe. Az ellentmondást sohasem oldották meg a bíróságok, mivel nem volt ok a perre. De most, ha a HV rajtakapja Joshua testvér csoportját, hogy a bizottság engedélye vagy megbízólevele nélkül akarnak elindítani egy csillaghajót, most aztán lenne ok! Zerchi azért imádkozott, hogy a csoport el tudjon indulni jogi huzavona nélkül, mert az hetekbe-hónapokba telt volna. Utána persze kitör majd a botrány! Sokan azzal vádolják majd az egyházat, hogy nemcsak az űrhajózási bizottság határozatait vette semmibe, hanem a könyörületesség szellemét is, amikor egyházi méltóságokat meg egy csapat csibész csuhást küldött el, pedig a hajón menedéket találhattak volna a földre éhes, szegény telepesek is. Márta és Mária ellentéte mindig újra előjött.