— Oké — Everard visszavitte őket a nappaliba, aztán készen tartott fegyverrel elült. — Most pedig várni fogunk.
Nem kellett sokkig várniuk. Hamarosan előbukkant egy időugró, nyergében két szürke egyenruhás járőrrel. Fegyver volt a kezükben. Everard kisenergiájú sugárral elkábította őket. — Segíts megkötözni őket, Charlie — mondta.
Mary hangtalanul sírt a sarokban.
Amikor a járőrök magukhoz tértek, Everard állt fölöttük sötét mosollyal. — Mivel vádolnak minket, fiúk? — kérdezte temporálban.
— Szerintem ti is tudjátok — mondta hűvösen az egyik fogoly. — A központi iroda küldött, hogy lenyomozzunk benneteket. A következő heti ellenőrzésnél észrevettük, kimentettél egy családot, aminek bombatámadás áldozatául kellett volna esnie. Whitcomb életrajza azt sugallta, hogy aztán idejöttél, hogy segíts neki megmenteni ezt a nőt, akinek ma este meg kéne halnia. Jobb lesz, ha elengedtek, különben nagyon megjárjátok.
— Nem változtattam meg a történelmet — mondta Everard. — A danelliek még mindig ott vannak elöl, nem?
— Persze hogy ott vannak, de…
— Honnan veszitek, hogy az Enderby családnak meg kellett volna halnia?
— A házukat találat érte, és azt mondták, hogy csak azért nem tartózkodtak benne, mert…
— De a lényeg az, hogy nem voltak benne. Ez így van megírva. Ti vagytok azok, akik meg akarjátok változtatni a múltat.
— De ez a nő itt…
— Biztosak vagytok benne, hogy nem létezett egy Mary Nelson, aki, mondjuk, 1850-ben telepedett le Londonban, és 1900 körül hunyt el végelgyengülésben?
A járőr elvigyorodott.
— Mindent bevetsz, mi? De nem fog menni. Nem szállhatsz szembe az egész Őrjárattal.
— Gondolod? Itt hagyhatlak titeket, hogy Enderbyék rátok találjanak. Én úgy állítottam be az időugrómat, hogy a nyilvánosság előtt jelenjen meg, de csak én tudom, mikor. Hogy fog ez hatni a történelemre?
— Az őrjárat korrekciós intézkedéseket foganatosít… ahogy ti csináltátok ott az ötödik században.
— Talán! De könnyebb dolguk lenne, ha meghallgatnák a kérésemet. Egy danellit akarok.
— Micsoda?
— Jól hallottad — mondta Everard. — Ha kell, elviszem a ti gépeteket, és millió éveket megyek előre. Személyesen fogom nekik megmutatni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha békén hagynának minket.
Erre nem lesz szükség.
Everard döbbenten fordult hátra. A sokkfegyver kiesett a kezéből.
Nem tudott ránézni a szeme előtt vibrálva izzó alakra. Száraz torokkal hátrálni kezdett.
Kérésedet megfontolás tárgyává tettük, mondta a hangtalan orgánum. Marjával születésed előtt tudomást szereztünk róla és mérlegeltük. De te ezzel együtt szükséges láncszem voltál az idő láncában, ha ma este kudarcot vallottál volna, nem könyörültünk volna.
Számunkra csak feljegyzés volt, hogy egy bizonyos Charles és Mary Whitcomb élt Viktória korának Angliájában, és az is csak feljegyzés volt, hogy Mary Nelson 1944-ben meghalt a családdal együtt, akiket meglátogatott, meg hogy Charles Whitcomb agglegényként élt és végül aktív őrjárati szolgálat közben lelte halálát. Az eltérést regisztráltuk, és mivel a legkisebb ellentmondás is veszélyesen meggyengítheti a téridő szövedékét, és ezt úgy lehet kijavítani, hogy egyik vagy másik tényt meg nem történtté tesszük. Te már eldöntötted, hogy melyik legyen ez.
Everard valahol reszkető elméje mélyén tudta, hogy a járőrök már szabadok. Tudta, hogy időugrója láthatatlanul el volt… el van… el lesz ragadva abban a pillanatban, amikor materializálódik. Tudta, hogy a történelem már így néz ki: Mary Nelson eltűnt, valószínűleg bombázásban az Enderby-házban, akik viszont Marynél tartózkodtak, mikor a saját otthonuk elpusztult. Charles Whitcomb 1947-ben eltűnt, feltehetőleg vízbe fúlt. Tudta, hogy Marynek is elárulták az igazságot, és kondicionálták, nehogy elárulja, majd Charlie-val együtt visszaküldték 1850-be. Tudta, hogy csendes középosztálybeli életet élnek, és sosem érzik teljesen otthon magukat Viktória uralma alatt, hogy Charlie gyakran vágyakozva gondol az Őrjáratra… aztán ránéz a feleségére meg a gyerekeire, és úgy dönt, hogy tulajdonképpen nem is hozott akkora áldozatot.
Ennyit tudott meg, aztán a danelli eltűnt. Amikor fejében alább hagyott a sötétség kavargása, és tisztuló tekintettel a járőrökre nézett, nem tudta, mi lesz a sorsa.
— Gyerünk — mondta az egyik járőr. — Tűnjünk el innen, mielőtt valaki felébred. Visszavisszük a saját évébe. Ugye 1954?
— És aztán? — kérdezte Everard.
A járőr vállat vont. Lezser viselkedése alatt ott lapult a danelli megjelenése által kiváltott sokk.
— Jelentkezz a szektor-főnöködnél. Nyilvánvalóan alkalmatlannak bizonyultál az állandó munkára.
— Akkor… ugye csak áthelyeznek?
— Ne legyél olyan drámai. Gondolod, hogy a tiéd volt az egyetlen ilyen eset a járőrmunka 75 millió évei alatt? Erre van egy szabályszerű eljárás.
— Persze további képzésre lesz szükséged. A személyiséged leginkább a Független státuszra tesz alkalmassá — bármely korban, bármely helyen, bárhol és bármikor szükség lehet rád. Szerintem szeretni fogod.
Everard lankadtan felmászott az időugróra. És amikor leszállt róla, már eltelt egy évtized.