Hosszú, alacsony épületekből álló komplexum volt, csupa lágy hajlat és változatos szín, hatalmas ősfák árnyékában egy tisztáson. Mögötte dombok és erdők nyúltak egy széles, barna folyó felé, éjszaka pedig időnként roppant növényevők bőgése, vagy kardfogú tigris hátborzongató üvöltése hallott.
Everard száraz torokkal lépett ki az időfülkéből — egy nagyobbacska, jellegtelen fémdobozból. Úgy érezte magát, mint amikor a Hadseregben töltött első napján, tizenkét évvel ezelőtt — vagy tizenöt-húsz millió múlva, ha úgy tetszik. Magányosnak és elveszettnek érezte magát, és valami méltóságteljes ürügyre vágyott, amivel otthagyhatja az egészet. Nem sok vigaszt lelt a többi fülke, és a többi ötven-valahány fiatal férfi és nő látványában sem. A rekruták lassan suta csapattá verődtek össze. Eleinte nem szóltak egymáshoz, csak bámultak a többiekre. Everard észrevett egy Hoover-gallért és egy keménykalapot: az 1954-es és azutáni öltözködési és hajviseleti stílus. Honnan jött ez a lány abban az irizáló, testhezálló térdnadrágban, zöldre rúzsozott szájjal és fantasztikusan hullámos sárga hajjal? Vagyis inkább… mikorról?
Egy huszonöt év körülinek látszó férfi állt éppen Everard mellett: szemlátomást angol volt, tweedzakós, lóarcú. Kifogástalan modora mögött valami vad keserűség rejtőzött.
— Hello — szólította meg Everard. — Akár meg is ismerkedhetnénk egymással — Megmondta a nevét, és hogy honnan jött.
— Charles Whitcomb, London, 1947 — mondta a másik szégyenlősen. — Éppen most szereltek le a Királyi Légierőtől, és ez jó lehetőségnek tűnt. De most már nem vagyok annyira biztos ebben.
— Pedig lehet, hogy az — mondta Everard a fizetségre gondolva. Alapból évi tizenötezer! De hogyan számolják az éveket? Nyilván a ténylegesen megélt idő alapján.
Egy férfi közeledett feléjük. Karcsú fiatal fickó volt testhez simuló szürke egyenruhában és mélykék köpenyben, ami úgy csillogott-villogott, mintha csillagokat szőttek volna bele. Kellemes arca volt, mosolygott, és tökéletesen, semleges kiejtéssel beszélt:
— Hello mindenkinek! Isten hozta önöket az Akadémián! Ugye, mindnyájan beszélnek angolul? — Everardnak feltűnt egy tépett német egyenruhát viselő férfi, egy hindu, meg még néhányan, akik valószínűleg más országokból érkeztek.
— Akkor hát az angolt fogjuk használni, amíg mind meg nem tanulják a temporált. — A fiatalember lezseren, csípőre tett kézzel álldogált. — Dard Keim a nevem. Keresztény számítás szerint 9573-ban születtem, de az önök kora a speciális szakterületem. Ez a kor amúgy 1850-től 2000-ig terjed, önök mind innen valók. Én vagyok az önök hivatalos siratófala, ha bármi bajuk lenne.
— Ez a hely másképp működik, mint ahogy önök bizonyára elképzelték. Mi nem tömegoktatást végzünk, ezért nincs szükség egy osztályterem vagy egy hadsereg alapos fegyelmére. Mindannyian egyéni és általános instrukciókat is fognak kapni. Nincs szükség arra, hogy a tanulásbeli hiányosságokat büntessük, hiszen az előzetes tesztek biztosították, hogy ez ne forduljon elő, és a lehető legkisebbre csökkentették a kudarc lehetőségét. Mindnyájan magas érettségi fokon állnak a saját kultúrájuk fogalmai szerint. Mindazonáltal a képességbeli különbségek azt jelentik, hogy amennyiben mindenkit a teljességig akarunk fejleszteni, akkor személyes vezetésre van szükség.
— Itt a normális udvariasságon kívül nem sok formaság van. Pihenésre éppúgy lesz majd lehetőségük, mint tanulásra. Sosem fogunk többet követelni önöktől, mint amit nyújtani tudnak. Hozzátehetem még, hogy már ezen a környéken is remekül lehet halászni és vadászni, de ha egy pár száz mérfölddel arrébb mennek, akkor egyenesen fantasztikusak a lehetőségek.
— Most pedig, ha nincs kérdés, kérem, jöjjenek utánam, hogy mindenkit elhelyezzünk.
Dard Keim megmutatta egy átlagos szoba felszereléseit. Olyasmi játékszerek voltak ezek, amit az ember úgy a 2000. évre vár eclass="underline" diszkrét, tökéletesen odaillő bútor, frissítő-tisztálkodó kabin, képernyők tetszés szerint előhívható előre felvett látványokkal, szórakoztató hanggal. De semmi túlságosan meghökkentő. Minden újoncnak megvolt a maga szobája a "háló"-épületben. Az étkezések a központi menzán voltak, de magán-bulikat is lehetett rendezni. Everard érezte, hogy oldódik benne a feszültség.
Érkezésük tiszteletére bankettet rendeztek. A fogások ismerősek voltak, de a felszolgálást végző guruló gépek nem. Volt bor, sör, és sokféle dohány. Lehet, hogy valami volt az ételben, mert Everard is épp olyan eufórikus hangulatba került, mint a többiek. A végén már boogie-t vert valami zongorán, miközben féltucatnyian mérgezték a levegőt éneklési kísérleteikkel.
Csak Charles Whitcomb maradt visszafogott. Egy sarokba húzódva egymagában szopogatta italát, és Dard Keim elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne akarja belekényszeríteni az általános jókedvbe.
Everard úgy döntött, hogy tetszeni fog neki itt. De a munka, a szervezet és a cél még mindig homályban rejtőzött.
— Az időutazást a Korita Szektauralom széthullásának idején fedezték föl — mondta Keim az előadóteremben. — A részleteket majd később megismerik: most elégedjenek meg az én szavammal. Zavaros kor volt ez, amikor a kereskedelmi és genetikai vetélkedés gigantikus kombinátok kíméletlen harcává fajult, minden megengedett volt, és a különféle kormányok csak gyalogok voltak egy galaktikus sakkjátszmában. Az idő-effektus az azonnali szállítás módozataira irányuló kutatások mellékterméke volt, amelynek matematikai leírásához, mint arra néhányan önök közül rá fognak jönni, végtelenül szakadásos függvények szükségesek… csakúgy, mint a múltba történő utazáshoz. Nem akarok belemenni az elméletbe — erről fizikából még fognak hallani — egyszerűen csak kimondom, hogy köze van a 4N dimenzió kontinuumában fennálló végtelen érték-viszonyok koncepciójához, ahol N az univerzumban létező összes részecske száma.
— Természetesen a csoport, a Kilencek, akik felfedezték ezt, tisztában voltak a lehetőségekkel. Nem csak a gazdaságiakkal — kereskedelmi, bányászati és minden más elképzelhető eredményekkel —, de azzal a lehetőséggel is, hogy halálos csapást mérhetnek ellenfeleikre. Láthatják, az idő módosítható, a múltat meg lehet változtatni…
— Kérdés! — Elizabeth Gray volt az, a lány 1972-ből, a saját korában ígéretes fizikus.
— Igén? — kérdezett vissza udvariasan Keim.
— Szerintem maga egy logikailag lehetetlen szituációt ír le. Én elfogadom az időutazás lehetséges voltát, hiszen itt vagyunk, de egy esemény nem lehet megtörtént és meg NEM történt egyszerre. Ez ellentmondás.
— Csak akkor, ha ragaszkodik egy olyan logikához, ami nem Alef-szub-Alef-értékes — mondta Keim. — A következő történik: tegyük fel, hogy én visszamegyek az időben, és megakadályozom hogy a maga édesapja összetalálkozzék az édesanyjával. Akkor ön nem született volna meg. Az egyetemes történelemnek ez a része másképp íródott volna, és mindig is másmilyen lett volna, bár én emlékeznénk a dolgok "eredeti" állapotára.
— És mi van, ha ugyanezt magával csinálja meg? — kérdezte Elizabeth. — Akkor megszűnne létezni?