— Nem, mert én a történelemnek a saját felfedezésemet megelőző részéhez tartoznék. Alkalmazzuk ezt önre. Ha ön visszamenne, mondjuk, 1946-47-be, és megakadályozná a szülei házasságát 1947-ben, attól még létezne abban az évben: nem tűnik el a létből csak azért, mert beleavatkozott az eseményekbe. Ugyanez lenne a helyzet akkor, ha ott lenne 1946-ban egyetlen mikroszekundummal azelőtt, hogy lelövik az embert, aki különben az apja lett volna.
— De akkor… eredet nélkül léteznék! — tiltakozott a lány. — Lenne életem, lennének emlékeim… meglenne minden… úgy, hogy nincs semmi, ami létrehozta volna.
Keim vállat vont.
— És akkor mi van? Ön ragaszkodik ahhoz, hogy az okságok törvénye, vagy szigorúbban szólva az energiamegmaradás törvénye csak folytonos függvényeket tesz lehetővé. Pedig a valóságban a szakadás nagyon is lehetséges.
Felkacagott, és az előadói asztalra támaszkodott.
— Már hogyne lennének lehetetlenségek — nevetett. — Példának okáért a saját anyja természetesen nem lehet, pusztán genetikai okokból. Ha visszamenne, és feleségül menne a saját korábbi apjához, akkor a gyerekek mások lennének, egyik sem ön lenne, mert mindegyik az ön kromoszómáinak csak a felét tartalmazná.
Megköszörülte a torkát:
— De ne kanyarodjunk el a tárgytól. Más órákon majd megismerik a részleteket is. Én csak egy általános hátteret szeretnék mondani önöknek. Folytatom is: a Kilencek meglátták azt a lehetőséget, hogy visszamehetnek az időben és megakadályozhatják, hogy ellenségük munkához lásson, vagy akár csak megszülessen. De ekkor színre léptek a danelliek.
Először fordult elő, hogy lezser, félig-meddig humoros stílusa elkomolyodott, mintha a megismerhetetlen jelenlétét érzékelné. Halkan folytatta:
— A danelliek a jövőhöz tartoznak — az én jövőmhöz is, több mint egymillió évvel utánam. Az ember valami olyasmivé fejlődött, amit… nem lehet leírni. Önök valószínűleg még sosem láttak danellit. Ha majd látnak, az eléggé… megrázó lesz. Rosszindulatúak — korántsem jószándékúak —, és már kívül esnek mindenen, amit mi tudunk vagy érzünk, csakúgy, mint ahogy mi is meghaladjuk a rágcsálók fogalmait, akik a mi őseink lesznek. Nem kellemes dolog ilyesmivel szembesülni.
— Egyszerűen csak a saját létük védelmezésével törődtek. Az időutazás már régi dolog volt, amikor ők megjelentek, és számtalan lehetőség kínálkozott az ostobáknak, harácsolóknak és őrülteknek arra, hogy visszamenjenek és a feje tetejére állítsák a történelmet. Persze eszük ágában sem volt megtiltani az időutazást — ez része volt a folyamatnak, ami elvezetett hozzájuk — de kénytelenek voltak szabályozni. A Kilenceket megakadályozták tervük végrehajtásában. És felállították az őrjáratot, hogy vigyázza az idő ösvényeit.
— Önöknek zömmel a saját korukban kell majd munkálkodniuk, kivéve, ha független státusszal végeznek. Általában normális életet fognak élni, családdal, barátokkal, ahogy kell. Ennek az életnek a titkos részében ott lesz a jó fizetés, a védelem, időnként rendkívül érdekes helyeken eltöltött vakációk, és a különlegesen értékes munka. De mindig készenlétben kell állniuk. Néha bajbajutott időutazóknak kell segíteniük, néha küldetéseket kell teljesíteniük, majdani politikai, katonai vagy gazdasági kalandorokat kell elfogniuk. Néha az Őrjárat megtűr károkat is, ha már megtörténtek, de akkor a későbbi periódusokban olyan ellentétes hatású eseményeken kell dolgozni, ami visszazökkenti a történelmet a kívánt kerékvágásba.
— Mindnyájuknak sok szerencsét kívánok.
Az oktatás első része testi és pszichológiai volt. Everard eddig nem is volt tudatában annak, hogy életvitele mennyire satnyává tette: csak a fele volt annak az embernek, aki lehetett volna. Eleinte vért izzadt, de a végén már jó volt érezni az izmok tökéletesen kontrollált erejét, az edzések utáni fáradtságot, a tudatos gondolkodás fürgeségét és pontosságát.
Valahol útközben alaposan belekondicionálták, hogy semmit se áruljon el az Őrjáratról, még a puszta létére se utaljon illetéktelen személynek. Egyszerűen képtelennek érezte magát erre, bármilyen befolyás érje: olyan lehetetlennek érezte, mint a Hold átugrását. Huszadik századi, a köz felé mutatandó személyisége minden külső és belső vonását is kitanulta.
A temporál, ez a mesterséges nyelv, aminek segítségével a különféle korokból származó őrök kommunikálni tudtak egymással, anélkül, hogy kívülállók értették volna őket, a logikusan szervezett kifejezőkészség csodája volt.
Azt hitte, hogy a harchoz tényleg ért valamelyest, de itt ötvenezer év fogásait és fegyvereit kellett kiismernie, a bronzkori késtől a ciklikus fúvattyúig, ami egy egész földrészt is meg tudott semmisíteni. A saját korába visszatérve kap majd valami fegyverkészletet, de hívhatják más korokba is, ahol a nyílt anakronizmus aligha megengedhető.
Ott voltak még a történelmi, természettudományi, művészeti és filozófiai tanulmányok, részletes dialektika és etikett. Ez utóbbi kettő csak az 1850-1975-ös időszakra vonatkozott: ha majd esetleg máshová kell mennie, akkor egy hipnotikus kondicionáló látja majd el a szükséges információval. Ezek a gépek tették különben lehetővé, hogy képzése három hónap alatt befejeződjön.
Megtanulta az Őrjárat szerveződését. Valahol "elől" ott volt a rejtély, amit a danelli civilizáció jelentett, de velük alig volt közvetlen kapcsolat. Az őrjárat fél-katonai alapon épült fel, rangokkal, de különleges formaságok nélkül. A történelmet miliőkre osztották fel, mindegyikben valami nagyobb városba egy kijelölt húszéves időszakra telepített főhadiszállással (amit valami elfogadható tevékenység, teszem azt kereskedelem álcája mögé bújtattak) és számos fiókirodával. Jelen pillanatban épp három miliő volt: a nyugati világ, londoni központtal, Oroszország moszkvaival, és Ázsia, Pekinggel, mindegyik a zavartalan 1890-1910-es időszakra, amikor az álcázás kevesebb gondot okozott, mint a későbbi évtizedekben, amikor már kicsik voltak az irodák, mint Gordoné. Egy átlagos időfüggő ügynök szép nyugodtan éldegélt a saját idejében, gyakran valódi foglalkozását űzve. Az évek közti kommunikáció apró robotfülkék vagy futárok segítségével zajlott, automatikus terelőkkel, amelyek megakadályozták, hogy ezek az üzenetek egyetlen időpillanatban túlságosan felgyűljenek.
Az egész szervezet olyan hatalmas volt, hogy Everard még csak igazán értékelni sem tudta. Valami új és izgalmas dologba csöppent, egyelőre ennyi jutott el valóban a tudatáig… egyelőre.
Az oktatóit barátságosnak és segítőkésznek találta. Az őszbe hajló hadastyán, aki űrhajóvezetésre tanította, a 3890-es marsi háborúban szolgált.
— Ti, srácok, elég hamar belejöttök — jegyezte meg. — De azokat a pre-indusztriális alakokat tanítani kész kínszenvedés. A legfontosabb alapoknál többet már nem is próbálunk megtanítani nekik. Lehet, hogy egy római — Cézár korából — a maga idejében menő fejnek számított, mégsem képes felfogni, hogy egy géppel nem lehet ugyanúgy bánni, mint egy lóval. A babilóniaiaknak meg egyszerűen nem illik bele világképükbe az időutazás. Nekik egy istenek háborúja mesét adunk be.
— És nekünk milyen mesét adnak? — kérdezte Whitcomb.
Az űrhajós összehúzott szemmel méregette.
— Az igazat — mondta végül. — Már amennyit elbírtok belőle.
— Ön hogyan került ebbe a munkába?
— Ó… engem lelőttek a Jupiteren. Nem sok maradt belőlem. Ők fölszedtek, csináltak nekem egy új testet — mivel az enyéim közül már senki sem volt életben, és engem is halottnak hittek, nem lett volna sok értelme hazamennem. Nem nagy öröm az Irányító Hadtest alatt élni. Ezért itt kezdtem dolgozni. Jó a társaság, könnyű a megélhetés, és sok korba van kimenő — vigyorodott el a vén űrhajós. — Ha egyszer elmenetek a Harmadik Matriarchátus hanyatló korszakába, majd megtudjátok, mi az igazi muri!