Everard nem szólt semmit. Túlságosan lefoglalta a csillagok előtt méltóságteljesen úszó, roppant Föld látványa.
Újonc-társaival is összebarátkozott. Hasonszőrű csapat voltak — ami természetes, hisz ugyanazt a típust válogatták ki Őrnek: fürge és értelmes elméket. Szövődtek szerelmek is. Szó sem volt romantikus bujkálásróclass="underline" a házasság teljesen megengedett volt, a pár még azt az évet is kiválaszthatta, ahol meg akarta alapítani közös háztartását. Everardnak is tetszett némelyik lány, de észnél maradt.
Furcsamód a szótlan és komor Whitcomb volt az, akihez a legszorosabb barátság fűzte. Volt valami vonzó az angolban: annyira kulturált volt, annyira tökéletesen jófiú, és mégis olyan gyámoltalan.
Egy nap kilovagoltak, hátasaik ősei ott surrantak el óriás leszármazottaik lába alatt. Everardnál puska is volt, hátha el tudja ejteni azt a lapátagyarút, amit a múltkor látott. Mindketten az Akadémia világosszürke egyenruháját viselték, amely selymes és hűvös volt bőrüknek a tűző sárga napon.
— Kíváncsi vagyok, szabad-e vadásznunk egyáltalán — jegyezte meg az amerikai. — Ha teszem azt lelövök egy kardfogú tigrist, mondjuk, Ázsiában, ami különben megette volna ez egyik ilyen prehumán rágcsálót. Nem változtatom meg ezzel a jövőt?
— Nem — jelentette ki Whitcomb. Ő előbbre járt az időutazás elméletével foglalkozó tanulmányokban. — Tudod, az időkontinuumot inkább úgy kell elképzelni, mint erős gumiszálak szövedékét. Nem könnyű eldeformálni, mert a tendencia mindig az, hogy visszatérjen, hm, "előző" állapotába. Egyetlen kis rágcsáló nem számít: a faja teljes genetikai készlete vezetett el az emberig.
— Ugyanígy, ha megölnék egy bárányt a középkorban, ezzel nem tüntetném el az összes későbbi leszármazottját, talán az összes 1940-ben létező birkát. Valószínűbb, hogy azok még mindig ott lennének, a más leszármazástól független módon változatlanul, talán egészen a génjeikig, mert egy ilyen hosszú időszak alatt minden birka, vagy ember az ÖSSZES korábbi birka vagy ember utódjává válik. Hát nem látod a kiegyenlítődést? Valahol az öröklődési vonalon egy másik ős fogja biztosítani azokat a géneket, amiről azt gondoltad, hogy kiejtetted.
— Ugyanígy… ó, mi lenne, ha visszamennék, és nem hagynám, hogy Booth megölje Lincolnt? Hacsak nem teszek nagyon pontos előkészületeket, kiderülhet, hogy valaki más tette, csak Booth-t hibáztatták érte.
— Az időnek ez a rugalmassága az ok arra, hogy az időutazást egyáltalán engedélyezik. Általában, ha valóban változtatni akarsz, akkor nagyon gondosan kell tervezned és keményen kell dolgoznod.
Whitcombnak elkeskenyedett a szája.
— Üres beszéd! Hisz újra és újra azt sulykolják belénk, hogy ha MI beavatkozunk, akkor büntetést kapunk. Engem nem engednek vissza, hogy lelőjem azt a pirospozsgás gazember Hitlert még a bölcsőben. Hagynom kell, hogy felnőjön, kirobbantsa a háborút, és megölje a szerelmemet.
Everard egy darabig szótlanul lovagolt tovább. Csak a nyergek nyikorgását és a fű suhogását lehetett hallani.
— Ó — szólalt meg végül — Ne haragudj. El akarod mondani?
— Igen. El akarom. De nem valami sok. A Női Kiegészítő Légierőnél volt. Mary Nelsonnak hívták, és azt terveztük, hogy a háború után összeházasodunk. '944-ben Londonban volt. November tizenhetedike, ezt a dátumot sosem fogom elfelejteni. A V-bombák elkapták. Átment az egyik szomszédhoz Streathamben — tudod, kimenőn volt, az anyjánál. És az a ház robbant feclass="underline" a sajátjukon egy karcolás sem esett.
Whitcomb arca a szokásosnál is színtelenebb volt. Üres tekintettel meredt maga elé. — Nagyon nehéz lesz… nem visszamenni, csak egy pár évvel, hogy legalább láthassam. Csak hogy újra láthassam… Nem! Nem merem megtenni.
Everard félszegen a barátja vállára tette a kezét, és szótlanul lovagoltak tovább.
Az osztály haladt, mindenki a maga tempójában, de elég ráhagyás volt a tantervben ahhoz, hogy mindenki egyszerre végezzen: a rövid ceremóniát nagyszabású parti követte, érzelgős fogadalmakkal a későbbi találkozókat illetően. Aztán mindenki visszament abba az évbe, ahonnan jött: ugyanabba az órába.
Everard fogadta Gordon gratulációit, átvette a kortárs ügynökök listáját (sokan közülük a katonai felderítésnél és hasonló helyeken dolgoztak), aztán hazament. Később kényesebb munkája is adódhat, pillanatnyi megbízatása azonban — jövedelemadó-okokból az "Engineering Studies Co. szak-konzultánsa" — csak naponta egy tucatnyi újság elolvasására vonatkozott, amelyekben időutazók jeleit kellett észrevennie, ahogy tanulta. Ezenkívül természetesen készenlétben kellett állnia.
De aztán hamarosan sor került az első igazi munkára.
3.
Furcsa érzés volt úgy olvasni a főcímeket, hogy többé-kevésbé tudja, mi fog történni. Ez megfosztotta a kellemes izgalomtól, inkább szomorúsággal töltötte el, hiszen tragikus kor volt ez. Meg tudta érteni Whitcomb vágyát, hogy visszamenjen és megváltoztassa a történelmet.
Egy ember azonban túlságosan kevés ehhez. Jóra nem fordíthat semmit, legfeljebb véletlenüclass="underline" valószínűbb az, hogy mindent szétzilál. Az ember visszamegy, megöli Hitlert, meg a japán és szovjet vezetőket — és meglehet, hogy valaki ravaszabb lép a helyükre. Talán parlagon maradna az atomenergia, és sosem következne be a Vénuszi Reneszánsz dicső virágzása. Az ördög nem alszik…
Kinézett az ablakán. Fények villóztak a zavaros égen, az utca tömve volt autókkal, arctalan tömeggel. Innen nem láthatta Manhattan tornyait, de tudta, milyen arrogánsan meredeznek az égbolt háttere előtt. És ez az egész csak egy csobbanás volt a roppant folyamban, ami a békés ember előtti tájtól az elképzelhetetlen danelli jövő felé áramlott. Hány billió, trillió emberi lény élt, nevetett, sírt, dolgozott, reménykedett és pusztult el a sodrában!
Nos… Felsóhajtott, megtömte a pipáját, és megfordult. Nyugtalansága a hosszú sétától sem múlt eclass="underline" teste és elméje egyaránt türelmetlenül, tettrekészen állt. De már későre jár, és… A könyvespolchoz lépett, többé-kevésbé találomra leemelt egy kötetet, és olvasni kezdte. Viktória- és Edward-korabeli történetek gyűjteménye volt.
Egy futó utalás mellbe vágta. Valami tragédia Addletonban, és egy ősi brit sírdomb furcsa leletei. Semmi más. Hmm. Időutazás? Magában elmosolyodott.
Mégis…
Nem, gondolta. Ez őrültség.
De azért nem árt, ha utánanéz. Az eset a könyv említése szerint 1894-ben történt, Angliában. Utána tud nézni a londoni Times régi számaiban. Más dolga úgy sincs… Talán ezért is vállalkozott erre az unalmas újság-böngészésre: hogy az unalomtól már feszült elméje végre elfoglaltságot találjon.
A könyvtár lépcsőjén toporogva várta a reggeli nyitást.
Megvolt a keresett szám, 1894. június 25, és az azt követő napok. Addleton egy falucska volt Kentben, és főként a Lord Wyndham tulajdonát képező Jakab-korabeli kúriájáról és egy ismeretlen korból származó sírdombról volt nevezetes. A nemesúr — lelkes amatőr régész — kiásta, James Rotherhithe, a British Museum egyik szakértője segítségével, aki történetesen a rokona volt. Lord Wyndham egy meglehetősen soványka sírkamrát lelt: néhány szinte teljesen elrozsdállt és szétrothadt tárgyat, meg ember- és lócsontokat. Volt még egy láda is, meglepően jó állapotban lévő ismeretlen anyagú, feltehetőleg valami ólom- vagy ezüstötvözetből készült fémöntvényekkel. A lord hamarosan halálos betegségbe esett, halálhoz vezető mérgezéses tünetekkel. Rotherhithe-nek, aki épp csak belepillantott a ládába, semmi baja nem lett, és közvetett bizonyítékok arra utaltak, hogy ő mérgezte meg a lordot valami különös ázsiai főzettel. Amikor 25-én Lord Wyndham meghalt, a Scotland Yard őrizetbe vette a tudóst. Rotherhithe családja felbérelt egy jónevű magándetektívet, aki zseniális érveléssel és állatkísérletekkel bebizonyította a vádlott ártatlanságát, és azt, hogy a halálesetért a láda káros kisugárzása a felelős. Ezek után a ládát mindenestül a tengerbe dobták, általános örvendezés, happy end.