Everard elgondolkodva ült a hosszú, suttogó teremben. A történetből nem derült ki minden. Viszont éppen eléggé izgalmas volt.
Vajon az Őrjárat Viktória-korabeli irodája miért nem vizsgálta ki ezt az esetet? Vagy kivizsgálták? Valószínű. Természetes, hogy nem verik nagydobra az eredményt.
Mégis jobb lesz, ha küld egy memorandumot.
Hazament, és elővette az egyik üzenőfülkét, beletette a jelentést, és az irányítórendszert beállította Londonra, 1894. június 25-re. Amikor megnyomta az utolsó gombot is, a dobozka a hűlt helyébe áramló levegő süvítő hangja közepette eltűnt.
Aztán pár perc múlva ismét megjelent. Everard kinyitotta, és kiemelt belőle egy ív csinos gépírással írott fogalmazópapírt — igen, az írógépet persze már feltalálták akkor. A tanult gyorsolvasó technikával futotta át:
Tisztelt Uram,
Válasz gyanánt az 1954. év szeptember hó 6. napján kelt levelére ajánlom gondjaiba eme levelet. Itt a mi végünkön az ügy csak most vette kezdetét, és jelenleg nagyon lefoglal minket őfelsége a Királynő meggyilkolásának megakadályozása, valamint a Balkáni Kérdés, a Kínával folytatott sajnálatos ópiumkereskedelem, etc. Amíg be nem végezzük jelenlegi feladatunkat, hogy ehhez az ügyhöz visszatérjünk, tanácsos elkerülnünk az olyan kuriózumokat, mint két helyen tartózkodni egyszerre, ami szemet szúrhat. Miáltal nagyra értékelnénk, ha kegyed és még néhány tanult brit ügynök a segítségünkre lenne. Egyéb megállapodás híján az Old Osborne Road 14-b-ben várjuk önöket, 1894. június 26.-án éjféli 12-kor. Kegyed legalázatosabb szolgája,
Aztán egy tér-idő koordinátákat tartalmazó jegyzet következett, ami meglehetősen furcsán hatott a cikornyás stílus mellett.
Everard felhívta Gordont, aki áldását adta az akcióra, majd elintézte, hogy kapjon egy időugrót a "társaság" raktárából. Aztán kilőtt egy üzenetet Charlie Whitcombnak 1947-be. A válasz egyetlen szó volt: "Persze" — aztán elment a gépéért.
A szerkezet egy kerekek és kormány nélküli motorra emlékeztetett, Két ülése volt, és egy antigravitációs hajtóműve. Everard Whitcomb korára állította a tárcsát, és egyszeriben egy másik raktárban találta magát.
London, 1947. Egy pillanatig csak ült, és arra gondolt, hogy ebben a pillanatban hét évvel fiatalabb önmaga még egyetemre jár ott az Államokban. Aztán Whitcomb nyomakodott be az ajtón az őrszem mellett, és kezet ráztak.
— Jó hogy újra látlak, öregfiú — mondta. Savanyú arca különös, elbűvölő mosolyra derült, amit Everard már ismert. — Szóval Viktória, mi?
— Ja. Ugorj fel — Everard megint állítgatni kezdett. — Most egy irodában fognak megjelenni. Egy igen-igen privát, belső irodában.
Egy szempillantás, és már ott is voltak. Az égő gázkandalló meghökkentőnek tűnt a tölgyfabútorok és a süppedős szőnyegek mellett. A villany is megoldható lett volna, de a Dalhousie and Roberts cég szolid, konzervatív kereskedőház volt. Mainwethering állt fel egy székből, és személyesen üdvözölte őket: testes, kövér ember volt sűrű pofaszakállal és monokliban. De az erő levegőjét árasztotta, és olyan csiszolt oxfordi kiejtése volt, hogy Everard alig értette.
— Jó estét, uraim. Remélem, kellemes útjuk volt. Ó, igen, bocsássanak, meg, önök újak, nemde? Eleinte meglehetősen furcsa a dolog. Még emlékszem, mennyire megdöbbentett első látogatásom a huszonegyedik századba. Egyáltalán nem volt angol… Bár csak egy res naturae, csak egy újabb darabja a mindig meglepő univerzumnak, igaz? Bocsássák meg hiányos vendégszeretetünket, de valóban rettentően elfoglaltak vagyunk. Egy fanatikus német 1917-ből megtudta az időutazás titkát egy óvatlan antropológustól, lopott egy gépet, és Londonba jött, hogy meggyilkolja őfelségét. Rettenetes perceket élünk át, amíg meg nem találjuk.
— És meg fogják találni? — kérdezte Whitcomb.
— Ó, igen. De ez megkettőzött erőfeszítést igényel, uraim, különösen akkor, ha tevékenységünket titokban akarjuk tartani. Szeretnék felfogadni egy magánnyomozót, de az egyetlen szóba jöhető túlságosan okos. Az az elve, hogy ha a lehetetlent kizártuk, akkor ami megmarad, az az igazság, legyen bármilyen valószínűtlen is. Az időbeli közlekedés gondolata valószínűleg nem lenne túlságosan valószínűtlen a számára.
— Lefogadom, hogy arról az emberről van szó, aki az Addleton-ügyön dolgozik, azaz fog dolgozni holnaptól — mondta Everard. — De ez nem fontos: tudjuk, hogy be fogja bizonyítani Rotherhithe ártatlanságát. Inkább az a probléma, hogy úgy tűnik: nagyszabású babrálás történt az ősi britek idejében.
— Talán szászokat akartál mondani — javította ki Whitcomb, aki maga is utánanézett a dolgoknak. — Nagyon sokan összekeverik a briteket a szászokkal.
— Majdnem annyian, mint amennyien a szászokat a jütlandiakkal — mondta Mainwethering komoran. — Kentet tudomásom szerint Jütlandról foglalták el… Hm. Néhány ruha, uraim, és egy kis pénz. Valamint papírok, személy szerint önöknek. Néha azt hiszem, hogy önök, kirendelt ügynökök nem értékelték eléggé azt a rengeteg előkészítő munkát, amit a helyi irodák végeznek még a legkisebb akció előtt is. Hó! Elnézést. Van térképük a vidékről?
— Igen — Everard elkezdte lehámozni magáról huszadik századi ruhadarabjait — Azt hiszem. Mindketten tudunk annyit a viktoriánus korról, hogy elboldoguljunk. De nekem azért meg kell maradnom amerikainak… Igen, látom, hogy úgy szólnak a papírjaim.
Mainwethering gyászosnak tűnt.
— Ha a sírbolt-ügy olyan híres irodalmi esetté vált, ahogy mondják, akkor legalább száz memorandumot fogunk kapni róla. Történetesen éppen a magáé volt az első. Azóta további kettő érkezett, 1923-ból és 1960-ból. Szegény fejem, bár engedélyeznének végre nekem egy robottitkárnőt!
Everardnak meggyűlt a baja a szokatlan ruhával. Elég jól illett rá, a méretei megvoltak az irodának, de eddig nem értékelte a saját öltözete nyújtotta kényelmet. A fene esne ebbe a mellénybe.
— Idehallgasson — kezdte. — Ez az ügy valószínűleg viszonylag ártalmatlan lesz. Azaz, mivel most itt vagyunk, ártalmatlannak kellett lennie. Így van?
— Most igen — felelte Mainwethering. — De gondoljanak csak bele. Önök ketten most visszamennek a jütlandi időkbe, és megkeresik a fosztogatót. De kudarcot vallanak. Talán ő lövi le önöket, mielőtt önök lelőhetnék őt, talán eltéríti azokat, akiket önök után küldünk. Aztán folytatja tovább, és megcsinálja az ipari forradalmat, vagy amit tervez. A történelem megváltozik. Önök, mivel a változási pont előtt álltak, továbbra is léteznek… még ha csak tetemekként is… de mi itt sosem léteztünk. Ez a beszélgetés sosem játszódott le. Ahogy Horatius mondta…