— Hamisságot hallottál. A hírek gyakran furcsák lesznek, ha átkelnek a tengeren. — Meglepve látta, hogy még mindig ennyire eleven a kapcsolat az őshazával. De az időjárásról és a termésről folytatott társalgás nem sokban különbözött attól, amit a huszadik századi Középnyugaton is tapasztalhatott az ember.
Csak később tudott óvatosan becsempészni egy kérdést a sírról. Wulfnoth összerezzent, kövér, fogatlan felesége pedig védő kézmozdulatot tett egy durva faragású fa-bálvány felé. — Nem jó ilyen dogokról beszélni — morogta a gazda. — Jobb szerettem von', ha a varázslót nem az én földembe temetik. De közel állt apámhoz, aki tavaly halt meg, és ezér' nem tehettem másképp.
— Varázsló? — vakargatta a fülét Whitcomb. — Miféle mese ez?
— Ti is ismerhetnétek — morogta Wulfnoth. — Idegen vót, Stane-nek hittak, és vagy hat év előtt bukkant föl Canterburyben. Biztos messzirő' gyött, mer nem az angolok vagy britek nyelvét beszélte, de Hengist király vendégül látta őt. Furcsaságos, de jóféle ajándékokat adott a királynak. Ravasz tanácsadó vót, akire a király egyre jobban támaszkodott. Senki se mert az útjába állni, mert varázsos botja, vót, ami villámokat szórt, látták, ahogy sziklákat olvaszt meg, és egyszer a britek elleni csatában megégetett embereket. Vannak, akik azt gondolják, hogy ő Wotan, de ez nem lehet, hisz' meghótt.
— Á, értem — Everardban feltámadt a mohóság szikrája. — És mit cselekedett még életében?
— Ó… bölcs tanácsokat adott a királynak, már mondtam. Azt gondolta, hogy mi itt Kentben ne bántsuk a briteket és ne hívjunk be többet a rokonaink közül, hanem éljünk békében az itteniekkel. Azt gondolta, hogy a mi erőnkkel és az ő római tudásukkal együtt hatalmas birodalmat csinálhatnánk. Talán igaza vót, bár én nem sok hasznát látom mindenféle könyveknek meg fürdőknek, arról a furcsa keresztes istenről már nem is beszélve… Aztán ismeretlenek levágták három évvel ezelőtt, és itt temettük el áldozatokkal és minden tulajdonával együtt, amit ellenségei nem vittek el. Egy évben kétszer áldozunk neki, és a szelleme nem háborgat minket, valahogy mégis nyugtalan vagyok miatta.
— Három éve? — lehelte Whitcomb. — Értem…
Majd egy órába tellett, mire el tudtak szabadulni, és Wulfnoth ragaszkodott hozzá, hogy adjon melléjük egy fiút, aki elkíséri őket a folyóhoz. Everardnak nem volt kedve olyan messzire elmenni. Elvigyorodott, és lehívta a gépet. Miközben Whitcombbal együtt ráültek, a legteljesebb komolysággal mondta a guvadó szemű legénynek:
— Tudd meg, hogy Wodent és Thunort láttátok vendégül, akik mostantól megvédik népedet minden bajtól. — Azzal visszaugrottak három évet az időben.
— Most jön a neheze — kukkantott ki a sűrűből a tanya felé. A sírhant még nem volt ott, Stane varázsló még életben van. — Egy gyereket könnyű bűvészkedéssel elkápráztatni, de ez itt egy nagy, kemény város, ahol ő a király jobbkeze, és sugárvetője van.
— Úgy látszik, sikerrel jártunk — vagyis sikerrel fogunk járni — mondta Whitcomb.
— Nem. Tudod, ez nem megváltoztathatatlan. Ha bukunk, Wulfnoth majd más történetet fog elmondani nekünk három évvel később, valószínűleg azt, hogy Stane itt van — kétszer is megölhet minket! Anglia pedig, ha kirángatják a Sötét Korból egy neoklasszikus kultúrába, olyan irányba fog fejlődni, hogy rá sem ismersz majd 1894-ben… Kíváncsi vagyok, mire játszik ez a Stane.
Felküldte az időgépet Canterbury fölé. Az éjszakai szél sötéten süvített el a füle mellett. A város egyre közelebb került, és Everard végül egy csemeteerdőben ért földet. A hold fehéren sütött az ősi Durovernum félig összedőlt római falaira, és foltokat vetett az újabb földre és a jütlandiak fa-betoldásaira. Napnyugta után senki sem juthatott be ide.
A gép megint előrevitte őket a nappalba — majdnem délig — aztán eltűnt a levegőben. Reggelijük, amit két órával korábban, illetve három év múlva a jövőben költöttek el, kőként rázkódott a gyomrukban, miközben Everard vezetésével a város felé haladtak a hepehupás római úton. Meglehetős forgalom zajlott, főleg parasztgazdák igyekeztek nyikorgó ökrösszekereken a piacra, hogy eladják terményeiket. A kapunál két gonosz külsejű őr állta útjukat, és megkérdezték, mi járatban vannak. Ezúttal egy tanethi kereskedő ügynökeinek adták ki magukat, aki azért küldte őket ide, hogy mindenfele kézművessel tárgyaljanak. A gazfickók szúrósan méregették őket, amíg Whitcomb a kezükbe nem csúsztatott egy pár római pénzérmét: ekkor a lándzsák mintegy varázsütésre leereszkedtek, és az őrök intettek, hogy menjenek tovább.
A város nyüzsgött és örvénylett, de most is az érett szag volt az, ami Everardra a legnagyobb hatást tette. A lökdösődő jütlandiak mellett néha római-brit alakokat is látott, akik undorodva kerülgették a trágyahalmokat és felcsippentett tunikával oldalaztak, hogy ne kelljen hozzáérniük ezekhez a vadakhoz. A látvány nevetséges lett volna, ha nem annyira szívszorító.
Volt egy különösen mocskos fogadó, ami egy hajdani gazdag polgár házának mohalepte romjain ütött tanyát. Everard és Whitcomb látták, hogy pénzük nagy értéket képvisel itt, ahol a kereskedelem főleg természetbeni alapon folyik. Néhány kör kifizetett ital után minden szükséges információt megkaptak. Hengist király palotája a város közepénél van… nem is igazi palota, csak egy régi ház, amit annak a külországi Stane-nek az irányítása alatt csinosítottak ki… nem mintha a mi királyunk afféle anyámasszony katonája lenne, félre ne érts, idegen… például a múlt hónapban is… ja, igen, Stane! Ott élt a szomszédos házban. Fura fickó, van aki azt mondja: isten… az már igaz, hogy értett a nőkhöz… Igen, azt mondják, ő állt a britekkel folytatott béketárgyalások mögött. Egyre több ilyen pernahajder jön, lassan már a becsületes emberek nem onthatnak egy kis vért anélkül, hogy… Persze, Stane igen bölcs, én nem szólok egy rossz szót sem rá, hiszen villámot tud szórni…
— Most mit tegyünk? — kérdezte Whitcomb, amikor már a szobájukban voltak. — Menjünk oda és tartóztassuk le?
— Nem. Kétlem, hogy ezt meg tudnánk tenni — mondta Everard óvatosan. — Van egyfajta tervem, de ez azon múlik, hogy ki tudjuk — e találni, mit forgat a fejében. — Ledőlt a szúrós, vastag szalmazsákra, és azon nyomban vakarózni kezdett. — A francba! Ennek a kornak nem írástudásra van szüksége, hanem bolhairtóra!
A ház gondosan fel volt újítva, fehér, oszlopos homlokzatát fáradságosan megtisztították a környező mocsoktól. Két őr álldogált a lépcsőjén, akik közeledtükre fegyverükhöz kaptak. Everard beetette őket egy kis pénzzel, meg egy sztorival, miszerint olyan hírei vannak, amik bízvást számot tarthatnak a varázsló érdeklődésére.
— Mondd meg neki, hogy "Ember a holnapból". Ez egy jelszó. Érted?
— Ennek nincs értelme — panaszkodott az őr.
— A jelszóknak nem is kell értelmesnek lenniük — mondta Everard fensőbbségesen.
A jütlandi elcsörömpölt, neheztelően csóválva a fejét. Ezek a fura új szók!
— Biztos vagy benne, hogy ez bölcs dolog volt? — kérdezte Whitcomb. — Lehet, hogy ezzel elijesztettük.