— Viszont azt se felejtsd el, hogy egy ilyen fontos személyiség nem pazarolja az idejét holmi jöttmentekre. Ez a munka sürgős, ember! Eddig nem csináltunk semmi maradandót, még annyit se, amiből egy tartós legenda kitelne. De ha Hengist valódi uniót hoz létre a britekkel…
Az őr visszajött, morgott valamit, és felvezette őket a lépcsőn, át az oszlopcsarnokon. Emögött volt az átrium, egy tágas helység, ahol modern medvebőr szőnyegek váltakoztak faragott márvánnyal és kopott mozaikkal. Egy férfi állt várakozóan durva fakanapéja előtt. Amikor beléptek, felemelte a kezét, és Everard megpillantotta egy huszadik századi sugárvető vékony csövét.
— Mindig látni akarom a kezeteket és ne kutakodjatok az oldalatoknál — mondta a férfi kedvesen. — Különben kénytelen leszek villámmal agyonsújtani benneteket.
Whitcomb sziszegő hanggal, undorodva szívta be a levegőt, de Everard valami ilyesmire számított. Ezzel együtt hideg csomóba rándult a gyomra.
Stane, a varázsló kicsi ember volt, finom hímzésű tunikában, amely valószínűleg valamelyik brit villából származott. Satnya testén nagy fej ült, arca megejtő csúnyaságát fekete haj keretezte. Feszült vigyor ült a szája sarkában.
— Kutasd át őket, Eadgar — parancsolta. — Vegyél el tőlük mindent, amit a ruhájuk alatt rejtegetnek.
A jütlandi nem állt hivatása magaslatán, de így is megtalálta a sokkfegyvereket, és a padlóra dobta őket.
— Most elmehetsz — mondta neki Stane.
— Nem veszélyesek rád, uram? — kérdezte a strázsa.
Stane szélesen elvigyorodott.
— Amíg ez a kezemben van? Nem. Menj csak — Eadgar kicsörtetett. Legalább a kardunk meg a fejszénk megvan még, gondolta Everard. Bár nem sok hasznát fogjuk venni ezzel szemben.
— Szóval a holnapból jöttetek — morogta Stane. Hirtelen csillogó verejtékréteg lepte el a homlokát. — Számítottam erre. Beszélitek a későbbi angol nyelvet?
Whitcomb már nyitotta a száját, de Everard improvizálni kezdett, az életét téve föl ebben a játékban. — Milyen nyelvre gondolsz?
— Okos — Stane hirtelen átcsúszott egy akcentusba, ami furcsa volt, huszadik századi fülnek mégis felismerhető. — Tudni akarom, honnan és mikorból jöttetek, mik a szántékaitok, meg minten. Montjatok el mintent, különben szétégetlek permeteket.
Everard megrázta a fejét.
— Nem — felelte jütlandiul — Nem értelek. — Whitcomb rápillantott, aztán megadta magát: hagyta, hogy az amerikai vezessen. Everardnak száguldottak a gondolatai: kétségbeesett éberségében tudta, hogy a halál csak az első hibájára vár. — A mi időnkben így beszéltünk. — És megeresztett néhány csicsergő mexikói-spanyol mondatot, annyira pergetve, amennyire csak merte.
— Szóval valami latin nyelv — csillant fel Stane szeme. A fegyver megremegett a kezében. — És mikorról jöttetek?
— A Krisztus utáni huszadik századból, és országunkat Lyonesse-nek nevezik. A nyugati óceánon túl fekszik…
— Amerika! — hörögte a férfi. — Nem hívták valaha Amerikának?
— Nem. Nem tudom, miről beszélsz.
Stane veszedelmesen megremegett. Aztán összeszedte magát:
— Ismeritek a római nyelvet?
Everard bólintott.
Stane idegesen elmosolyodott.
— Akkor beszéljünk úgy. Ha tudnátok, milyen elegem van ebből a helyi zagyvalékból… — Latinsága kissé tört volt, nyilván ebben a században szedte fel, de eléggé folyékonyan beszélt. Meglengette a sugárvetőt. — Bocsássátok meg udvariatlanságomat, de óvatosnak kell lennem.
— Ez természetes — nyugtatta meg Everard. — Ó… az én nevem Mencius, a barátomé Juvenalis. A jövőből jöttünk, ahogy gondoltad: történészek vagyunk, és az időutazást nemrég fedezték fel.
— Én igazság szerint Rozher Schtein vagyok, 2987-ből. Hallottatok… rólam?
— Hogyne — mondta Everard. — Azért jöttünk vissza, hogy megkeressük a rejtélyes Stane-t, aki a történelem egyik kulcsfigurájának tűnik. Gyanítottuk, hogy időutazó, Peregrinator Temporis. Most már biztosan tudjuk.
— Három év — Schtein lázasan járkálni kezdett, a sugárvetőt a kezében lóbálta, de túl messze volt ahhoz, hogy hirtelen rajtaüthessenek. — Három éve vagyok itt. Ha tudnátok, hány éjszakán hánykolódtam álmatlanul, és gondolkoztam azon: mi lesz, ha elérem a célomat… Mondjátok, egységet alkot a világotok?
— Az egész világ, és a planéták — mondta Everard. — Már egy jó ideje — Belül valami megremegett benne. Az élete múlik azon, hogy kitalálja, mik Schtein tervei.
— És szabad a néped?
— Igen. A Császár uralkodik, de a Szenátus hozza a törvényeket, őket pedig a nép választja.
A gnómszerű arcon szinte megdicsőült kifejezés jelent meg.
— Ahogy megálmodtam — suttogta Schtein. — Köszönöm.
— Hát azért jöttél vissza a saját korodból, hogy történelmet csinálj?
— Nem — mondta Schtein. — Azért, hogy változtassak rajta.
A szavak úgy buktak ki belőle, mintha már évek óta szólni akart volna, de eddig nem mert:
— Én is történész voltam. Véletlenül találkoztam egy emberrel, aki azt állította, hogy kereskedő a Szaturnusz holdjairól, de mivel én magam már éltem ott egyszer, átláttam a hazugságán. Egy kis nyomozással kiderítettem az igazságot. Időutazó volt a nagyon távoli jövőből.
— Meg kell értenetek engem. Az az idő, amiben éltem, rettenetes volt, és én, mint pszichografikus történész, rájöttem, hogy a háborúk, a nyomor és a zsarnokság, ami alatt nyögünk, nem az emberrel veleszületett gonoszságnak, hanem egy egyszerű ok-hatás láncolatnak tulajdonítható. A gépi technológia egy megosztott világban született meg, és ettől a háború csak még nagyobb és még pusztítóbb vállalkozás lett. Voltak persze békés időszakok is, néha meglehetősen hosszan, de a betegség túl mélyen gyökerezett: a hadakozás civilizációnk része lett. A családomat kiirtotta egy vénuszi rajtaütés, nem volt vesztenivalóm. Aztán elvettem az időgépet… miután… megszabadultam a tulajdonosától.
— A nagy hibát, gondoltam, még a Sötét Korban követték el. Róma egy hatalmas birodalmat egyesített békében, és az igazság mindig a békéből sarjad. De Róma kifulladt az erőfeszítésben, és mostanra szétesett. A betörő barbárok életerősek voltak, és sok mindenre képesek lettek volna, de hamar korrumpálódtak.
— De itt van Anglia. El volt szigetelve a római társadalom rothadó szövetétől. De betörtek a germánok: koszos fajankók, de erősek és tudni vágyók. Az én történelmemben egyszerűen elsöpörték a brit civilizációt, aztán intellektuális tehetetlenségükben felszippantotta őket az az új — és ördögi — civilizáció, amit nyugatinak neveznek. Én ennél jobbat akartam.
— Nem volt könnyű. Meg lennétek lepve, ha tudnátok, milyen nehéz életben maradni egy ismeretlen korban, amíg az ember bele nem jön, még ha modern fegyverei és érdekes ajándékai vannak is. De most már bírom Hengist csodálatát, és egyre inkább a britek bizalmát is. Én egyesíthetem ezt a két népet egy közös háborúban a piktek ellen. Anglia egyetlen királyság lesz, a szászok erejével és a rómaiak tanultságával. Elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon minden inváziónak. A kereszténység persze elkerülhetetlen, de teszek róla, hogy ez jóféle kereszténység legyen, amelyik oktatja és civilizálja az embereket, nem pedig elnyomorítja az agyukat.
— Végül Anglia abban a helyzetben lesz, hogy megkezdheti a kontinens birtokba vételét. Végül pedig az egész világét. Elég ideig maradok itt ahhoz, hogy elindítsam a pikt-ellenes szövetséget, aztán eltűnök azzal, hogy később majd visszajövök. Ha megjelenek, mondjuk, ötven évenként az elkövetkező századokban, akkor legenda lesz belőlem, istenség, aki gondoskodik róla, hogy a helyes úton maradjanak.