„Zárkózz hát be!” — mondtam, és átfogva koporsómat, felemeltem és levittem a téglával kirakott lépcsőn. Hallottam, hogy zárak kattannak odafenn az erkélyajtókon, hallottam a függönyök suhogását. Az ég halványult, de tele volt még hintve csillagokkal, egy újabb gyenge esőtől feltámadt a folyó felől érkező enyhe szél, és vízcseppektől lettek foltosak a kockakövek. Kinyitottam fivérem kápolnájának ajtaját, félresöpörtem a rózsákat és töviseket, amelyek csaknem eltorlaszolták a bejáratot, és a kőpadlóra tettem a koporsót, a térdeplő elé. Kis híján látni tudtam a szentek képeit a falakon. „Paul” — szólítottam meg halkan fivéremet — „életemben először semmit nem érzek irántad, sem a halálod iránt, és életemben először mindent érzek irántad, érzem az elvesztésed okozta bánatot, olyannyira érzem, mintha ez idáig egyáltalán nem tudtam volna, mi az érzés…”
A vámpír a fiú felé fordult. — Akkor lettem teljesen, tökéletesen vámpír. Rázártam a zsalukat a rácsos ablakokra, és elreteszeltem az ajtót. Majd bemásztam a koporsóba, amely a sötétben alig-alig fénylő atlaszselyemmel volt bélelve, és bezárkóztam. Így lettem vámpír.
— Ezek szerint olyan vámpírral maradt együtt, akit gyűlölt — szólt a fiú.
— Vele kellett maradnom — felelte a vámpír. — Mint már mondtam, nagyon is kedvezőtlen, hátrányos helyzetben tartott. Célozgatott rá, hogy sok mindent nem tudok, amit tudnom kell, és minderre egyedül csak ő képes kioktatni. De voltaképp jórészt gyakorlati jellegű dolgokra tanított meg, amire magunk is könnyen rájöhetünk. Afféle dolgokra, mint például hogyan kell egy hajóút alkalmával úgy szállítanunk koporsónkat, mintha hozzátartozónk földi maradványait vinnénk eltemetni, hogy senki sem mer kinyitni egy ilyen koporsót, mi pedig éjjel kibújhatunk belőle, hogy megtisztítsuk a patkányoktól a hajót. És hogy ő ismer boltokat és kereskedőket, akik még jóval zárás után is beengednek az üzletükbe, és a legelegánsabb párizsi divat szerint öltöztetnek ki bennünket, ismer ügynököket, akik hajlandók éttermekben és kabarékban pénzügyi akciókat lebonyolítani. Mindezekben a világias dolgokban Lestat megfelelő tanítónak bizonyult. Hogy miféle ember volt életében, nem tudtam, nem is törődtem vele, ám a jelek szerint ugyanabba a társadalmi osztályba tartozott, mint jómagam, ami nem sokat jelentett ugyan számomra, de mindenesetre gördülékenyebbé tette életünket, mint amilyen máskülönben lett volna. Kifogástalan ízléssel rendelkezett, ámbár könyvtáramat „porfészeknek” minősítette, és nemegyszer dühbe gurult, ha olvasás vagy naplóírás közben talált. „Emberi ostobaság”, jegyezte meg, ám ugyanakkor olyan hatalmas összegeket költött a pénzemből Pointe du Lac fényűző berendezésére, hogy még én is, aki mit sem törődöm a pénzzel, felkaptam a fejem. Ha látogatók érkeztek Pointe du Lac-ba — szerencsétlen flótások, akik lóháton vagy kocsin érkezve a folyó menti út felől, ajánló leveleket mutattak fel más ültetvényesektől vagy New Orleans-i tisztviselőktől, és éjszakai szállást kértek tőlünk —, nyájas és udvarias volt hozzájuk, ami lényegesen megkönnyítette a helyzetemet, hisz amúgy reménytelenül össze voltam zárva vele, és újra meg újra felbosszantott a gonoszsága.
— De hát nem bántotta ezeket az embereket? — kérdezte a fiú.
— De igen, gyakran bántotta. Ám hadd áruljak el egy apró titkot, ami nemcsak vámpírokra vonatkozik, hanem tábornokokra, katonákra, még királyokra is. Legtöbben közülünk úgy vannak vele, hogy sokkal inkább látnánk valakit holtan, mint sértett vendégként a házunkban. Különös… persze. De állítom, hogy való igaz. Jól tudtam, hogy Lestat minden éjjel emberekre vadászik. De ha durván, komiszul viselkedett volna családommal, vendégeimmel, rabszolgáimmal, azt nem tudtam volna elviselni. Nem is tette. Ellenkezőleg, különleges örömét lelte a vendégekben. Ha a családunkról van szó, hajtogatta, semmi költséget nem szabad sajnálnunk. Az apjával kapcsolatos fényűzést szinte nevetséges módon túlzásba vitte. A vak öregnek állandóan el kellett mondani, milyen drága, finom az ágykabátja, a köntöse, milyen külföldről érkezett csodálatos függönyt tettek fel az ágyára, milyen francia és spanyol borunk van a pincében, milyen sokat jövedelmez az ültetvény még rossz években is, amikor a partvidékiek az indigócserje termelésének végleges beszüntetését és a cukornádtermelésre való áttérést fontolgatták. Máskor viszont, ahogy már mondtam, durván bánt az öreggel. Olyan éktelen haragra gerjedt, hogy az öregember pityeregni kezdett, akár egy gyerek. „Nem viselem-e a gondodat főúri módon?” — förmedt rá a fia. — „Nem gondoskodom-e minden szükségletedről? Ne nyafogj tovább, hogy templomba akarsz menni, vagy régi barátaidhoz! Micsoda ostobaság! Régi barátaid meghaltak. Miért nem követed te is a példájukat, miért nem hagysz békén engem és a pénzemet?” Az öreg halkan sírdogálva panaszolta, hogy efféle dolgok mit sem számítanak egy öregembernek. Beérte volna azzal, ha a kis farmján maradhat élete végéig. Nemegyszer szerettem volna megkérdezni tőle: Hol volt az a farm? Honnan jöttek Louisianába? — hogy nyomára jussak annak a helynek, ahol Lestat netán egy másik vámpírt ismert. De nem mertem effélével előállni, nehogy az öreg sírni kezdjen, és felingerelje fiát. Ám ezek a dührohamok nem voltak gyakoribbak a szinte túlzásba vitt kedveskedés időszakaszainál, amikor Lestat tálcán vitte oda apjának a vacsorát, és türelmesen megetette, miközben időjárásról, New Orleans-i hírekről, vagy anyám és nővérem foglalatosságairól mesélt neki. Szembetűnően mély szakadék tátongott apa és fiú között műveltség és viselkedés tekintetében egyaránt, de hogy ez miképp alakult ki, arról sejtelmem sem volt. Nagyjából sikerült az egész dologtól mindvégig távol maradnom.
Az élet, mint mondtam, elviselhető volt. Lestat gúnyos mosolya mögött ott bujkált az ígéret, hogy nagyszerű vagy szörnyűséges dolgokról tud, hogy a sötétség olyan rétegeivel áll kapcsolatban, amit én nem is gyaníthatók. Szüntelenül ócsárolt és támadott, amiért becsülöm az értelmet, húzódozom mások megölésétől, szinte ájultan esek össze, ha ölnöm kell. Harsány nevetésben tört ki, amikor felfedeztem, hogy látni tudom magam a tükörben, hogy a kereszt nincs hatással rám, és összeszorított ajkán csúfondáros mosolyával nézett rám, amikor istenről vagy ördögről kérdeztem. „Szeretnék egy éjjel találkozni az ördöggel” — mondta egy alkalommal, gyűlölködőn vigyorogva. „A Csendes-óceán kietlen tájékáig űzném el innen. Én vagyok az ördög.” Megdöbbenésem láttán hahotázni kezdett. Ám valójában a helyzet az volt, hogy iránta érzett ellenszenvemben semmibe se vettem, gyanakodtam rá, és ugyanakkor a kívülálló elbűvöltségével figyeltem. Néha azon kaptam magam, hogy a csuklóját nézem, amelyből vámpíréletemet szívtam, és olyan nyugalom szállt rám, hogy éreztem, amint lelkem elszáll a testemből, vagy inkább testem válik lelkemmé, és ekkor meglátott, rám bámult, a legkevésbé sem sejtve, mit érzek, minek a megismerésére vágyom, és utánam nyúlva, durván kirángatott mindebből. Halandó életemben nem tapasztalt nyílt kívülállással viseltem ezt el, ráébredve, hogy ez a vámpírtermészet része: hogy ülhetek Pointe du Lac-ban, az otthonomban, és órákon át fivérem földi életére gondolhatok, rövidnek és kerek egésznek látva a kifürkészhetetlen sötétségben, megértve most már a hiábavaló, értelmetlen, pusztító szenvedélyt, amellyel elvesztését gyászoltam, és dühödt állatként támadtam másokra. Mindez a zűrzavar olyan volt, mint táncosok féktelen tombolása a ködben, és most, ebben az idegenszerű vámpír mivoltomban mély szomorúság töltött el. De nem rágódtam rajta. Nehogy ezt higgye rólam, hiszen a bánat, a tépelődés borzalmas időfecsérlés lett volna. Inkább körülnéztem az összes ember között, akit ismertem, és az egész életet önmagában becsesnek láttam, elítéltem minden áldatlan bűnt és szenvedélyt, amitől az élet úgy folyna át ujjaim között, akár a homok. Csak most, vámpírként, sikerült megismernem nővéremet. Nem hagytam, hogy az ültetvényen éljen, azt akartam, hogy a városba menjen, amire olyan nagy szüksége volt, hogy élvezze élete fénykorát, saját szépségét, és menjen férjhez, ahelyett, hogy elvesztett fivérünk vagy az én távozásom miatt gyötrődjék, vagy anyánk gondozónője legyen. Gondoskodtam számukra mindenről, amire szükségük lehetett, vagy amit akartak, a legjelentéktelenebb kérést is azonnali figyelemre méltattam. Nővérem nevetve fogadta a bennem végbement változást, amikor esténként találkoztunk és elvittem otthonról, ki a faburkolatú utcákra, végigsétáltunk a fákkal szegélyezett, holdfényes folyóparton, élveztük a narancsvirág illatát és a simogató meleget. Órákon át beszélgettünk legtitkosabb gondolatairól és álmairól, azokról a csapongó kis képzelgésekről, melyeket senkinek sem mert elmondani, még nekem is csak suttogva, amikor kettesben ültünk a gyengén megvilágított szalonban. Bájosan, tapinthatóan állt előttem, vibráló, aranyos kis teremtésnek láttam, aki hamarosan megöregszik, hamarosan meghal, hamarosan elveszíti ezeket a pillanatokat, amelyek megfoghatatlanságukban tévesen… tévesen halhatatlanságot ígértek nekünk. Mintha születési jogunk lenne, amelynek nem tudjuk felfogni a jelentőségét egészen mostanáig, mikor is mi, középkorúak, eljutottunk életünk addigi szakaszáig, amikor annyi évre tekinthetünk előre, amennyit magunk mögött hagytunk. Amikor minden pillanatot — mindegyiket — először ismernünk kell és azután megízlelnünk.