— Hm — sóhajtott a vámpír. — Igen, megőriztem, és vele együtt egy mindenre elszánt haragot. Most, amikor egy teljes család életével készült magát teletömni, e minősíthetetlen tettével, úgy éreztem, teljes mértékben lenézte, semmibe vette mindazt, amit egy vámpír bölcsességével kellett volna szemlélnie. Fogva tartottam tehát a sötétben, köpködött és átkozódott, az ifjú Freniere pedig átvette tőrét barátjától, és kilépett a síkos, nedves fűre, ellenfele felé. Rövid szóváltás után kezdetét vette a párbaj. Pillanatok alatt véget is ért. Gyors mellszúrással Freniere halálosan megsebesítette a másik fiút. Vérezve, haldokolva térdelt a fűben, és érthetetlen szavakat kiáltott ellenfelének. A győztes nem mozdult helyéről. Győzelme láthatóan nem jelentett megkönnyebbülést a számára. Mint megtestesült borzadályra, úgy nézett Freniere a halálra. Társai odaléptek hozzá lámpásaikkal, sürgették, hogy távozzon minél előbb, és hagyja a haldoklót barátaival. A sebesült eközben megtiltotta, hogy bárki is hozzányúljon. És amikor Freniere társaival megfordult, hogy távozzanak, és súlyos léptekkel baktattak mindhárman lovaik felé, a földön fekvő pisztolyt húzott elő. Talán csak én láttam ezt a teljes sötétségben. Mindenesetre odakiáltottam Freniere-nek, amint a fegyver felé szaladtam. Lestat csak erre várt. Amíg esetlenül próbáltam eltéríteni útjából Freniere-t, és a pisztoly felé iramodtam, Lestat, a maga sokéves tapasztalatával és rendkívüli gyorsaságával megragadta az ifjút, és eltüntette a ciprusfák között. Kételkedem, hogy a barátai egyáltalán felfogták, mi történt. A pisztoly elsült, a sebesült összeesett, én pedig végignyargaltam a szinte teljesen befagyott lápon, Lestat nevét kiáltozva.
Aztán megláttam. Freniere elterülve feküdt egy ciprus kidudorodó gyökere fölött, cipője mélyen belemerült a sötét vízbe, és Lestat még most is föléje hajolt, egyik kezét Freniere-nek még mindig a tőrt markoló kezén tartva. Elrántottam a vámpírt, akinek a jobb keze most nekem lódult, olyan villámgyorsan, hogy nem láttam, nem tudtam, hogy lesújtott rám, míg csak én is a vízben nem találtam magam, és mire feléledtem, Freniere persze már nem élt. Láttam, ahogy ott fekszik szemét lehunyva, ajka néma és mozdulatlan, mintha aludna. „A fene essen beléd!” — átkoztam a gyilkost. De aztán megriadtam, mert Freniere holtteste csúszni kezdett a mocsárba. Arca fölé emelkedett a víz, és teljesen ellepte. Lestat ujjongott, majd néhány odavetett szóval emlékeztetett, hogy nem egészen egy óra alatt vissza kell jutnunk Pointe du Lac-ba, és esküvel fogadta, hogy bosszút áll rajtam. „Ha nem kedvelném a déli ültetvényes életet, ma éjjel végeznék veled. Tudom a módját, fenyegetőzött. Mocsárba kergetném a lovadat. Ásnál magadnak egy lyukat, és belefulladnál.” Ezzel ellovagolt.
Még most is, ennyi év után, az iránta érzett düh izzó lávaként tölti meg ereimet. Akkor jöttem rá, mit jelent számára vámpírnak lenni.
— Egyszerűen gyilkos volt — mondta a fiú, s hangja némileg tükrözte a vámpír felindultságát. — Nem volt tekintettel semmire.
— Nem. A vámpírlét a bosszút jelentette számára. Bosszút maga az élet ellen. Az életek kioltása bosszú volt számára, semmi más. Nem csoda hát, hogy nem értékelt semmit. A vámpírlét leghalványabb árnyalatai sem voltak elérhetőek számára, mivel mániákus bosszúszomjjal összpontosította figyelmét a maga mögött hagyott halandó életre. Gyűlölettől emésztve nézett vissza. Irigységtől emésztve, semmi sem nyerte meg a tetszését, csak az, amit másoktól elvehetett. Ha aztán az övé lett, elhidegült iránta, elégedetlen volt vele, mivel az illető dolgot nem önmagáért szerette, s inkább valami másra kezdett vadászni. Bosszú — elvakult, meddő, hitvány bosszúvágy.
Beszéltem már magának a Freniere nővérekről. Kis híján fél hat volt, amikor elértem az ültetvényre. Valamivel hat után már világosodni kezdett, de onnan egészen rövid út volt hazáig. Felosontam a ház felső verandájára, és láttam, hogy mindannyian összegyűltek a szalonban, még csak le sem vetkőztek éjszakára. Pislákoltak már a gyertyák, ők gyászolókként ültek, és várták a hírt. Házi szokásuknak megfelelően, mindannyian feketébe öltöztek, ruhájuk fekete vonalai egybefolytak hollófekete hajukkal, úgyhogy a gyertyák fényében bársonyos, csillámló szellemként tűnt fel az öt arc — végtelenül bánatos, végtelenül bátor mindegyik. Babette arca látszott egyedül elszántnak. Olyannak, mint aki már eltökélte, hogy bátyja halála esetén magára veszi a terheket. Ugyanaz a kifejezés ült arcán, mint a fivéréén, amikor lóra ült, hogy párbajozni menjen. Ami Babette-re várt, az szinte teljesen hihetetlennek, képtelennek tűnt. A megmásíthatatlan halál állt előtte, amiben Lestat volt a bűnös. Így hát olyasvalamit tettem, ami nagy kockázattal járt. Lelepleztem magam előtte. Fényirányítás segítségével. Ahogy láthatja, arcom vakítóan fehér, felülete sima, és nagyfokú fényvisszaverő képességgel rendelkezik, akár a csiszolt márvány.
— Igen — bólintott izgatottan a fiú. — Igazán… nagyon szép. Kíváncsi vagyok, vajon… de mi történt?
— Kíváncsi, hogy jóképű férfi voltam-e halandó koromban — jelentette ki a vámpír. A fiú bólintott. — Az voltam. A testfelépítésemet illetően semmi sem változott bennem. Csak nem tudtam, hogy jóképű vagyok. Az élet, mint már mondtam, apró-cseprő dolgok szélviharát kavarta körülöttem. Semmire nem néztem, még egy tükörbe sem… tükörbe különösen nem… fesztelen pillantással. Most azonban a következő történt. Az ablaküveghez léptem, és megmerítettem arcom a fényben. Abban a pillanatban, amikor Babette az ablaküvegre fordította pillantását. Azután annak rendje és módja szerint eltűntem.
Másodperceken belül az összes nővér tudta, hogy „különös teremtmény” volt látható, kísértetszerű lény, és a két rabszolgalány rendíthetetlenül megtagadta, hogy kutasson utána. Türelmetlenül vártam végig ezeket a perceket, hogy bekövetkezzen az, amit akartam: Babette végül gyertyatartót emelt fel egy kis asztalról, meggyújtotta a gyertyákat, és semmibe véve a többiek félelmét, kimerészkedett egyedül a hideg teraszra, hogy megnézze, mi van ott. Nővérei az ajtóban keringtek, mint nagy fekete madarak, egyikük azt jajveszékelte, hogy fivérük meghalt, ő még a kísértetét is látta. Tudnia kell, hogy Babette, ez az erős lelkű teremtés, sohasem tulajdonította képzelgésnek vagy szellemeknek a látottakat. Hagytam végigjönni a sötét teraszon, mielőtt szóltam hozzá, és akkor is úgy intéztem, hogy csak a körvonalaimat láthassa homályosan az egyik oszlop mellett. „Kérje meg nővéreit, hogy menjenek vissza, szóltam halkan hozzá. A bátyjáról akarok beszélni. Tegye, amit mondok.” Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán felém fordult, és próbált szemügyre venni a sötétben. „Kevés időm van. A világért sem akarok ártani magának” — folytattam. És ő szót fogadott. Megnyugtatva testvéreit, hogy nincs semmi baj, kérte, hogy csukják be az ajtót, és azok engedelmeskedtek, mint olyan emberek, akiknek nemcsak szükségük van vezetőre, hanem kétségbeesetten akarják is. Ekkor Babette gyertyáinak fénykörébe léptem.
A fiú szemei tágra nyíltak. Ajkához tette a kezét. — Úgy nézett rá… ahogyan rám néz? — kérdezte.
— Olyan naivan kérdi — mondta a vámpír. — Igen, minden bizonnyal úgy néztem rá. Csakhogy gyertyafénynél nem tűnök olyan természetfölöttinek. És előtte nem tettettem magam közönséges halandónak. „Csak néhány percem van” — mondtam azonnal. „De amit mondani akarok, az rendkívül fontos. Fivére bátran küzdött és győzött a párbajban — de várjon. Tudnia kell, hogy ő meghalt. Halála az éjszakai tolvajról szóló közmondást példázza, akivel szemben a maga fivérének minden jósága, bátorsága hatástalan maradt. De nem ez a fő mondanivalóm, hanem a következő. Maga irányíthatja az ültetvényt, és meg is mentheti. Csak az a fontos, hogy ne hagyja magát meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Magára kell vállalnia az ő munkáját, nem törődve egyesek felháborodásával, illendőségre, társadalmi szokásokra vagy józan észre való hivatkozásokkal. Ne hallgasson senkire. Ugyanaz a föld van ma is itt, mint ami tegnap reggel volt, amikor a bátyja még ebben a házban töltötte az éjszakát. Semmi sem változott. Át kell vennie az ő helyét. Ha nem így tesz, elvész a föld, és elvész a család. Csekély kegydíjon fog tengődni az öt nővér, feleannyin vagy még kevesebben, mint amit az élet nyújtani tudna maguknak. Sajátítsa el mindazt, amit tudnia kell. Ne hagyjon fel vele, ne hagyja abba, amíg nem tudja a megoldást. És tekintse a látogatásomat bátorításnak, ha meginogna netán elhatározásában. Kezébe kell vennie saját élete irányítását. Fivére már nem él.”