Láttam az arcán, hogy minden szót hallott. Kérdezgetett volna, ha van rá idő, de amikor azt mondtam, hogy nincs, elhitte. Azután minden képességemet latba vetve, oly gyorsan távoztam, hogy úgy tűnhetett, mintha hirtelen elpárologtam volna. A kertből felpillantva még láttam az arcát a gyertyák fényében. Láttam, hogy ide-oda fordul, kémleli a sötétséget, hátha felfedez. Majd keresztet vetett, és visszament nővéreihez a szobába.
A vámpír mosolygott. — Semmiféle mendemonda nem terjengett a folyóparton Babette Freniere különös látomásáról, de ahogy a mély gyász időszaka és az egyedül maradt nővérek miatti siránkozás véget ért, Babette az egész környék megbotránkozását váltotta ki, mivel úgy határozott, hogy saját maga irányítja a gazdálkodást az ültetvényen. Óriási hozományt tudott biztosítani testvérhúga részére, és a következő évben maga is férjhez ment. Lestat és én pedig szinte soha többé nem váltottunk szót egymással.
— Ő továbbra is Pointe du Lac-ban élt?
— Igen. Nem tudtam biztosan, mindent elmondott-e nekem, amit tudnom kell. Ezért állandó színlelésre volt szükség. Nővérem esküvőjén például nem voltam jelen „maláriás hidegrázás”’ miatt, és valami hasonló vett erőt rajtam anyám temetésének reggelén is. Eközben Lestat és én minden este az öregemberrel vacsoráztunk, és jókora zajt csaptunk a késekkel meg a villákkal, az öreg pedig figyelmeztetett, hogy együnk meg mindent, ami a tányérunkon van, és ne igyuk túl gyorsan a bort. Számtalan alkalommal komisz fejfájástól gyötörten, besötétített hálószobában, állig húzott takarókkal fogadtam nővéremet és a férjét, kérve őket, viseljék el a félhomályt, amelyre szemfájásom miatt van szükség, és közben hatalmas pénzösszegeket bíztam rájuk, hogy fektessék be mindannyiunk számára. Férje szerencsére idióta volt, első unokatestvérek közötti házasságok négy nemzedéken át tartó sorának terméke.
Ezzel tehát nemigen volt baj, a rabszolgákkal viszont problémáink támadtak. Gyanakodni kezdtek, és ahogy már említettem, Lestat gátlástalanul megölt bárkit és mindenkit, akit kiszemelt. Úgyhogy valamilyen rejtélyes halálesetről folyt mindig a szóbeszéd a partnak ezen a részén. A híreszteléseket azonban végül is az indította el, amit belőlünk láttak, s erről személyesen is meggyőződtem, amikor árnyék alakját öltöttem magamra egy este a rabszolgakunyhók körül.
De hadd világítsam meg először e rabszolgák jellemző tulajdonságait. Még csak ezerhétszázkilencvenöt körül jártunk, Lestat és én négy éve éltünk ott viszonylagos nyugalomban. Én befektettem a pénzt, amit ő szerzett, növeltem birtokainkat, lakásokat és házakat vettem New Orleansban, amelyeket bérbe adtam. Az ültetvényen folyó munka keveset hozott… inkább hajlékot, menedéket jelentett számunkra, mint jövedelmező foglalkozást. Azt mondom „számunkra”. Így helytelen. Soha semmit nem írtam alá Lestatnak, és — mint maga is tudja — törvény szerint én még élő ember voltam. De ezek a rabszolgák ezerhétszázkilencvenötben nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a délről szóló filmekből és regényekből ismer. Nem voltak halk szavú, barna bőrű, fakó rongyokba bújt emberek, akik tájszólással beszélnek angolul. Afrikaiak voltak. És szigetlakók, mert egy részük San Domingóból származott. Szurokfeketék voltak és tökéletesen idegenek. Afrikai nyelvükön beszéltek és francia tájszólásban, amikor meg énekeltek, afrikai dalokat fújtak, amelyek hallatán idegennek, egzotikusnak és mindig félelmetesnek tűnt az ültetvény számomra halandó életemben. Babonásak voltak, személyes titkokat és hagyományokat őriztek. Egyszóval nem pusztult még ki teljesen belőlük az afrikai jelleg. A rabszolgaság életük átkaként nehezedett rájuk, de még nem fosztotta meg őket jellegzetes sajátságaiktól. A keresztelést eltűrték, nemkülönben a modern öltözéket, amit a francia katolikus törvények írtak elő számukra, esténként azonban ócska anyagokból csábos ruhákat fabrikáltak, állati csontokból, eldobott fémdarabokból — amelyeket addig csiszoltak, fényesítettek, míg aranyként nem ragyogtak — ékszereket készítettek. Pointe du Lac rabszolgakunyhói besötétedés után idegen birodalommá, afrikai partvidékké váltak, ahová még a legzordabb munkafelügyelő sem óhajtott volna betérni. Ám egy vámpírban mindez nem keltett félelmet.
Legalábbis egy nyári estéig, amikor is árnyék képében arra járva, beszélgetést hallottam a fekete munkafelügyelő kunyhójának nyitott ablakán keresztül, és ez meggyőzött arról, hogy Lestat is, én is tényleges veszélyben vagyunk. A rabszolgák tudták már, hogy nem vagyunk közönséges halandók. A szolgálólányok fojtott hangon mesélték, hogy az ajtórésen át látták, amint üres tányérokból, üres evőeszközökkel vacsorázunk, üres poharakat emelünk ajkunkhoz, arcunk fehér és kísérteties a gyertyafényben, a vak embert tehetetlen bolondként tartjuk hatalmunkban. Kulcslyukon keresztül látták Lestat koporsóját, aki egy ízben irgalmatlanul megverte őket, amiért szobája teraszra nyíló ablakainál ődöngtek. „Nincs ágy odabent” — közölték bizalmasan egymással, bólogatások közepette. „A koporsóban alszik, tudom én azt.” Nem kételkedtek kilétünkben, és erre minden okuk megvolt. Ami pedig engem illet, estéről estére láttak a kápolnából előbukkanni, ami most már jóformán csak egy ormótlan tégla- és kúszónövényhalmaz volt; tavasszal lilaakác, nyáron vadrózsa fonódott rá, moha fénylett a festetlen, régi, soha ki nem nyitott ablaktáblákon, pókok szőttek hálót a kőívekben. Én persze úgy tettem, mintha Paul emléke hívogatna oda, de szavaikból világosan kiderült, hogy nem hisznek el többé efféle hazugságokat. Most már nemcsak a mezőn és a mocsarakban talált rabszolgák halálát tulajdonították nekünk, no meg a szarvasmarhákét és az időnként elhullott lovakét, hanem minden különös eseményt is. Még az árvíz és a villámlás-égzengés sem volt más, mint Isten fegyvere a Louis és Lestat ellen vívott személyes harcban. De ami még nagyobb baj volt: nem volt szándékukban elmenekülni. Ördögök voltunk. Erőnk-hatalmunk mindenhová elért. El kell bennünket pusztítani. És ezen az összejövetelen, melyen láthatatlanul magam is részt vettem, számos rabszolga volt jelen a Freniere-birtokról.
Ez azt jelentette, hogy a hír elterjed az egész partvidéken. Ámbár biztosra vettem, hogy az egész partvidék egyöntetűen ellenáll egy efféle hisztériahullámnak, nem kockáztathattam, hogy bármifajta híre menjen a dolognak. Visszasiettem a házba, hogy közöljem Lestattal, ültetvényes szerepjátszásunk véget ért. Le kell mondania a rabszolgakorbácsról, arany szalvétagyűrűjéről, és be kell költöznie a városba.