Mondanom sem kell, hogy ellenezte a tervet. Apja súlyos beteg, talán meg is hal. Nincs szándékában ostoba rabszolgák elől menekülni. „Mindet megölöm” — jelentette ki nyugodtan — „hármasával, négyesével. Egy részük elszökik, és minden rendben lesz!”
„Őrültségeket beszélsz. Értsd meg, azt akarom, hogy menj el innen.”
„Te azt akarod, hogy elmenjek! Te!” — mosolygott gúnyosan. Egy csomag nagyon finom francia kártyából kártyavárat rakott fel az ebédlőasztalon. „Te nyafogó, gyáva vámpírnyuszi, aki préda után jár éjjel, és macskákat meg patkányokat gyilkol a sikátorokban, és bámul órákon át a gyertyákra, mintha emberek lennének, áll az esőben, akár egy zombi, míg csuromvizes nem lesz a ruhája, padláson őrzött régi szekrénykofferek szagát árasztja magából, a tekintete meg egy megzavarodott állatkerti szamáré.”
„Nem érdekel, hogy mit mondasz. A folytonos meggondolatlanságod sodort mindkettőnket veszélybe. Én elélhetek egyedül is a kápolnában, miközben a ház romba dől. Mit bánom, felőlem romba dőlhet!” — mondtam neki. Mert ez volt a színtiszta igazság. „De neked minden kell, amiben soha nem volt még részed, ószeresboltot csinálsz a halhatatlanságból, és ebben mindketten groteszk figurákká válunk. Most pedig menj, nézd meg apádat, és közöld velem, mennyi van még hátra neki az életből, mert addig itt maradhatsz, amennyiben a rabszolgák nem lázadnak fel ellenünk.”
Azt felelte, hogy én nézzem meg az apját, mert én vagyok az, aki mindig „néz”, és én meg is tettem. Az öreg tényleg halálán volt. Anyám halálától többé-kevésbé megkímélt a sors, mert ő nagyon hirtelen halt meg egy délután. Kézimunkakosarával találták, nyugodtan ült az udvarban, úgy halt meg, ahogy este aludni tér az ember. Most azonban természetes halálnak voltam a szemtanúja, lassú, túlontúl lassú haláltusának. Mindig is szerettem az öreget: jólelkű volt, becsületes és jámbor, kevéssel is beérte. Nappal a teraszon szundikált a napsütésben, vagy a madarakat hallgatta, este meg elszórakoztatta, ha bármiről fecsegtünk Lestattal. Tudott sakkozni, gondosan kitapogatott minden figurát, és bámulatos pontossággal tartotta észben a sakktáblán kialakult helyzetet. Lestat sosem játszott vele, én viszont gyakran. Most levegő után kapkodva feküdt az ágyán, izzadt, forró homlokkal, párnája verejtékfoltos volt. S miközben nyöszörgött, és a halálért imádkozott, Lestat a másik szobában a spinéten kezdett játszani. Lecsaptam a hangszer fedelét, kis híján ujjait is eltaláltam. „Nem fogsz játszani, mialatt haldoklik!” — mondtam. ,,A pokolba is, dehogynem fogok” — válaszolt. „Még dobolok is, ha kedvem tartja.” És elvett egy nagy ezüsttálat a pohárszékről, átdugta ujját a fogóján, és verni kezdte a tálat fakanállal.
Szóltam, hogy hagyja abba, különben én hagyatom vele abba. Majd mindketten elhallgattunk, mert az öregember hívta, hogy menjen oda. Beszélnie kell Lestattal, mondta, mielőtt meghal. Nógattam, menjen oda hozzá. Borzasztó volt hallani az öreg jajveszékelését. „Miért menjek? Hosszú évek óta gondját viselem. Nem elég ez?” Körömreszelőt húzott ki a zsebéből, leült az öreg ágya elé, és reszelni kezdte hosszú körmeit.
Eközben éreztem, tudtam, hogy rabszolgák csellengenek a ház körül. Figyeltek, hallgatóztak. Őszintén reméltem, hogy az öreg perceken belül meghal. Egyszer-kétszer tapasztaltam már gyanakvást néhány rabszolga részéről, de ekkora számban még sohasem gyűltek össze. Nyomban csengettem Danielnek, annak a rabszolgának, akinek átadtam a felügyelői házat és állást. Mialatt vártam rá, hallottam, hogy az öregember Lestathoz beszél, Lestathoz, aki keresztbe vetett lábakkal ült, és felhúzott szemöldökkel, elmélyült figyelemmel reszelte, egyre csak reszelte csodás körmeit. „Az iskola volt” — mondta az öreg. „Ó, tudom, hogy nem felejtetted el… mit mondhatok neked…” — siránkozott.
„Jobb, ha megmondod, szólt Lestat, mert rögvest meghalsz.” Az öreg dermesztően felkiáltott, és gyanítom, hogy az én torkomból is feltört valamilyen hang. Valósággal irtóztam Lestattól. Kedvem lett volna kikergetni a szobából. „Ezt te is tudod, ugye? Még egy agyalágyultnak is tudnia kell” — mondta Lestat az apjának.
„Sosem fogsz megbocsátani nekem, ugye? Sem most, sem halálom után” — szólt az öregember.
„Nem tudom, miről beszélsz” — mondta Lestat.
Most már végleg kijöttem a béketűrésből, és az öreg is egyre izgatottabb lett. Könyörgött Lestatnak, hogy hallgassa meg jó szívvel. Ettől az egésztől összeborzadtam. Daniel közben megérkezett, és ahogy megláttam, tudtam, hogy Pointe du Lac-on minden elveszett. Ha jobban odafigyelek, láthattam volna már korábban is erre utaló jeleket. Daniel merev pillantással nézett rám. Szörnyetegnek tartott. „Monsieur Lestat édesapja nagyon beteg. Haldoklik” — mondtam, nem véve tudomást arckifejezéséről. „Csendet akarok ma éjjel, a rabszolgák mindannyian maradjanak kunyhóikban. Orvos érkezik.” Meresztette rám a szemét, mintha hazudnék. Majd ridegen elfordította rólam a tekintetét, és kíváncsian nézett az öregember ajtaja felé. Arca úgy elváltozott, hogy nyomban felálltam és benéztem a szobába. Lestat görnyedten ült az ágy lábánál, hátát a tartóoszlopnak támasztotta, körömreszelője bőszen járt ide-oda a kezében, ő maga pedig akkora fintorokat vágott, hogy mindkét hatalmas vámpírfoga szembetűnően látható lett.
A vámpír elhallgatott, hangtalan nevetéstől rázkódtak a vállai. Rápillantott a fiúra. A fiú félénken nézett az asztalra. Előbb már kitartóan és mereven szemlélte a vámpír száját. Látta, ahogy az ajkak másféle szövetből vannak, mint a vámpír bőre — ezüstösek és finom metszésűek, mint amilyen bárkinek az ajka lehet, ámde halálfehérek, és most elővillantak a fehér fogak is. Addig mosolygás közben sem villantotta elő a vámpír teljesen a fogait, és a fiú még csak nem is gondolt mostanáig ilyen fogakra. — Elképzelheti, hogy ez mit jelentett — szólt a vámpír. — Meg kellett ölnöm.
— Hogy mit?
— Meg kellett ölnöm. Futni kezdett. Mindenkit fellármázott volna. Lehet, hogy másként is el lehetett volna intézni, de nem volt időm. Így hát utánamentem, és elfogtam. De amikor olyan foglalatosság közepette találtam magam, amit négy év óta nem űztem, megtorpantam. Hisz ez ember volt. Csontnyelű kést tartott kezében, hogy védje magát. Könnyen elvettem tőle, és a szívébe döftem. Azonmód térdre omlott, ujjai a pengét szorították, és vér csordult ki belőlük. És a vér látványa, illata megőrjített. Úgy hiszem, hangosan felnyögtem. De nem nyúltam utána, nem akartam. Emlékszem, hogy Lestat alakját láttam ekkor előbukkanni a pohárszék fölötti tükörben. „Miért tetted ezt?” — kérdezte. Megfordultam, hogy szembenézzek vele, eltökélten, hogy nem fog ilyen elgyengült állapotban látni. „Az öreg félrebeszél” — folytatta, ő nem érti mit mond. „A rabszolgák tudják… menj a kunyhókhoz, és állj őrt, nyögtem ki. Én majd gondját viselem az öregnek.”
„Öld meg!” — mondta Lestat.
„Megőrültél!” — feleltem. „Hiszen az apád!”
„Tudom, hogy az apám!” — mondta Lestat. „Ezért kell megölnöd. Én nem ölhetem meg! Ha tehetném, már rég megtettem volna, az ördög vigye el! Kezét tördelte. Ki kell jutnunk innen. Nézd csak meg, mit csináltál, amikor ezt itt megölted. Nincs veszíteni való időnk. Perceken belül itt fog jajveszékelni a felesége… vagy valaki nála is rosszabbat küld majd ide.”
A vámpír sóhajtott. — Ez valóban így volt. Lestatnak igaza volt. Hallottam, amint a rabszolgák összegyűlnek Daniel házikója körül, és várnak rá. Daniel volt olyan bátor, hogy egyedül eljöjjön a kísértetjárta házba. Ha nem tér vissza, a rabszolgák elvesztik majd a fejüket, csőcselékké válnak. Kértem Lestatot, csendesítse le őket, használja fel fehér gazda minőségében összes hatalmát felettük, és ne riogassa őket rémségekkel, majd bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót. Ott még egy megrázkódtatás várt rám, a megrázkódtatások éjszakáján. Soha nem láttam még Lestat apját olyannak, amilyen akkor volt.