Kívánságom teljesült. Hogy mit gondolt, nem tudom. De ideadta nekem az egyik földszinti raktárhelyiség kulcsát, ahol bort érleltek, és biztosra veszem, hogy látta, amikor Lestattal együtt bevittük a koporsókat. Az ajtót nemcsak kulcsra zártam, de el is torlaszoltam. Amikor este felébredtem, Lestat fent volt.
— Így hát Babette megtartotta a szavát.
— Igen, de egy tépéssel tovább ment. Nemcsak tiszteletben tartotta bezárt ajtónkat, hanem kívülről be is csukta.
— És a rabszolgák históriái… hallotta őket?
— Igen, hallotta. Lestat fedezte fel először, hogy be vagyunk zárva. Dühbe jött. Úgy tervezte, hogy amilyen gyorsan lehet, New Orleansba megy. Most már teljes mértékben rám gyanakodott. „Addig volt szükségem rád, amíg apám élt” — jelentette ki, kétségbeesetten kutatva valamilyen nyílás után.
Börtönben voltunk.
„Figyelmeztetlek hogy nem fogok semmit sem eltűrni tőled.” Még csak hátat sem óhajtott fordítani nekem. Feszülten füleltem, hogy hangokat halljak a fenti szobából, hőn óhajtva, hogy hallgasson már el, és a legkevésbé sem szándékozva elárulni Babette-tel kapcsolatos érzéseimet vagy reményeimet.
Valami másra is gondoltam. Maga érzésről és kívülállásról kérdez engem. Egyik megjelenési formája — érzéssel vegyes kívülállás — azt jelenti, hogy az ember egyszerre két dologra tud gondolni. Gondolhatunk arra, hogy nem vagyunk biztonságban és meghalhatunk, és gondolhatunk valami nagyon elvont és távoli dologra is. Pontosan ez történt velem. Szótlanul és mélyrehatóan gondoltam arra, hogy milyen fennkölt barátság fűzhetett volna engem Lestathoz, milyen kevés akadálya lett volna ennek, és milyen sok megosztanivaló kettőnk között. Talán Babette közelsége váltotta ki bennem ezt az érzést, mert hogyan tudhatnám valaha is igazán megismerni Babette-et, hacsak nem a végső módszer segítségéveclass="underline" elvenni életét, halálos ölelésben eggyé forrni vele, amikor lelkem egyesül a szívemmel, és tőle nyeri táplálékát. De a lelkem anélkül akarta megismerni Babette-et, hogy ölnöm kelljen, anélkül, hogy elraboljam tőle az éltető leheletet, megfosszam vérének minden cseppjétől. Lestattal pedig milyen bizalmasan ismerhettük volna egymást, ha jellemszilárd vagy legalább valamicskét gondolkodó lény lett volna! Az öreg szavai jutottak eszembe. Lestat, a ragyogó tanítvány, a könyvbarát, akinek elégették a könyveit. Én csak azt tudtam, hogy gúnyosan fitymálta a könyvtáramat, porfészeknek nevezte, könyörtelenül csúfot űzött olvasni vágyásomból, elmélkedéseimből.
Ekkor észrevettem, hogy fejünk fölött elcsendesül a ház. Időnként lépések hallatszottak, deszkák reccsentek, és a hasadékaikból átszűrődő fény halovány, egyenetlen világossággal szolgált. Láttam, hogy Lestat végigtapogatja a téglafalakat, és hétpróbát kiálló rideg vámpírarca az emberi csalódottság eltorzult maszkját ölti. Tudtam, hogy útjainknak most rögtön szét kell válniuk, és ha a szükség úgy hozza, egy óceánt emelek kettőnk közé. És rájöttem, hogy azért viseltem el őt ilyen sokáig, mert nem volt bennem önbizalom. Önmagamat csaptam be, amikor el akartam hitetni magammal, hogy az öregember, a nővérem és annak férje miatt maradok vele. Azért maradtam Lestattal, mert tartottam tőle, hogy mint vámpír, olyan jelentős dolgokat tud, amelyeket egyedül nem lennék képes felfedezni, és ami még fontosabb, ő volt az egyetlen fajtámból való, akit ismertem. Soha nem mondta el nekem, hogyan lett vámpír, vagy hogy hol bukkanhatok rá másik fajtánkbelire. Ez kezdetben is és a további négy éven keresztül is módfelett zavart. Gyűlöltem őt és el akartam hagyni, de vajon elhagyhattam?
Mialatt e gondolatok jártak a fejemben, Lestat folytatta heves kirohanását: nincs szüksége rám, nem fog eltűrni semmit, főként bárminemű fenyegetést Freniere-ék részéről. „Készen kell állnunk, amikor az ajtó kinyílik. Ne feledd” — mondta végül — „gyorsaság és erő, ebben nem tudnak vetekedni velünk. És félelem. Emlékezz mindig rá: félelmet kelteni. Ne légy most érzelgős. Nagy árat fizetnénk érte.”
„Egyedül akarsz élni ezután?” — kérdeztem. Azt akartam, hogy ő mondja ki. Nekem nem volt bátorságom. Vagy inkább, nem voltam tudatában saját érzéseimnek.
„New Orleansba akarok menni” — mondta. „Érthetően figyelmeztettelek, hogy nincs szükségem rád. De hogy innen kijussunk, ahhoz szükségünk van egymásra. Még nem jöttél rá, hogyan használd képességeidet. Nem érzékeled ösztönösen, mi vagy. Használd rábeszélő képességedet, ha jön ez az asszony. De ha másokkal jön, akkor légy felkészülve, hogy aszerint cselekedj, ami vagy.”
„És az mit jelent?” — kérdeztem, mert ez még sohasem tűnt akkora rejtélynek számomra, mint ekkor. „Mi vagyok?”
Lestat nyíltan kimutatta felháborodását. Égnek emelte két kezét.
„Légy felkészülve” — szólt, vicsorgatva pompázatos fogait. Gyorsan a deszkafedélre pillantott. „Lefeküsznek odafenn, hallod őket?” Hosszú idő után, miközben Lestat fel-alá lépkedett, én meg tűnődve ültem helyemen, azon elmélkedve, mit tehetek, vagy mit mondhatok Babette-nek, és, még mélyebbre hatolva, választ próbáltam találni egy nehezebb kérdésre — mit érzek Babette iránt? —, hosszú idő múltán fény villant az ajtó alatt. Lestat készült, hogy ráugorjon, bárki nyitná is ki. Babette volt. Egyedül jött, lámpával kezében, és nem látta meg Lestatot, aki mögötte állt, hanem egyenesen rám nézett.
Sohasem láttam még így. A haját leengedte éjszakára, sötét hajtömeg hullámzott fehér köntöse fölött, arca feszült volt és lázasan fénylett az aggodalomtól, félelemtől, nagy barna szempárja még óriásabbnak látszott. Mint már mondtam, szerettem őt erejéért, becsületességéért, lelki nagyságáért. Szenvedélyes szerelmet — emberi értelemben véve — nem éreztem iránta. De csábítóbbnak találtam, mint bármelyik nőt, akit halandó életemben ismertem. Karja és melle még a puritán köntösben is gömbölydeden teltnek látszott, mintha cselszövő lélek öltözött volna pompásan gazdag, rejtelmes testbe. Én, aki kemény vagyok, szikár, és egyetlen célnak szentelem magam, éreztem, ellenállhatatlanul vonzódom hozzá, és tudván, hogy ez csak halállal tetőződhet be, elfordítottam a fejemet tőle, és azon tűnődtem, vajon ha a szemembe nézne, élettelennek, lélektelenek találná-e.
„Maga az, aki már korábban is járt nálam” — mondta, mintha nem tudná biztosan. „És maga Pointe du Lac birtokosa. Igen, maga!” Mialatt beszélt, tudtam, hogy a leghátborzongatóbb történeteket hallotta nyilván az előző éjszakáról, és nem lehet elhitetni vele semmiféle hazugságot. Két alkalommal folyamodtam természetellenes megjelenési formámhoz, hogy eljussak hozzá, beszéljek vele, amit sem eltitkolni, sem bagatellizálni nem lehetett most.