A fiú egy pillanatig rábámult, majd összerezzent, mintha elmélyült gondolatokból rázták volna fel, és akadozva szólalt meg, mint aki képtelen rátalálni a helyes szavakra. — Hogyan… hát nem akart pap lenni? — kérdezte. A vámpír tűnődve nézett rá, mintha szavai jelentését próbálná felfogni. Majd így szólt:
— Önmagammal kapcsolatban tévedtem, amikor azt mondtam, nem tagadnék meg semmit tőle. — Pillantása a túlsó falra esett, majd az ablaküvegen állapodott meg. — Látomásai támadtak.
— Valódi látomásai? — kérdezte a fiú, de megint csak tétovázva, mintha valami másra gondolna.
— Nem hiszem — felelt a vámpír. — Tizenöt éves korában történt. Nagyon szép gyerek volt, a bőre csodálatosan bársonyos, szeme nagy és kék. Termete izmos, nem olyan vézna, amilyen én most vagyok, vagy akkoriban voltam… de a szeme… amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén… szélfútta óceán partján. A hullámok halk moraján kívül nem létezett más. Nos — folytatta, tekintetét még mindig az ablaküvegre szegezve —, látomások jelentek meg előtte. Eleinte csak célozgatott rá, és teljesen felhagyott a táplálkozással. A kápolnában élt, a nappal vagy éjszaka bármely órájában ott lehetett találni, amint a csupasz kockaköveken térdel az oltár előtt. De magát a kápolnát elhanyagolta. Nem törődött már a gyertyákkal, nem cserélte ki az oltárterítőket, még a faleveleket sem söpörte el. Egyik éjjel iszonyúan megrémültem: egy álló órán keresztül figyeltem a rózsalugasból, és ezalatt egyszer sem mozdult el térdeplő helyzetéből, egyszer sem engedte le kereszt alakban széttárt karjait. A rabszolgák mindannyian őrültnek hitték. — A vámpír tűnődve húzta fel szemöldökét. — Én magam meg voltam győződve, hogy csak… túlbuzgó. Hogy talán túlságosan messze ment Isten iránti szeretetében. Azután beszélni kezdett nekem a látomásairól. Hogy Szent Domonkos és Szűz Mária megjelent előtte a kápolnában. Tudatták vele, hogy el kell adnia louisianai birtokunkat és minden más vagyonunkat, a pénzt pedig Isten művének megvalósítására kell fordítania Franciaországban. Fivéremből nagy hitvezér lesz, neki kell visszatérítenie az országot korábbi hitbuzgalma felé és szembeszállnia az ateizmus és a forradalom eszméivel. Minthogy saját pénzzel természetesen nem rendelkezik, nekem kell eladni az ültetvényeket, New Orleans-i házainkat, és átadni neki a pénzt.
A vámpír újra elhallgatott. A fiú mozdulatlanul ült, és elképedve nézett rá. — Bocsásson meg — suttogta. — De hát mit szólt ehhez? Eladta az ültetvényeket?
— Nem adtam el — mondta a vámpír, éppoly nyugodt arckifejezéssel, amilyennel történetét elkezdte. — Kinevettem. Ő pedig… indulatba jött. Egyre csak hajtogatta, hogy magától Szűz Máriától származik a parancs. Ki vagyok én, hogy megszegem? Kicsoda? , kérdezte csendesen, mintha újra csak ezen gondolkozna. Voltaképp kicsoda? Minél inkább meg akart győzni, annál jobban nevettem. Képtelenség, mondtam neki, éretlen, mondhatni beteges elme szüleménye. Kár volt felépíteni a kápolnát, folytattam. Sürgősen lebontatom. Ő pedig iskolába fog járni New Orleansban, és kiveri a fejéből az efféle ostoba gondolatokat. Nem emlékszem már mindenre, amit mondtam. De hogy mit éreztem, arra igen. Megvető, elutasító szavaim mögött harag és kiábrándultság rejtőzött. Keserűen csalódtam. Egyáltalán nem hittem neki.
— De hát ez érthető — szólt közbe gyorsan és már nem olyan elképedten a fiú, amikor a vámpír kis szünetet tartott. — Akadt volna egyáltalán valaki, aki hisz neki?
— Tényleg olyan érthető? — nézett a vámpír a fiúra. — Szerintem csúf önteltség volt részemről. Várjon, megmagyarázom. Ahogy már mondtam, szerettem az öcsémet: volt idő, amikor élő szentnek tartottam. Buzdítottam imáiban, elmélkedéseiben, és — miként említettem — kész voltam papnak adni. És ha valaki azt mondja nekem, hogy egy szentnek Arles-ban vagy Lourdes-ban látomásai vannak, készséggel elhittem volna. Katolikus voltam, hittem a szentekben. Gyertyát gyújtottam márványszobraik előtt a templomban, ismertem képeiket, jelképeiket, nevüket. De a fivéremnek nem hittem, nem tudtam hinni. Nemcsak látomásaiban nem hittem, a látomásnak még a gondolatát sem tudtam egy pillanatra sem elfogadni. Miért nem? Mert a fivérem volt. Szent életű lehetett, furcsán viselkedő, különc is a legteljesebb mértékben, ám Assisi Szent Ferenc soha. Az én testvérem soha. Az én testvérem nem lehet az. Mi ez, ha nem önteltség? Érti már?
A fiú egy ideig gondolkodott, majd bólintott, és azt mondta, érti.
— Egyébként lehet, hogy tényleg voltak látomásai — szólt a vámpír.
— Hát maga nem tudja biztosan… hogy voltak-e vagy sem?
— Csak azt tudom, hogy egy pillanatra sem rendült meg hitében. Tudom most és tudtam azon az estén, amikor bánattól megtörve kiment a szobámból. Egy pillanatra sem rendült meg. És pár perc múlva vége volt.
— Hogyan? — kérdezte a fiú.
— Az erkélyajtón át kiment a teraszra, és a kőlépcső tetején egy pillanatra megállt. Azután lezuhant. Mire leértem, már nem élt. Nyakát szegte. — A vámpír döbbenten rázta a fejét, de arca továbbra is nyugodt maradt.
— Látta, amikor lezuhant? Elvesztette az egyensúlyát? — tudakolta a fiú.
— Nem láttam, de két szolga ott volt. Azt mondták, hogy a magasba pillantott, mintha a levegőben látna valamit. Majd egész testével előrelendült, mint akit szél sodor magával. Egyikük szerint mondani készült valamit, amikor lezuhant. Én is gondoltam, hogy mondani akar valamit, de épp abban a pillanatban fordultam el az ablaktól. Háttal álltam, amikor hallottam a zuhanást. — A magnóra nézett. — Nem tudtam megbocsátani magamnak. Úgy éreztem, én okoztam a halálát — mondta. — És mintha mindenki más is engem tartott volna felelősnek.
— De hogy tehették? Hiszen azt mondja, szemtanúk látták, amikor lezuhant.
— Közvetlenül nem vádoltak. Azt viszont tudták, hogy valami kellemetlen dolog történt közöttünk. Hogy percekkel a halála előtt vitatkoztunk. A szolgák hallották, anyám is hallotta. Anyám szüntelenül faggatott, hogy mi történt, miért kiabált az öcsém. A nővérem is részt vett a vallatásban, én pedig, érthető módon, nem voltam hajlandó nyilatkozni. Megrendültségemben, elkeseredettségemben képtelen voltam bárkit is elviselni, csupán egyetlen ködös szándék élt bennem: ne tudjanak meg semmit a „látomásairól”. Ne tudják meg, hogy nem szent, hanem… megszállott lett belőle. Nővérem beteget jelentett, hogy ne kelljen elviselnie a temetést, anyám pedig mindenkinek elmondta a környéken, hogy valami szörnyűséges dolog történt a szobámban, amit nem vagyok hajlandó felfedni. Anyámnak köszönhetően még a rendőrség is kihallgatott. Végül eljött hozzám a pap, mert tudni akarta, mi történt. Senkivel sem voltam hajlandó közölni. Csak vitatkoztunk, mondtam. Kijelentettem, hogy nem voltam a teraszon, amikor lezuhant, ám mindannyian úgy meresztettek rám a szemüket, mintha én öltem volna meg. És közben úgy éreztem, hogy valóban én öltem meg. Két napon át ültem a koporsója mellett a szalonban, és arra gondoltam, hogy én öltem meg. Mereven néztem az arcát, míg csak fekete pöttyök nem tűntek fel a szemem előtt, és kis híján elájultam. A koponya hátsó része szétzúzódott a kövön, és a feje elformátlanodva nyugodott a párnán. Kényszeríteni kellett magam, hogy nézzem, hogy behatóan szemügyre vegyem, hisz alig tudtam elviselni a fájdalmat, a hullaszagot, és közben szüntelen kísértést éreztem, hogy megpróbáljam felnyitni a szemét. Tébolyult gondolatok, tébolyult ösztönök. Főként az a gondolat gyötört, hogy kinevettem, nem hittem neki, rideg voltam hozzá. Miattam zuhant le.