— Ez tényleg megtörtént? — suttogta a fiú. — Olyat mond el nekem… ami igaz?
— Igen — felelt a vámpír, és meglepődés nélkül nézett rá. — De hadd mondjam tovább. — Amint pillantása a fiúról ismét az ablakra tévedt, kevés érdeklődés látszott benne hallgatója iránt, azt pedig szemmel láthatóan valamilyen néma belső küzdelem kötötte le.
— De azt mondta, nem tudja a látomásokról, hogy… hogy maga, aki vámpír… nem tudja biztosan, vajon…
— Sorrendben akarom elmondani a dolgokat — mondta a vámpír. — Ahogyan történtek. Nem, a látomásokról nem tudok biztosat. Mind a mai napig. — S megint csak várt, míg a fiú megszólalt.
— Folytassa, kérem.
— El akartam adni az ültetvényeket. Nem kívántam látni többé a házat és a kápolnát. Végül bérbe adtam egy szövetkezetnek, amely megműveli számomra a földeket, kezel és irányít mindent, hogy nekem ne kelljen odamenni; anyámat és nővéremet pedig egyik New Orleans-i házunkba költöztettem. Öcsémtől — mondanom sem kell — nem tudtam menekülni. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy teste ott rothad a földben. New Orleansban temettük el, a St. Louis temetőben, és jóllehet ezután nagy ívben elkerültem a helyet, szüntelenül őrá gondoltam. Részegen vagy józanul magam előtt láttam oszladozó testét a koporsóban, és ezt nem tudtam elviselni. Álmomban újra meg újra megjelent a lépcső tetején, és én karon fogtam, kedvesen szóltam hozzá, unszoltam, hogy menjen vissza a hálószobába, nyájas szavakkal bizonygattam, hogy hiszek neki, és imádkozzon, hogy Istenben is hinni tudjak. Pointe du Lac-on (ez volt az ültetvény neve) rebesgetni kezdték a rabszolgák, hogy kísértetként látták a teraszon, és a felügyelő nem tudott többé rendet tartani közöttük. Kellemetlen kérdéseket tettek fel társaságban a nővéremnek, aki hisztériás rohamot kapott. Nem volt hisztérika, de véleménye szerint az volt a helyes viselkedés, hát hisztériát színlelt. Jómagam állandóan ittam, és egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Úgy éltem, mint aki meg akar halni, de nincs bátorsága hozzá. Sötét utcákon és sikátorokban járkáltam egyedül, mulatóhelyeken eszméletlenre ittam magam. Inkább fásultság, mint gyávaság miatt két alkalommal tértem ki párbajozás elől, és közben hőn óhajtottam, hogy megöljenek. Ekkor történt, hogy megtámadtak. Bárki megtehette volna — matróz, tolvaj, dühöngő őrült, bárki előtt nyitva állt a lehetőség. A támadó azonban egy vámpír volt. Alig néhány lépésre a kapunktól fogott el egy éjszakán, és halottként hagyott ott, legalábbis én úgy hittem.
— Úgy érti… hogy… kiszívta a vérét? — kérdezte a fiú.
— Igen — mondta a vámpír. — A véremet szívta. Ez a módja, így csinálják.
— De maga élve maradt — szólt a fiatalember. — Azt mondja, holtan hagyta ott.
— Csaknem a halál beálltáig szívta a vérem, míg jól nem lakott. Amint rám találtak, ágyba fektettek. Zavart voltam, egyáltalán nem voltam tudatában, mi történt velem. Arra gyanakodtam, hogy az ivás agyvérzést idézett elő. Biztosra vettem, hogy meghalok, evés-ivás nem érdekelt többé, sem az, hogy beszéljek az orvossal. Anyám papot hívatott. Akkor már lázas voltam, és mindent elmondtam a papnak, testvérem látomásait éppúgy, mint saját viselkedésemet. Emlékszem, a karjába kapaszkodtam, és újra meg újra megeskettem, hogy senkinek nem mondja el. „Tudom, hogy nem öltem meg, fejeztem be szavaimat. De most, hogy meghalt, nem tudok élni. Azok után, ahogyan bántam vele.”
„Nevetséges, felelte. Persze hogy tovább tud élni. Nincs magának más baja, mint az, hogy csak magával foglalkozik. Édesanyjának szüksége van magára, nővéréről nem is beszélve. Fivérét pedig megszállta az ördög.”
Szavaitól úgy elképedtem, hogy tiltakozni sem tudtam. Az ördög idézte elő a látomásokat, magyarázta tovább. Az ördög féktelen, sokfelé kiterjeszti uralmát. Egész Franciaország az ördög hatása alá került, a forradalom volt az ő legnagyobb győzelme. Csakis az ördögűzés menthette volna meg öcsémet, az imádkozás és a böjtölés, meg hogy leszorítva tartsák, míg az ördög tombol a testében és ide-oda próbálja dobálni. „Az ördög dobta le a lépcsőn, ez teljesen nyilvánvaló, jelentette ki. Maga nem a fivérével beszélt bent a szobában, maga az ördöggel beszélt.”
Ez aztán végleg felbőszített. Mindeddig azt hittem, hogy elértem tűrőképességem határát, de tévedtem. Tovább beszélt az ördögről, fekete mágusokról a rabszolgák között és a megszállottság különféle példáiról a világ más részein. Eszelős düh fogott el. Ízzé-porrá zúztam mindent a szobában, miközben kis híján őt is megöltem.
— De hát az ereje… a vámpír…? — kérdezte a fiú.
— Nem voltam magamnál — magyarázta a vámpír. — Olyan dolgokat csináltam, amikre egészségesen nem lettem volna képes. A jelenet ma már zavaros, elmosódott, groteszk. Arra azonban jól emlékszem, hogy a ház hátsó ajtaján és az udvaron keresztül a konyhába kergettem, és ott addig vertem fejét a téglafalba, amíg kis híján meggyilkoltam. Amikor halálos kimerülten megfékeztek, eret vágtak rajtam. Ostobák. De valami mást akartam mondani. Ekkor döbbentem rá saját önteltségemre. Talán mert a papban láttam meg a tükörképét. Megvetése fivérem iránt, az ördög sablonos ócsárlása, és még a puszta gondolatnak is az elutasítása, hogy a szentség szinte megfogható közelségbe került — mindez az én magatartásomat tükrözte.
— De hát ő hitt az ördögtől való megszállottságban.
— Ez sokkal evilágibb fogalom — vágta rá tüstént a vámpír. — Emberek, akik nem hisznek többé Istenben, vagy a jóságban, még mindig hisznek az ördögben. Nem tudom, miért. Persze tudom. A rossz mindig lehetséges. A jóság örök érvényűen nehéz. Világosan kell látnia azonban, hogy a megszállottság voltaképpen egy másfajta megfogalmazása az őrültségnek. A pap számára, érzésem szerint, mindenesetre az volt. Biztosra veszem, hogy látott már őrültet. Talán ott is állt a dühöngő őrült mellett, és megszállottnak nyilvánította. Nem kell a sátánt látni, amikor kifüstölik. De egy szent jelenlétét látni… Elhinni, hogy a szentnek látomása van. Kereken elutasítani, hogy ilyesmi előfordulhat közöttünk, nem más, mint önteltség.
— Erre sosem gondoltam így — mondta a fiú. — De magával mi történt? Mondta, hogy gyógyulása érdekében eret vágtak, és ezzel majdnem megölték.
A vámpír nevetett. — Igen, valóban így volt. Ám a vámpír visszajött azon az éjszakán. Pointe du Lac-ra, az ültetvényemre fájt a foga.
Nagyon késő volt, nővérem már aludt. Mintha tegnap történt volna. Az udvar felől jött be, hangtalanul nyitotta ki a terasz ajtaját — magas, világos bőrű férfi volt, haja szőke rengeteg, mozgása kecses, akár egy macskáé. Kendővel óvatosan betakarta nővérem szemét, és kissé lecsavarta a lámpa kanócát. Ott szunyókált a nővérem a lavór és a vizes ruha mellett, amellyel homlokomat borogatta, és reggelig meg sem moccant a kendő alatt. Addigra azonban én már jelentősen megváltoztam.
— Mi volt ez a változás? — tudakolta a fiú.
A vámpír sóhajtott. Hátradőlt székében, és a falakat nézte. — Először azt gondoltam, hogy ő csak egy másik orvos, vagy valaki, akit a család hívott oda, hogy próbáljon észre téríteni. De ez a gyanú nyomban eloszlott. Agyamhoz lépett, lehajolt, hogy arca a lámpafénybe került, és láttam, hogy egyáltalán nem közönséges földi halandó. Szürke szeme izzón égett, és az oldalán lecsüngő két fehér kéz nem emberi lény keze volt. E pillanatban, azt hiszem, már mindent tudtam, és mindaz, amit mondott, már csak következmény volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy amint megpillantottam, amint érzékeltem a belőle kisugárzó rendkívüli hatást, és tudtam, nem olyan teremtmény, amilyet valaha is láttam, egyszeriben semmivé váltam. Énem, amely nem volt képes elfogadni egy rendkívüli emberi lény jelenlétét maga mellett, megsemmisült. Addigi eszméim, még bűntudatom és halálvágyam is, teljesen jelentékteleneknek tűntek. Tökéletesen elfeledtem önmagamat! — tette hozzá, és szótlanul kebléhez érintette öklét. — Teljesen elfeledtem magamat. És ugyanebben a pillanatban teljes mértékben tisztában voltam a lehetőség fontosságával. Ettől fogva mindinkább fokozódó ámulat töltött el. Ahogy beszélt hozzám, és elmondta, mivé lehetek, milyen volt és milyen irányt vett az ő élete, szénné égett a múltam. Láttam életemet, mintha kívül lennék rajta, a hiúságot, az önérdek szolgálatát, az állandó menekülést apró-cseprő kellemetlenségektől, a színlelt tiszteletadást Istennek, Szűz Máriának és még egy sereg szentnek, akiknek nevétől hemzsegtek imakönyveim, és akiknek egyike sem hozott fikarcnyi változást szűk látókörű, anyagias, önző életemben. Láttam valódi isteneimet… a legtöbb ember isteneit. Étel, ital és a kisszerű élet biztonsága. Ócska kacat, semmi más.