A fiú mondott valamit, majd megrázta a fejét. — Nem… úgy értem, igen — szólt. — Azt akarom mondani, azt…
— Hát persze — mondta a vámpír, elfordítva tekintetét.
— Várjon, várjon — kiáltott heves izgalommal a fiú. — Majdnem lement már a szalag. Meg kell fordítanom.
A vámpír türelmesen várt.
— Mi történt azután? — kérdezte a fiú. Nyirkos arcát sebtében megtörölte zsebkendőjével.
— Vámpírként kezdtem látni — mondta a vámpír. Hangja veszített közönyéből, majdhogynem zaklatottá vált. Kihúzta magát, és így folytatta. — Lestat ismét a lépcső alján állt, és olyannak láttam, amilyennek nem láthattam azelőtt. Azelőtt fehérnek tűnt, teljesen fehérnek, szinte világított éjjel, most viszont saját életével, saját vérével volt tele: nem világított, hanem sugárzott. Azután láttam, hogy nemcsak Lestat változott meg — minden megváltozott.
Úgy éreztem, most látok először színeket, formákat. Lestat kabátgombjai úgy elbűvöltek, hogy sokáig semmi másra nem néztem. Lestat nevetni kezdett, és a nevetés hangja sohasem hallott élménynek tűnt. Még fülemben volt szívének dobverésre emlékeztető hangja, és most felhangzott ez az ércesen csengő nevetés. Zavarba ejtő volt, minden hang beleütközött a következő hangba, mint a harangok egybefolyó csengése, míg meg nem tanultam elkülöníteni a hangokat, és ekkor összeölelkeztek, mindegyik halk volt, de megkülönböztethető, fokozódó, de tartózkodó — zengő nevetés. — A vámpír boldogan mosolygott. — Zengő harangszó, harangjáték.
„Ne bámuld már a gombjaimat! — szólt Lestat. -Menj ki a fák közé! Szabadulj meg a testedben levő összes emberi hulladéktól, és ne szeress bele olyan őrülten az éjszakába, hogy azután eltévedj!”
Ez persze bölcs utasítás volt. Amikor a kockaköveken megpillantottam a holdfényt, olyan szerelemre gerjedtem iránta, hogy egy álló órát töltöttem el ott. Fivérem kápolnája mellett mentem el, de nem gondoltam rá. A nyárfák és a tölgyek között hallottam az éjszaka hangját, suttogó nők kórusához volt hasonló, akik mindannyian keblükre akartak vonni. A testem még nem alakult teljesen át, és rögtön fájni kezdett, ahogy lassacskán kezdtem hozzászokni a hangokhoz és a látnivalókhoz. Minden cseppfolyós emberi anyag kipréselődött belőlem. Emberi mivoltomban haldokoltam, de vámpírként éltem-virultam, és életre kelt érzékeimmel bizonyos kényelmetlenséggel s végül félelemmel kellett testem halálánál elnökölnöm. Visszafutottam a lépcsőn, fel a szalonig, ahol Lestat már előszedte a birtok hivatalos iratanyagát, és átvizsgálta az előző év kiadásait és bevételeit. „Gazdag vagy”, mondta, amikor bementem. „Valami történik velem!” — kiáltottam fel.
„Haldokolsz, ennyi az egész. Ne szamárkodj! Nincs több olajlámpád? Ekkora vagyon mellett csak erre az egyetlen lámpára telik? Több bálnaolajra már nem futja? Hozd ide azt a lámpát!”
„Meghalok! — kiáltottam. — Meghalok!”
„Ez mindenkivel megtörténik”, makacskodott, és nem volt hajlandó segíteni rajtam. Ha visszagondolok, még most is megvetem ezért. Nem azért, mert féltem, hanem mert felhívhatta volna a figyelmemet ezekre a változásokra. Megnyugtathatott volna, mondhatta volna, hogy figyeljem halálomat ugyan olyan elbűvölten, ahogyan az éjszakát néztem és érzékeltem. De nem tette. Lestat sohasem volt az a fajta vámpír, amilyen én vagyok. Távolról sem. — Ezt nem kérkedve mondta, inkább úgy, mint aki valóban más.
— Alors — sóhajtott fel —, haldoklásom gyors volt, ami azt jelentette, hogy félelem iránti képességem éppolyan gyors tempóban csökkent. Őszintén sajnálom, hogy nem figyeltem jobban meg a folyamatot. Lestat a teljes elmegyengeség jeleit mutatta. „Az ördögbe is!” — kezdett ordibálni. „Rólad meg nem gondoskodtam. Milyen tökkelütött vagyok!” Szívem szerint helyeseltem volna: Igen, az vagy —, de nem szóltam. „Ma reggel meg kell osztanod velem a fekvőhelyet. Nem gondoskodtam koporsóról a számodra.”
A koporsó akkora rémületet keltett bennem, hogy teljesen felemésztette bennem a rettegés képességének maradék tartalékát is — folytatta nevetve a vámpír. — További, bár enyhébb ijedtséget váltott ki belőlem, hogy egyazon koporsót kell Lestattal megosztanom. Ő eközben apja hálószobájába ment, jó éjt kívánt az öregnek, és ígérte, hogy reggel visszatér. „De hát hová mégy, miért kell így beosztanod az idődet?” — kérdezte az öreg, mire Lestat elvesztette a türelmét. Ez idáig szinte émelyítően kedves volt apjához, most viszont egyszeribe zsarnokoskodni kezdett. „Gondodat viselem, igaz? Különb otthont biztosítok számodra, mint amit te valaha is nyújtottál nekem. Ha naphosszat aludni, éjjel meg inni támad kedvem, akkor, az ördögbe is, megteszem, a fene essék beléd!” Az öregember nyögdécselt. Rendkívüli érzelmi állapotom és szokatlan kimerültségem tartott csak vissza, hogy rosszallásomat kifejezzem. A nyitott ajtón keresztül néztem a jelenetet, az ágytakaró színeitől és az öregember arcának valóságos színorgiájától elbűvölten. Kék erei lüktettek a rózsaszínű és szürkés hús alatt. Még fogainak sárga színét is vonzónak találtam, ajkának remegése csaknem hipnotizált. „Micsoda fiam van, micsoda fiú!” — dünnyögte, nem gyanítva persze, hogy valójában milyen is a fia. „Jó, hát akkor csak menj! Tudom, hogy van valahol egy nőd, akihez reggelenként rögvest odafutsz, amint a férje eltávozik hazulról. Add ide a rózsafüzéremet. Mi van a rózsafüzéremmel?” Lestat káromkodott, és odaadta a rózsafüzérét…
— De… — kezdte a fiú.
— Tessék? — szólt a vámpír. — Félek, hogy nem adok elég alkalmat magának a kérdezésre.
— Azt akartam kérdezni, hogy a rózsafüzéren kereszt van, ugye?
— Ó, a keresztekkel kapcsolatos híresztelés! — nevetett a vámpír. — Arra céloz, hogy mi félünk a keresztektől?
— Azt hittem, nem tud rájuk nézni — vélekedett a fiú.
— Badarság, barátom, merő badarság. Mindenre rá tudok nézni, ami tetszik. A kereszteket pedig igazán kedvelem.
— És a kulcslyukakról terjengő szóbeszéd? Hogy maguk… párává válnak, és áthatolnak a kulcslyukon.
— Bárcsak így volna! — nevetett a vámpír. — Pompás lenne, valóban. De szívesen mennék át minden kulcslyukon, és érezném, ahogy más-más alakjukkal csiklandoznak. De nem így van. — Megrázta a fejét. — Hogy is mondják manapság… hülye duma?
A fiú önkéntelenül felnevetett. Majd elkomolyodott az arca.
— Ne legyen olyan bizalmatlan hozzám — szólt a vámpír. — Mit akar mondani?
— A szíven átszúrt karóról szóló történet — mondta kissé elvörösödve a fiú.
— Hülye duma — felelte a vámpír, gondosan tagolva minden szótagot, úgy, hogy a fiú elmosolyodott. — Semmiféle varázserőről nincs szó. Miért nem gyújt rá? Látom, ott a cigaretta az ingzsebében.
— Köszönöm — szólt a fiú, mint aki hálás a csodálatos ötletért. De amikor szájában volt a cigaretta, úgy remegett a keze, hogy a levélgyufa vékony papírja szétrepedt.
— Engedje meg — mondta a vámpír. Elvette a gyufát, és gyorsan meggyújtva odatartotta a fiú cigarettája elé. A fiú leszívta a füstöt, és közben a vámpír ujjaira szegezte tekintetét. A vámpír az asztal túloldalára húzódott, ruhája halkan megzizzent. — Van egy hamutálca a mosdón — mondta, és a fiú bátortalanul odament érte. Egy pillanatig a csikkeket nézte a hamutartóban, majd megpillantva alul a szemétkosarat, kiürítette, és gyorsan az asztalra helyezte a hamutartót. Amikor letette cigarettáját, látszott rajta ujjainak nedves nyoma. — Ez a maga szobája? — kérdezte.