— Nem — felelte a vámpír. — Ez csak egyszerűen egy szoba.
— Mi történt azután? — érdeklődött a fiú. A vámpír a felső villanykörte körül sűrűsödő füstöt nézte.
— Nos hát… lóhalálában visszamentünk New Orleansba — felelte. — A folyógát mellett, egy nyomorúságos szobában tartotta Lestat a koporsóját.
— És maga belefeküdt a koporsóba?
— Nem volt más választásom. Kértem, hadd maradhassak a szobában, de ő elképedt nevetéssel fogadta kérésemet. „Nem tudod, mi vagy?” — kérdezte.
„De hát varázsereje van? Ilyen alakúnak kell lennie?” — faggattam. Megint nevetett. A koporsó gondolata elviselhetetlennek tűnt számomra, de a vita során rájöttem, hogy voltaképpen nem is félek igazán. Különös érzés volt. Egész életemben rettegtem a bezártságtól. Magas mennyezetű, széles ablakú, franciás házban születtem, ilyenekben nevelkedtem, eleve rettegtem hát attól, hogy bezárnak valahová. Még a templomi gyóntatószékben is kényelmetlenül éreztem magam. Normális félelem volt. Most pedig tiltakozásom közepette ráeszméltem, hogy nem érzek már félelmet. Csak emlékeztem rá. Megszokásból ragaszkodtam hozzá, és hiányzott belőlem az a képesség, hogy értékelni tudjam mostani boldogító szabadságomat. „Nem jól csinálod” — jelentette ki végül Lestat. „És mindjárt itt a hajnal. Hagynom kell, hogy meghalj. Meg fogsz halni, tudod, ugye? A véredet, amit adtam neked, tested minden szövetében, minden erében elpusztítja a nap. De ezt a félelmet egyáltalán nem lenne szabad érezned. Olyan vagy, mint aki elveszíti egyik karját vagy lábát, és továbbra is erősködik, hogy fájdalmat érez ott, ahol a karja vagy a lába volt.” Ez volt bízvást a legbölcsebb dolog, amit Lestat a jelenlétemben valaha is mondott. Nyomban magamhoz is tértem tőle. „Most már befekszem a koporsóba.” — jelentette ki megvető hangon. „Te pedig fölém fekszel, ha felfogtad, mi szolgálja a javadat.” Úgy tettem. Arccal lefelé feküdtem rajta, igencsak zavartan tapasztalva, hogy nem félek, Lestat közelsége pedig — bármilyen jóképű és izgató volt is — utálattal töltött el. Lezárta a fedelet. Kérdeztem, hogy teljesen meghaltam-e már. Egész testem bizsergett és viszketett. „Még nem” — felelte. „Ha meghaltál, látni és hallani fogod a változást, érezni semmit sem fogsz. Ma éjjel meghalsz. Most pedig aludj!”
— Igaza volt? Maga… holtan ébredt fel?
— Igen, vagy inkább megváltozva. Mert hogy életben vagyok, az nyilvánvaló tény. A testem halt meg. Némi idő eltelt ugyan, amíg teljesen megtisztult mindama folyadéktól és egyéb anyagtól, amelyre nem volt többé szüksége, de meghalt. És ennek felismerésével egy másik szakasz kezdődött az emberi érzelmektől való elszakadásomban. Az első dolog, amely már akkor nyilvánvaló lett számomra, amikor Lestattal együtt beraktuk a koporsót egy halottaskocsiba, és másik koporsót loptunk a ravatalozóból, az az volt, hogy egyáltalán nem kedvelem Lestatot. Távolról sem voltam még egyenrangú vele, de sokkal közelebb kerültem hozzá, mint testem halála előtt. Ezt sehogy sem tudom világossá tenni a maga számára, annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy maga az most, ami testem halála előtt én is voltam. Nem értheti meg. Tény, hogy halálom előtt Lestat volt kétségkívül a leglenyűgözőbb élmény, amiben valaha is részem volt. Vigyázzon, a cigarettája már csak egy hosszú hamurúd.
— Ó! — A fiú sietve belenyomta cigarettáját az üveg hamutartóba. -Úgy érti, hogy amikor a szakadék maguk mögött bezárult, ő elvesztette… varázsát? — kérdezte, rászegezve tekintetét a vámpírra, s közben újabb cigarettát szedett elő és gyújtott meg, sokkal könnyebben, mint előbb.
— Igen, pontosan erről van szó — mondta látható örömmel a vámpír. — A visszaút Pointe du Lac-ba nagy hatással volt rám; Lestat szüntelen karattyolása viszont végtelenül untatott, és kedvemet szegte. Természetesen, mint már mondtam, távolról sem voltam egyenrangú vele. Az ő kifejezésével élve, megvoltak a magam elhalt testrészei, amelyekkel meg kellett küzdenem. Erre azon az éjszakán jöttem rá, amikor első ízben kényszerültem ölni.
A vámpír most kinyújtotta kezét az asztal fölött, és óvatosan lesöpört egy kis hamut a fiú kabáthajtókájáról. A fiú riadtan nézte a visszahúzódó kezet.
— Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni — szólt a vámpír.
— Én kérek bocsánatot — mondta a fiú. — De hirtelen az a benyomásom támadt, hogy a karja… abnormálisan hosszú. Egészen idáig kinyújtotta, és a teste még csak meg sem mozdult!
— Téved — felelte a vámpír, keresztbe vetett térdén tartva ismét a kezét. — Túl gyorsan mozdultam előre, nem láthatta. Káprázat volt csupán.
— Hogy elmozdult volna? Hiszen nem mozdult. Pontosan úgy ült, mint most, a széknek támaszkodva. — Márpedig előrehajoltam — ismételte meg határozottan a vámpír. — Tessék, újra megcsinálom. Megismételte, és a fiú ugyanazzal a zavarodott félelemmel nézte. — Még mindig nem látta? — kérdezte a vámpír. — De ha most nézi meg a kinyújtott karomat, egyáltalán nem fogja feltűnően hosszúnak találni. — Felemelte karját, mutatóujja az ég felé meredt, akár egy isten igéjét átadni készülő angyalé. — Alapvető különbséget tapasztalhatott most kettőnk látásmódja között. Számomra e mozdulat lassúnak és kissé erőtlennek tűnt. És ahogy lesöpörtem a kabátját, a hang számomra tökéletesen hallható volt. Higgye el, nem volt szándékomban megijeszteni. De mindebből megértheti talán, hogy visszatérésem Pointe du Lac-ba új élmények ünnepe volt, egy faág puszta himbálózása a szélben is gyönyörűséggel töltött el.
— Igen — mondta a fiú, még mindig látható megrendültséggel. A vámpír egy pillanatig nézte, majd így szólt: — Beszélni akartam magának arról…
— Amikor első ízben ölt — mondta a fiú.
— Igen. De először azt mondanám el, hogy teljes fejetlenség uralkodott az ültetvényen. A felügyelő holttestét megtalálták, a vak öregembert az urasági hálószobában úgyszintén, és senki sem tudta indokolni ottlétét. Engem pedig hasztalan kerestek New Orleansban. Nővérem értesítette a rendőrséget, és jó néhány rendőr már Pointe du Lac-ban tartózkodott, amikor megérkeztem. Ekkor már teljesen besötétedett, és Lestat sietett közölni velem, hogy a rendőröknek a legcsekélyebb fényben sem szabad látniuk engem, különösen jelenlegi sajátos fizikai állapotomban nem, így a ház előtti tölgyfasorban beszéltem velük, figyelmen kívül hagyva kérésüket, hogy menjünk be a házba. Közöltem velük, hogy az előző éjjelt Pointe du Lac-ban töltöttem, a vak öregember pedig a vendégem. Ami a felügyelőt illeti, ő nem lehetett itt, mert üzleti ügyben New Orleansba ment.
Miután ez szerencsésen elintéződött — amiben nem kevés része volt újdonsült szenvtelenségemnek — szembe kellett néznem az ültetvényen felmerülő problémákkal. Rabszolgáim körében teljes zavar uralkodott, egész álló napon át egyikük sem dolgozott. Nagy kékfestő üzemünk volt akkoriban, a felügyelői irányítás nélkülözhetetlennek látszott. Akadt azonban néhány rendkívül értelmes rabszolgám, akik már korábban is hiánytalanul ellátták volna a felügyelő munkáját, ha idejében felismerem képességüket, és nem félek afrikai küllemüktől és magatartásuktól. Alaposan szemügyre vettem most őket, és megbíztam néhányukat az irányítással. A legjobbnak, bizalmam jeleként, odaadtam a felügyelő házát, két fiatal mezei munkásnőt meg betelepítettem a házba, Lestat apjának gondozására, és közöltem velük, hogy a lehető legteljesebb egyedüllétet igénylem, és szolgálatukon kívül azt is díjazom, ha tökéletesen békén hagynak engem, és békén hagyják Lestatot, a barátomat. Akkoriban nem jöttem még rá, hogy ezek a rabszolgák lesznek az elsők, alkalmasint az egyetlenek, akik gyanítani fogják, hogy mi ketten Lestattal nem vagyunk közönséges halandók. Nem tudtam, hogy természetfölötti dolgokban sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mint a fehér emberek. Tájékozatlanságomban gyermeteg vadaknak tekintettem még mindig őket, akiket a rabszolgaság állapota is alig-alig volt képes megszelídíteni, civilizálni. Súlyos hiba volt. De hadd folytassam történetemet. Arról akartam beszámolni, amikor először öltem. Lestat, a józan észnek őt jellemző hiányával, alaposan eltolta a dolgot.