Ó, bárcsak megértett volna!
Egy percig sem hittem el Armand elleni vádjait, azt, hogy ez a független lény, aki felülemelkedett a bosszúvágyon, önző módon a halálát kívánhatná. De most nem ez foglalkoztatott — valami sokkal rettenetesebb történt, valami ésszel felfoghatatlan, valami, amit most kezdtem csak érteni, amihez képest haragom csak gúnyolódás volt, hiábavaló kísérlet, hogy szembeszálljak szívós akaratával. Gyűlölt és megvetett, ahogy maga vallotta meg, és a szívem összeszorult, mintha megfosztva attól a szerelemtől, amely egy életen át erőt adott, halálos csapást mért volna rám. Ez volt a kés! Úgy éreztem, meghalok érte, a szerelméért, mint az első éjszakán, amikor Lestat nekem adta, és megmondta a nevét — ez a szerelem enyhítette öngyűlöletemet, ez tette lehetővé létezésemet. Ó, Lestat jól megértette ezt, és most meghiúsul a terve.
De ennél is több volt emögött — olyan területeket érintett, amelyektől visszariadtam, amint föl-alá járkáltam a szobában, kezemet hol kinyitva, hol ökölbe szorítva; nemcsak a gyűlöletet éreztem könnyes szemében. hanem a fájdalmat is. Feltárta a szenvedését előttem! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben! Befogtam a fülem, mintha még mindig beszélne, és könnyeim kiapadhatatlanul patakzottak. Mennyi éven át hittem kegyetlenségében, melyhez nem férhet hozzá semmi fájdalom! És fájdalom, tagadhatatlan fájdalom volt az, amit megvallott. Ó, hogy nevetett volna Lestat! Ezért szegezte neki a kést, mert nevetett volna. Ahhoz, hogy teljesen tönkretegyen, elég, ha megmutatja a fájdalmát. A gyermek, akiből én csináltam vámpírt, szenvedett. Gyötrődését a sajátomként éltem át.
A másik szobában volt egy ágy Madeleine-nek, egy koporsó; és Claudia átment oda, magamra hagyott elviselhetetlen érzéseimmel. Jólesett a csend. Valamikor az éjszaka még hátralévő óráiban a nyitott ablaknál találtam magam, s éreztem az eső lassan szálló páráját. Csillogott a páfrányleveleken, az édes fehér virágokon, amelyek megdőltek, hajladoztak, hogy végül letörjenek a szárukról. Virágszőnyeg borította a kis balkont, az eső csendesen verte a szirmokat. Gyengének és végtelenül elhagyatottnak éreztem magam. Ami ma este történt köztünk, nem tehető meg nem történtté, de amit én tettem Claudiával, az sem.
Legnagyobb döbbenetemre mindenfajta megbánás hiányzott belőlem. Talán az éjszaka, a csillagtalan ég, a párába dermedt gázlámpák nyújtották a nem kért vigaszt, s én nem tudtam, miként fogadjam ebben az ürességben és magányban. Egyedül vagyok, gondoltam, egyedül. Ez igazságosnak tűnt, s így még kellemesnek is találtam. Elképzeltem, hogy örökre magányos leszek, s mintha halálom éjszakáján, amikor vámpírerő költözött belém, elhagytam volna Lestatot, s azóta is egyre távolodnék tőle, s már nincs szükségem se rá, se senki másra. Az éjszaka azt suttogta: „Te vagy az éj, és csak az éj ért meg téged, s fogad karjaiba.” Egyesülni az árnyakkal. Lidércálmok nélkül. Megmagyarázhatatlan békesség…
De éreztem, e békesség hamarosan véget ér; úgy oszlik szét, mint a sötét felhők. Lassan, hátulról rám nehezedett Claudia elvesztésének fájdalma, mintha a zsúfolt és szokatlanul idegen szoba sarkából egy furcsa alak lopózott volna mögém. De kintről, miközben hirtelen támadt heves szél próbálta elsöpörni az éjszakát, hívást hallottam, valamiféle élettelen dolog hívott, valami, amit addig nem ismertem, s egy bennem szunnyadó erő mintha válaszolt volna, nem ellenállva ennek a másik erőnek, de kifürkészhetetlen, hideg eréllyel. Csendesen mentem át a szobákon, halkan nyitva az ajtókat, amíg azt nem láttam, hogy a vibráló gázlángok homályos fényében a heverőn alvó nőre esik az árnyékom. A baba petyhüdten hevert a mellén.
Mielőtt mellétérdeltem, felnyitotta a szemét, és a felgyülemlett sötétben láttam a másik szempárt, amint figyel, lázas kis vámpírarcot, amint vár valamire.
„Gondoskodni fog róla, Madeleine?” Láttam, amint megragadja a babát, s arcát melléhez szorítja. Kinyújtottam utána a kezem, de nem tudtam volna megmondani, miért, még akkor sem, amikor válaszolt.
„Igen!” Még egyszer, kétségbeesetten megismételte: „Igen!”
„Azt hiszi, hogy ő is baba?” — kérdeztem, s kezem a baba fejére tettem, de ő elhúzta előlem. Összeszorította a száját, és rám meredt.
„Olyan gyerek, aki nem hal meg!” — mondta, de úgy, mintha átkozódna.
„Aáá…” — suttogtam.
„Elegem van a babákból” — mondta, a heverő párnái közé dobta a játék babát. Babrált valamivel a mellén, akarta is, nem is, hogy lássam, végül megragadta és rázárta az ujjait. Tudtam, mi az, már előzőleg észrevettem. Aranytűs medalion volt. Bár le tudnám írni a szenvedélyt, amely kerek arcának vonásait, lágy, kisbabás száját eltorzította!
„A gyerek, aki meghalt?” — találgattam, s figyeltem őt. Magam elé idéztem a bababoltot, az azonos arcú babákat. Megrázta a fejét, és olyan erővel húzta meg a medaliont, hogy a tű felszakította a taftot. Félelmet láttam benne, pusztító pánikot. A keze vérzett a tűtől, amikor felnyitotta. Elvettem tőle a medaliont. „A lányom” — suttogta, s az ajka remegett.
Porcelánra festett babaarc volt, Claudia arca. A művész, aki festette, mesterkélt, édeskés képén az ártatlanság gúnyrajzát alkotta meg — a kislánynak ugyanolyan hollófekete haja volt, mint a félredobott babának. Az asszony rémülten meredt a sötétbe.
„Bánat…” — mondtam gyöngéden.
„,Elegem van a bánatból” — mondta, s szeme összeszűkült, amint rám nézett. „Ha tudná, mennyire vágyom a maga hatalmára — felkészültem rá, rettenetesen sóvárgok utána.” Mélyeket lélegezve felém fordult, s ruhája alatt hullámzott a keble.
Heves csalódottság dúlta fel vonásait. Fejét, hajfürtjeit rázva elfordult. „Bárcsak halandó férfi lenne, férfi és szörnyeteg!” — mondta haragosan. „Bárcsak meg tudnám mutatni önnek a hatalmamat…” Gonosz mosollyal, kihívóan nézett rám. „Elérném, hogy akarjon, kívánjon engem! De ön természetellenes lény!” Szája legörbült. „Mit adhatnék önnek? Mit tehetek, hogy átadja, amije van?” Kezét maga elé emelte, s mintha férfikéz volna, cirógatni kezdte a mellét.
Különös pillanat volt, különös, mert nem láttam előre a szavai által kiváltott hatást, azt, ahogy most láttam: csábító, karcsú derekát, keblei gömbölyűségét, finom, durcás ajkait. Nem is sejtette, milyen a bennem lévő halandó férfi, mennyire megkínzott a nemrég kiszívott vér. Jobban kívántam, mint gondolhatta, mert nem értette a gyilkolás természetét. A férfi büszkeségével akartam ezt bebizonyítani, s megalázni azért, amit mondott nekem, olcsó kis hiúságáért, undorral teli tekintetéért, melyet elfordított tőlem. De ez maga volt az őrület. S az őrület nem lehetett elég ok ahhoz, hogy örök életet adjak neki.
És akkor kegyetlenül azt kérdeztem: „Szerette azt a gyermeket?” Soha nem fogom elfeledni az arcát, azt a végtelen gyűlöletet. „Igen.” Szavai sziszegéssé torzultak. „Hogyan merészeli…?!” A medalion után nyúlt, de én erősen fogtam. Bűntudata, és nem a szeretet kínozta. Bűn volt az a bolt, a halott gyermeket formázó babákkal telezsúfolt polcok. De ez a bűn tisztában volt a halál visszavonhatatlanságával. Volt az asszonyban valami keménység, aminek az ereje felvette a versenyt az én gonoszságommal. Kinyújtotta a kezét. Megérintette a mellényemet, és nyitott ujjait mellemre szorította. Térdelve magamhoz húztam — haja arcomat súrolta.