„Tarts erősen, amikor hatalmamba veszlek, mondtam, s láttam, hogy szeme kitágul, ajka megnyílik. És amikor úgy érzed, aléltabb már nem is lehetnél, erősen figyeld a szívverésemet. Tarts ki, és mondd újra meg újra: Élni fogok!”
„Igen, igen” — bólogatott, s izgalmában szíve majd kiugrott a helyéről.
Kezei égették a nyakamat; ujjait gallérom alá csúsztatta. „Nézd azt a távoli fényt: egy másodpercre se téveszd szem elől, s ismételd csak: Élni fogok!”
Levegő után kapkodott, amikor felszakítottam a húsát, a meleg áram belém hatolt, keblét hozzám szorította, teste tehetetlenül felemelkedett a heverőről. Csukott szememen át is láttam az övét, kötekedő, kihívó száját. Erősen szívtam, s éreztem, hogyan gyengül el; keze tehetetlenül lehanyatlott. „Szorosan, szorosan”, suttogtam vére forró áradása közben; szívverése a fülemben dübörgött, mohó ereim a vérétől duzzadtak. „A lámpa, suttogtam, azt figyeld!” Szíve lelassult, majd megállt, feje visszahullott a bársonyra, szemei halálosan eltompultak. Egy pillanatig úgy éreztem, mozdulni sem tudok, s aztán mintha valaki más emelte volna csuklómat a számhoz, míg a szoba forgott körülöttem. Arra a fényre összpontosítottam a figyelmem, amelyet neki mutattam, miközben megízleltem a csuklómból kicsorduló vért. „Igyál! Igyál!” — mondtam neki, s ajkához szorítottam csuklómat. De holtan feküdt. Magamhoz öleltem, a vér lecsorgott az állán. Végre kinyitotta a szemét, és éreztem szája gyengéd nyomását, amint kezei karomra fonódtak, és szívni kezdett. Suttogva ringattam, s kétségbeesve igyekeztem megtörni aléltságát — aztán éreztem, minden véredényemben éreztem, hogy hirtelen felerősödik a szívás. Kezem a heverőre tapadt, Madeleine szíve hevesen dobogott a szívemen, ujjai karomba, kinyújtott tenyerembe vájtak. Fogával szélesebbre hasította a sebet, és csak szívott hevesen, kíméletlenül, hogy majdnem felkiáltottam, elhúzódtam, de magammal húztam őt is, életem átfolyt a karomon, nyögő lélegzete felvette szívásának ritmusát. És az ereim egyre jobban és egyre erősebben megannyi megfeszült huzalként rángatták szívemet, míg csak el nem szakítottam tőle magam, s vérző csuklómat markomba szorítottam.
Véres, nyitott szájjal bámult rám. Örökkévalóságnak tűnt, amíg merev tekintete rám szegeződött. Elmosódott látásom megkettőzte, majd megsokszorozta, végül egyetlen reszkető formává esett össze. Keze szájához emelkedett, de a szemei nem moccantak, csak egyre nagyobbak lettek a bámuló arcban. Akkor lassan felállt, de úgy, mintha valami láthatatlan erő emelte volna fel a heverőről — ennek a hatalomnak a foglyaként nézett körül, súlyos szoknyája mereven mozdult, mintha egy darabból öntötték volna, mintha egy zenedoboz faragott díszeként tehetetlenül táncolna körbe-körbe a zene hangjára. Tekintete a taftruhára esett, megragadta és úgy szorongatta, hogy suhogott és zizegett, majd elengedte, s gyorsan eltakarta a füleit; szorosan lezárta a szemét, majd tágra nyitotta. Úgy láttam, megpillantotta a lámpát, azt a távoli, gyenge gázlángot, amely a másik szobából szűrődött át a kettős ajtón. Odaszaladt, s úgy figyelte, mint egy élőlényt. „Ne érintsd meg!” — mondta Claudia, és gyengéden megfogta a kezét. De Madeleine meglátta a balkon virágait; hozzájuk lépett, kinyújtott tenyere hozzáért a szirmokhoz, majd az esőcseppeket az arcára törölte.
A fal mellett álltam, s figyeltem minden mozdulatát. Kezébe vette és elmorzsolta a virágokat, a szirmok köréje hullottak; ujjhegyeit a tükörre nyomta, és saját szemébe mélyedt. Zsebkendőt kötöttem sebemre, s fájdalmam alábbhagyott. Várakoztam, s láttam, Claudia nem emlékszik arra, mi fog következni. Együtt táncolt a két nő, s a bizonytalan, aranyos fényben Madeleine bőre egyre sápadtabb lett. Claudiát karjára emelte, s együtt forogtak; a gyerek kis arca mosolya mögött is éber és óvatos maradt.
Ekkor Madeleine elgyengült. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, de ismét kiegyenesedett, s gyengéden letette Claudiát, aki lábujjhegyre állva átölelte. „Louis.” — Csendesen jelt adott nekem. „Louis…”
Intettem neki, hogy jöjjön onnan. Madeleine, aki most láthatóan nem vett rólunk tudomást, saját kinyújtott kezeit bámulta. Arca sápadt és kimerült volt; hirtelen az ajkához kapott, majd az ujjbegyén lévő sötét foltra meredt. „Nem, nem!” — figyelmeztettem Claudiát, s kezét megragadva magamhoz szorítottam. Madeleine hosszan felnyögött.
„Louis!” Claudia azon a természetfölötti hangon suttogott, amelyet Madeleine még nem érthetett meg.
„Haldoklik. Te akkor még gyerek voltál, nem emlékezhetsz rá, nem hagyott nyomot benned” — súgtam, megsimítva a haját, de közben is Madeleine-t néztem, aki egyik tükörtől a másikhoz lépett, s arcán patakzottak a könnyek. Testét lassanként elhagyta az élet. „De Louis, ha ő meghal…” — sírt fel Claudia.
„Nem.” Letérdeltem, s végtelen szomorúságot láttam a kis arcocskán. „A vér elég erős volt, élni fog. De félni fog, rettenetesen félni.” Kedvesen és határozottan megszorítottam a kezét, s arcon csókoltam. Csodálkozás és félelem vegyült a tekintetében, amikor rám nézett. Ugyanezzel a kifejezéssel figyelte, amint Madeleine-hez léptem. Zokogott, kinyújtott kézzel megtántorodott, de elkaptam, s szorosan fogtam. Szeme természetellenes fényben égett, ibolyaszínű tűz tükröződött a könnyeiben.
„Ez halandó lényed halála, csak a halandó lényedé” — mondtam gyengéden. „Látod az eget? Most itt kell hagynunk, s te hozzám simulsz, lefekszel mellém. Halálos álomba fogok merülni, s nem tudlak vigasztalni. Ott fogsz feküdni s harcolni az elmúlással. De csak simulj hozzám a sötétben, hallod? Erősen fogd a kezemet, ahogy én is teszem, míg csak érzek valamit.”
Egy percre tekintetembe feledkezett, s én érzékeltem az őt övező csodát: szemem ragyogásában ott volt az összes szín, s ezek még erősebben tükröződtek az ő szemében. Gyengéden a koporsóhoz vezettem, s ismét azt mondtam, ne féljen. „Ha majd felkelsz, halhatatlan leszel, mondtam. A halál természetes okai nem árthatnak neked. Gyere, feküdj le.” Láttam az ijedtséget a szemében, ahogy visszahőkölt a keskeny doboz előtt — a szaténbélés sem nyugtatta meg. Bőre azzal a fénnyel kezdett ragyogni, mint a mienk — az enyém és Claudiáé. Tudtam, csak úgy lesz bátorsága a koporsóba feküdni, ha melléfekszem én is.
Végigtekintettem a hosszú szobán, s láttam, hogy Claudia a furcsa koporsó mellett állva figyel. Szemében még mindig meghatározhatatlan gyanú, hűvös bizalmatlanság sötétlett. Madeleine-t az ágya mellé ültettem, s megindultam a sötéten izzó szemek felé. Nyugodtan letérdeltem, s karomba zártam Claudiát. „Nem ismersz meg?” — kérdeztem. „Nem tudod, ki vagyok?”
Rám tekintett. „Nem” — válaszolta.
Mosolyogva bólintottam. „Ne haragudj rám” — mondtam. „A számla ki van egyenlítve.” Erre oldalra hajtotta a fejét, s gondosan tanulmányozni kezdett. Akarata ellenére elmosolyodott, s beleegyezőleg bólintott.
„Mert, látod” — mondtam ugyanazon a nyugodt hangon, — „ma ebben a szobában nem ő, nem ez az asszony halt meg. Sok éjjelbe, talán évekbe fog telni, amíg meghal. Ami ma itt meghalt, emberségemnek utolsó maradéka.”
Arca elsötétült; nyugalma fátyolként szakadt szét. Ajka kinyílt, de csak egy rövid lélegzetre. Akkor így szólt: „Nos, akkor igazad van. Valóban. A számla ki van egyenlítve.”