„El akarom égetni a bababoltot!”
Ezt Madeleine mondta. Egymás után tűzbe dobálta halott lánya összehajtogatott ruháit, a fehér csipke- és megszürkült vászonholmikat, a megráncosodott cipőket, naftalinszagú sapkákat. „Most már mindez semmit sem jelent!” Hátralépett, és a lobogó tüzet bámulta. És győzelmes, heves rajongással teli pillantást vetett Claudiára.
Nem hittem neki, olyan biztosra vettem — bár éjszakáról éjszakára el kellett rángatnom azoktól a férfiaktól és nőktől, akikből már nem tudott több vért kiszívni, mert annyira eltelt előző áldozatainak a vérével; s szenvedélyében gyakran felemelte őket, elefántcsontujjaival összezúzta torkukat, oly hevesen, ahogy a vérüket itta — biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb hevessége alábbhagy, s lidérces rémálmának kellékeit is észreveszi, foszforeszkáló húsát, a Saint-Gabriel Szálló pazar szobáit, és felkiált, hogy ébresszék fel, hadd legyen szabad. Nem fogta fel, hogy ez nem kísérlet, s ahogy fiatal vámpírfogait az aranykeretes tükörre vicsorította, láttam, hogy teljesen őrült.
De még mindig nem tudatosodott bennem, mennyire őrült, s mennyire hozzászokott az álmodozáshoz; ez az asszony nem fog a valóság után kiáltani, inkább a valóságot igazítja az álmokhoz; olyan manó, aki forgó rokkakerekét a világ gizgazával táplálja, hogy megteremthesse saját mindenségének szövedékét.
Éppen csak kezdtem érteni mohóságát és varázserejét.
Megvolt benne a babakészítő mesterségbeli tudása, hiszen régi szeretőjével elkészíttette halott gyermekének ezernyi másolatát, melyek annak a boltnak a polcain gyülekeztek, amelyet nemsokára meg kellett látogatnunk. Ehhez járult még a vámpír ügyessége és ereje, úgyhogy még ugyanazon az éjszakán, amikor megakadályoztam a további gyilkolásban, ugyanazzal a kielégíthetetlen mohósággal néhány fadarabból vésővel és késsel olyan tökéletes kis hintaszéket készített, hogy amikor Claudia beleült a tűz mellett, felnőtt nőnek látszott. S ahogy múltak az éjszakák, a hintaszék mellé kis asztalka került, egy játékboltból pici olajlámpást és porceláncsészét hozott a megfelelő csészealjjal; egy női táskából pedig kis bőrkötéses könyvet Claudia feljegyzései számára. Abban a csöppnyi birodalomban, amit Claudia öltözőszobája jelentett; a világ összezsugorodott; az ágyfüggönyöket tartó oszlopok a mellemig értek, a pici tükrök csak az ormótlan óriás lábszárát tükrözték, ha odatévedtem; a festmények Claudia szemmagasságában függtek, s a fésülködőasztalon kis ujjakra illő fekete estélyi kesztyű, éjszínű, mélyen kivágott bársony estélyi ruha és egy gyerekjelmezbálon használt fejék hevert. Claudia, a tündérkirálynő csupasz fehér vállakkal, csillogó hajfürtökkel sétálgatott pici világának gazdag kellékei között, míg én az ajtóból figyeltem, elnyúlva a szőnyegen, hogy könyökömre támaszkodva félszegen és megbabonázva pillanthassak kedvesem szemébe, melyet titokzatos módon meglágyított fényűző szentélye. Milyen szép volt ez a hideg, lenhajú asszony a babaarcával, a fekete csipkében, nedves szemeivel, amint derűsen nézett engem, ahogy a padlón hevertem — olyan hosszan nézett, hogy bizonyára meg is feledkezett rólam, s a szeme már nem engem látott, nem az én esetlen világomat, mely számára nem létezett többé, pedig mennyit szenvedett benne, mindig csak szenvedett, de most, ahogy a játék zenedoboz csilingelését hallgatta, többé nem szenvedett. Kis játék órája láttán megrövidült órák és aranyozott percek látomása ködlött fel bennem, s úgy éreztem, ez a téboly.
Kezemet fejem alá tettem, és felbámultam a csillárra; nehezen szakadtam el az egyik világtól; hogy belépjek a másikba. Madeleine a heverőn ülve szokásos szenvedélyével dolgozott, mintha a halhatatlanság semmiféle nyugalmat nem jelentene; krémszínű csipkét varrt a levendulaszínű ágyterítőre, s időről időre megtörölte fehér, izzadt homlokát.
Lehunyt szemmel azon tűnődtem, hogy a kicsi dolgok birodalma egy nap talán elfoglalja az összes szobát körülöttem, s arra ébredek, hogy Gulliverként meg van kötve kezem és lábam: Szemem előtt megjelentek a Claudia számára épített kis házak, ahol a mezei egér gigászi szörnyeteg, csöppnyi kocsik várakoznak, s egy-egy fa minden kis virág. A halandókat e látvány magával ragadná, térdre esve bekukucskálnának a kis ablakokon, úgy vonzaná őket, mint rovarokat a fény.
De igazából meg volt kötve kezem-lábam így is, s nemcsak Claudia tündéri szépsége kötött gúzsba — fehér vállainak finom titokzatossága és gyöngyházragyogása, testének igéző bágyadtsága és az a varázsos illat, amely Édent ígért —, hanem saját félelmem is. A félelem, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol Madeleine oktatását kellett irányítanom, heves beszélgetéseket folytatva vele gyilkolásról és a vámpírok természetéről; pedig Claudia sokkal könnyebben felvilágosíthatta volna bármiről, mint én, ha bármikor a legcsekélyebb jelét adja, hogy szeretné átvenni tőlem ezt a szerepet, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol éjjelenként lágy csókok és elégedett pillantások biztosítottak arról, hogy az a szenvedélyes gyűlölet, amelyet Claudia egyszer, egyetlenegyszer megvallott, soha többé nem térhet vissza, hogy ezeken a falakon kívül azt látnám, hogy elsietett beismerésem beigazolódik: valóban megváltoztam; azt pedig biztosan tudtam, hogy lényemnek halandó része volt az, amely képes a szeretetre. Mit érzek hát Armand iránt, töprengtem, a teremtmény iránt, akiért szabad akartam lenni, és akinek a kedvéért átformáltam Madeleine-t? Tompa fájdalmat? Megnevezhetetlen remegést? Magam előtt láttam Armandot szerzetesi cellájában; láttam sötétbarna szemét, és éreztem, igen, éreztem hátborzongató mágneses vonzását.
Mégsem mozdultam, hogy felkeressem. Nem mertem megismerni veszteségem teljes nagyságát. Azzal sem próbálkoztam, hogy elkülönítsem ezt a többi nyomasztó felismeréstőclass="underline" hogy Európában nem találtam rá azokra az igazságokra, amelyek enyhíthetnék magányomat, kétségbeesésemet. Nem találtam mást, csak saját kis lelkem zűrzavarát, Claudia fájdalmát és szenvedélyt egy vámpír iránt, aki talán Lestatnál is gonoszabb, őérte lettem olyan, mint Lestat, s mégis ő volt annak az ígérete, hogy a gonoszban jó is lakozik, ha lakozhat egyáltalán.
Mert több volt mindez, mint amit értelmem fel tudott fogni. És az óra a kandallópárkányon ketyegett, és Madeleine látni szerette volna a vámpírszínház előadásait, s megesküdött, hogy minden támadással szemben megvédelmezi Claudiát — de Claudia stratégiáról beszélt, és azt mondta: „Nem, még nem” — én pedig megkönnyebbültem Madeleine szerelme, Claudia iránti vak, mohó szenvedélye láttán. Ó, a szívemben vagy emlékeimben kevés szánalmat érzek Madeleine iránt. Úgy véltem, még nem látott elég szenvedést, még nem érti a halált. Könnyen felgerjedt, könnyen hajlott indokolatlan erőszakra. Féktelen elbizakodottságomban azt hittem, hogy csak az én érzéseim igaziak, csak az én bánatom őszinte halott fivéremért. Sikerült elfelejtenem, milyen teljességgel beleszerettem Lestat színjátszó szemeibe, hogy eladtam lelkemet ezért az ezer színben játszó szempárért, s azt hittem, általa hatalmat kapok ahhoz, hogy a vízen járjak.
Mit kellett volna Krisztusnak tennie, hogy Máté vagy Péter módjára a követői közé álljak? Először is, jól kellett volna öltöznie. Gondosan ápolt szőke frizura, csinos fej — ennyi elég is lett volna.
Gyűlöltem magamat. Most is, mint oly gyakran, beszélgetésük álomba ringatott — Claudia a vámpírmesterségről beszélt, Madeleine pedig engedelmes tűje fölé hajolt. Úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyűlöletére. Szeretem őket. Gyűlölöm őket. Nem érdekel, itt vannak-e. Ekkor Claudia kezét a fejemre teszi, mintha a régi bizalommal azt akarná mondani, hogy szíve megbékélt. Nem érdekel. És itt van Armand, ez a hatalom, ez a szívet tépő világosság. De őt elválasztja tőlem valami — üvegfal van közöttünk. Kezembe fogva Claudia játékos kezét, most először értem meg igazán mit érez, amikor megbocsátja, hogy én én vagyok; az, akit gyűlöl és szeret, de közben semmit sem érez.