Egy hét múlva elkísértük Madeleine-t a bolthoz, amely tűzhalálra ítélt babáival volt tele. Emlékszem, utána végigsétáltunk az utcán és befordultunk a sarkon. Barlangi sötétség vett körül, és csak az eső hangja hallatszott. S akkor megláttam az égre felcsapó vörös izzást. Harangokat vertek félre, és férfiak ordítoztak; mellettem Claudia suttogva beszélt a tűzről, a tűz áldásos természetéről. A lobogó fényben felszálló vastag füst zavaros érzéseket ébresztett bennem. Féltem. Nem a halandók vad félelmével, hideg félelem volt ez; mintha horog akadt volna az oldalamba. Az öreg városi házra gondoltam, a Royale utcán, és Lestatot láttam magam előtt a lángoló padlón… „A tűz megtisztít…” — mondta Claudia. „Nem, a tűz csak pusztít…” — feleltem. Madeleine előrement, már az utca végén járt: fantom az esőben, amint fehér kezével hadonászik, s int nekünk: fehér bogarak fehér ívei a tűz körül. Emlékszem, Claudia utána sietett, otthagyva engem. Emlékszem lobogó sárga hajtincseire, amikor azt mondta, kövessem… Egy szalag lehullott a földre, s örvénylő fekete vízben lebegett. Lehajoltam, hogy felemeljem, de egy másik, gyorsabb kéz is nyúlt érte.
Armand keze. Döbbenten néztem; igen, ő volt az, az Úriember Haláclass="underline" csodálatosan valóságos volt fekete köpenyében, ezüst nyakkendőjével, s mégis éteri mozdulatlanságban. A tűz gyenge visszfénye szemében; feketeségét a vörös telt barnává melegítette.
És akkor hirtelen felébredtem, mintha addig csak álmodtam volna; érzékeimet életre keltette közelsége; hogy keze magába zárja az enyémet, s feje meghajol, mintha intene, hogy kövessem — öröm és izgalom töltött el, oly emésztő izgalom, mint annak idején a cellájában. Majd együtt suhantunk a Szajna felé, oly sebesen, hogy az emberek nem is láttak bennünket, mint ahogy mi sem őket. Csodálkoztam, milyen könnyen lépést tudok tartani vele. Kényszerített, hogy ismerjem fel a bennem lakozó erőt, s azt is, hogy korábbi útjaim emberi utak voltak, amelyeket többé már nem kell követnem.
Ó, mennyire szerettem volna vállára tenni a kezem, megállítani, hogy ismét szemébe nézhessek, mint azon az utolsó éjszakán, hogy egyetlen pillanatra hely és idő foglyává tegyem, és ezzel úrrá lehessek izgalmamon! Olyan sok mindent akartam mondani, megmagyarázni! Mégsem tudtam, mit és miért mondanék, de az érzés teljessége, a megkönnyebbülés, ami eltöltött mellette, szinte könnyeket csalt a szemembe. Ez volt az, amit úgy féltem elveszíteni.
Nem tudtam, hol vagyunk, csak azt, hogy kóborlásaim során már jártam erre: régi épületek, kertfalak, kapubejáratok között mentünk, tornyok magasodtak fölénk. Más évszázadokban épült házak, göcsörtös fák és az a sűrű, csendes nyugalom, amely azt jelzi, hogy a tömegnek itt semmi keresnivalója — egy maréknyi halandó lakja a magas, tágas szobákat, a kő elnyeli lélegzetük hangját, s egész életüket.
Armand már az egyik fal tetején állt, és karjával egy átnyúló faágra támaszkodva, másik kezével értem nyúlt — egy szempillantás múlva már mellette voltam, s nedves ágak súrolták arcomat. Felettünk egyik emelet a másik fölé magasodott egészen a magányos toronyig, amely csak halványan derengett a sötét, sűrű esőben. „Figyelj rám” — mondta Armand, — „most felmászunk a toronyba.”
„Nem tudok… lehetetlen…!”
„Még nem ismered a saját erődet! Könnyedén fel tudsz mászni. Ne felejtsd el, hogy ha leesel, nem történik semmi bajod. Tedd, amit én! De jól jegyezd meg: a ház lakói száz éve ismernek, és szellemnek tartanak, így ha véletlenül meglátnak, vagy te pillantod meg őket, ne végy tudomást róluk, nehogy csalódást okozz nekik vagy megzavard őket. Hallod? Tökéletes biztonságban vagy.”
Nem is tudtam, mitől rettegek jobban: attól, hogy fel kell másznom, vagy hogy kísértetnek néznek, de nem volt időm ezen töprengeni, sem holmi szellemességgel vigasztalni magam. Armand elindult fölfelé — cipője megtalálta a kő repedéseit, s két keze karmok biztonságával kapaszkodott a résekbe — szorosan a falhoz simulva mentem utána, s nem mertem lenézni. Egy pillanatra megpihentem, s az egyik ablak feletti vastag, faragott kőívbe kapaszkodva belestem: nyaldosó lángok, sötét váll, egy kéz piszkavassal — egy ember, akinek fogalma sincs róla, hogy figyelik. Aztán eltűnt előlem… Egyre magasabbra másztunk, míg csak el nem értük a toronyablakot; Armand gyorsan belökte, s hosszú lába máris eltűnt a párkány mögött. Aztán a vállamat megragadva felhúzott engem is.
Akaratlanul felsóhajtottam, amint karomat dörzsölgetve körülnéztem a nyirkos, furcsa helyen. Lenn ezüstös háztetők, s itt-ott tornyocskák emelkedtek a hatalmas, susogó facsúcsok fölé; a távolban egy megvilágított bulvár megtört lánca halvány fényben ragyogott. A szoba olyan nedvesnek látszott, mint a kinti éjszaka. Armand tüzet rakott.
Egy penészes bútorhalomból székeket vett ki, s könnyedén széttörte őket, pedig erős, masszív fából készültek. Volt ebben valami groteszk, amit eleganciája s fehér arcának rendíthetetlen nyugalma még jobban kiemelt. Azt tette, amire bármely vámpír képes, de csak vámpír: a vastag darabokat tüzifává tördelte. Semmi emberi nem volt benne, kellemes arcvonásaival és sötét hajával együtt is rettenetes angyalnak tűnt, mely csak felületes hasonlóságot mutat velünk, többiekkel. Mérték után készült kabátja csak káprázat. Bár jobban vonzott, mint bármelyik élőlény Claudia kivételével, izgatottságomban volt valami más is, ami félelemre hasonlított. Nem lepett meg, hogy mikor kész lett, egy nehéz tölgyfa széket tett elém, ő pedig a kandallópárkányra ült, s kezeit a tűz fölött melengette; a lángok vörös árnyékokat vetettek arcára.
„Hallom a ház lakóit” — mondtam. A meleg jólesett, éreztem, ahogy ujjaimat bizsergeti, s a cipőmet szárítja.
„Akkor tudod, hogy én is hallom őket” — mondta lágyan, s bár hangjában nem volt szemrehányás, felfogtam szavaim mélyebb jelentését.
„És ha idejönnek?” — erősködtem, az arcát fürkészve.
„Nem látod rajtam, hogy nem fognak idejönni?” — kérdezte. „Egész éjjel itt ülhetnénk, és sohasem kellene róluk beszélnünk. Tudd meg, ha beszélünk róluk, az csak azért van, mert te így akarod.” Amikor erre nem szóltam, s talán olyan pillantást vetettem rá, amellyel beismertem vereségemet, kedvesen közölte, hogy ezt a tornyot már régen lezárták, s nem törődnek vele; ha észre is veszik a kéményből szálló füstöt vagy a fényt az ablakban, éjszaka senki sem merészkedne fel ide.
A kandalló egyik oldalán néhány könyvespolc volt és egy íróasztal. Az asztalon heverő lapok elsárgultak már, de akadt egy tintatartó is, több tollal. Elképzeltem, hogy a toronyszoba kellemes hely lehet, amikor nincs vihar, mint most, vagy ha a tűz már kiszárította a levegőt.
„Látod” — mondta Armand, — „igazán nincs szükséged a szállodai lakosztályodra. Valójában igen kevésre van szükséged. De mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit és mennyit akar. A ház lakói már nevet is adtak nekem, s a velem való találkozásaik húsz évre elegendő beszédtémát nyújtanak nekik. Ők csak elszigetelt pillanatok az én időmben. Nem bánthatnak, s én arra használom a házukat, hogy egyedül legyek. A vámpírszínházból senki sem tudja, hogy idejövök. Ez az én titkom.”