Feszülten figyeltem, miközben beszélt, és ugyanazok a gondolatok ötlöttek fel bennem, amelyek már a színházbéli cellában is megfordultak a fejemben. A vámpírok nem öregszenek, és azon tűnődtem, fiatalos arca és modora különbözik-e attól, amilyen egy vagy két évszázaddal korábban volt, minthogy arca, bár az érett kor nem hagyta rajta a nyomát, bizonyosan nem volt álarc. Rendkívül kifejező volt, akárcsak szelíd hangja, de továbbra sem tudtam a mélyére hatolni. Csak azt tudtam, hogy ugyanolyan erővel vonz, mint előzőleg, és hogy a szavak, amelyek elhagyták most az ajkam, bizonyos értelemben csak csupán ürügyül szolgáltak. „De mi tart téged a vámpírszínházban?” — kérdeztem.
„Természetesen az, hogy szükségem van rá. De most megtaláltam, amire igazából van szükségem” — mondta. „Miért térsz ki előlem?”
„Sohasem tértem ki előled” — mondtam, s igyekeztem palástolni az izgalmat, amit szavai keltettek bennem. „Meg kell védenem Claudiát, hiszen senkije sincs, csak én. Vagy legalábbis, amíg…”
„Amíg nem jött Madeleine, hogy veletek éljen…”
„Igaz” — mondtam.
„De most Claudia elengedett, mégis vele maradsz, s úgy kötődsz hozzá, mint a kedvesedhez” — mondta.
„Nem, nem érted, ő nem a szerelmem” — mondtam. „Inkább a gyermekem, és nem tudom, hogy elengedhet-e magától.” Ezeket a gondolatokat már sokszor meghánytam-vetettem magamban. „Nem tudom, hogy egy gyereknek hatalmában áll-e elengedni a szülőjét. Addig maradok vele, amíg…”
Elhallgattam. Azt akartam mondani, amíg él. De rádöbbentem, hogy ez üres emberi klisé. Örökké fog élni, s örökké fogok élni én is. De nem ez a helyzet a halandó apákkal is? Lányaik örökké élnek, mivel az apák előbb halnak meg. Hirtelen elbizonytalanodtam, s közben éreztem Armand rendkívüli figyelmét, olyan figyelem volt ez, amiről az ember csak álmodik; arca válaszolt mindenre, amit mondtam. Nem sietett lecsapni akár a legcsekélyebb szünetre, a megértéséről biztosítani, mielőtt még befejeztem volna a gondolatomat, s nem szállt vitába velem leküzdhetetlen indulattól fűtve; nem tett semmi olyat, amitől oly gyakran válik lehetetlenné a párbeszéd.
Hosszú szünet után azt mondta: „Akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon.”
Egy pillanatig azt hittem, nem jól hallok. Hihetetlennek tűnt, amit mondott, s reménytelenül lefegyverzett vele; együttes életünk látomása elhomályosított bennem minden más megfontolást.
„Azt mondtam, hogy akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon” — ismételte meg, épp csak egy hajszálnyira megváltoztatott hangsúllyal. Aztán várakozva ült és figyelt. Arca nyugodt volt, mint mindig; kócos, gesztenyeszínű fürtjei alatt, fehér homlokán nyoma sem volt aggodalomnak, nagy szeme töprengő, ajka mozdulatlan.
„Te is ezt akarod, mégsem jössz hozzám” — mondta. „Meg akarsz tudni bizonyos dolgokat, de nem kérdezel. Látod, hogyan távolodik el tőled Claudia, és nincs hatalmadban, hogy megakadályozd, aztán siettetnéd, de nem teszel semmit.”
„Nem értem a saját érzéseimet. Talán te világosabban látod őket, mint én.”
„Fogalmad sincs, mekkora rejtély vagy!” — mondta.
„Te legalább alaposan ismered magad. Én nem állíthatom magamról ugyanezt” — mondtam. „Szeretem Claudiát, mégsem vagyok közel hozzá. Úgy értem, hogy amikor veled vagyok, mint most, tudom, hogy semmit se tudok róla, és senki másról sem tudok semmit.”
„Ő egy korszakot, életed egy korszakát jelenti. Ha szakítasz vele, szakítasz az egyetlen lénnyel, aki megosztotta veled azokat az időket. Ettől félsz; az elszigetelődéstől, az örök élet terhétől, a végtelenségtől.”
„Ez igaz, de az igazságnak csak egy kis része. Az a korszak nem jelent nekem sokat. Ő adta meg az értelmét. Bizonyára a többi vámpír is átéli és túléli ezt, akár száz korszakot is.”
„De hát nem élik túl” — mondta. „A világ fulladozna a vámpíroktól, ha valamennyien életben maradnának. Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy én vagyok a legöregebb itt vagy bárhol?” — kérdezte.
Eltűnődtem ezen. „Erőszak által halnak meg?” — kérdeztem végül.
„Nem, szinte soha. Ez nem szükségszerű. Mit gondolsz, hány vámpírnak van ereje a halhatatlansághoz? Először is, rendkívül komor képük van a halhatatlanságról. Azt szeretnék, hogy halhatatlanságukban is megőrizzék életük változatlan és romlatlan formáit: a hintókat, amelyek mindig ugyanolyan elegánsak, a ruhákat, amelyek ugyanolyan szabásúak, mint életük virágjában; azt szeretnék, hogy az emberek mindig ugyanúgy öltözzenek és viselkedjenek, ahogyan megszokták és kedvelték. Akkor, amikor valójában minden változik, kivéve magát a vámpírt; az ő kivételével minden romlik és torzul. Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tűnik, ahol büntetését kell letöltenie. Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta retteg; hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílus vagy divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről. És a kétségbeeséstől többé nincs semmi más menekvése, csak a gyilkolás. És az ilyen vámpír elmegy, hogy meghaljon. Senki sem fogja megtalálni a maradványait. Senki sem fogja tudni, hova ment. És ha még egyáltalán megfordul más vámpírok társaságában, senki sem fog tudni közülük a kétségbeeséséről. Már rég nem beszél magáról, sem bármi egyébről. Egyszerűen eltűnik…”
Igen, hát ez lehet az igazság, gondoltam döbbenten, s közben egész lényem fellázadt ez ellen a kilátás ellen. Rádöbbentem reményem és rettegésem mélységére; ó, mennyire mások voltak az érzéseim, mint az általa leírt elidegenedés, az a rettenetes, pusztító kétségbeesés! Hirtelen felháborítónak és visszataszítónak láttam ezt a fajta kétségbeesést. Nem tudtam elfogadni…
„De te ezt nem engednéd meg magadnak. Nézz magadra” — hallottam saját szavaimat. „Ha egyetlen műalkotás sem maradna a világon… márpedig van sok-sok ezer… ha egyetlen természeti szépség sem lenne… ha az egész világ egyetlen üres cellából és egy kis gyertyából állna, én úgy képzelem, te akkor azt a gyertyát tanulmányoznád, elmélyedve a láng vibrálásában, változó színeiben… Mennyi ideig tartanál ki?… És milyen lehetőségeket teremtene ez számodra? Vagy tévedek? Bolond idealista vagyok?”
„Nem” — mondta. Hirtelen elmosolyodott, öröm villant s enyészett el az arcán. De aztán egyszerűen folytatta. „Te úgy érzed, hogy a világnak, amelyet szeretsz, tartozol valamivel, mert számodra ez a világ még érintetlen. Elképzelhető, hogy érzékenységed válik az őrültség eszközévé. Műalkotásokról és természeti szépségről beszélsz. Bárcsak művész lennék, hogy életre keltsem számodra a tizenötödik századi Velencét, mesterem palotáját, a szerelmet, amelyet halandó fiúként éreztem iránta, és a szerelmet, amelyet akkor éreztem, amikor vámpírrá tett. Ó, ha csak egy pillanatra idevarázsolhatnám számunkra azokat az időket! De mire lenne jó? És mennyire elszomorít, hogy az idő nem homályosítja el annak a kornak az emlékét, hogy az egyre gazdagabbá és varázslatosabbá válik a mai világ fényében.”
„Szerelem volt?” — kérdeztem. „Szerelem kötött össze azzal, aki megteremtett?” Közelebb hajoltam hozzá.
„Igen” — felelte. „Olyan erős szerelem, hogy nem engedhetett megöregedni és meghalni. Szerelem, amely türelmesen várt, amíg elég erős nem lettem, hogy a sötétségre születhessek. Azt akarod mondani, hogy nem volt szerelem közted és a téged létrehozó vámpír között?”