— Eltolta? — kérdezte a fiú.
— Nem kellett volna emberekkel kezdenem. De erre magamnak kellett rájönnöm. Lestat meggondolatlanul a mocsárba vette az irányt, közvetlenül azután, hogy a rendőrökkel és a rabszolgákkal elintéződtek az ügyek. Nagyon későre járt, a rabszolgakunyhók koromsötétek voltak. Csakhamar Pointe du Lac fényei is eltűntek, és én módfelett izgatott lettem. Megint csak a régi nóta: nem feledett félelmek, megdöbbenés, zűrzavar. Ha lett volna Lestatban valami kis veleszületett értelem, elmagyarázta volna türelmesen, nyájasan, hogy nem kell félnem a mocsaraktól, hogy kígyókkal, rovarokkal szemben sérthetetlen vagyok, és hogy arra az újdonsült képességemre kell koncentrálnom, hogy látni tudok a sötétben. Ehelyett halálra gyötört állandó rosszallásával. Mással sem törődött, csak az áldozatainkkal, és hogy végére érjen beavatásomnak, méghozzá minél előbb.
Mikor végül az áldozatainkra bukkantunk, valósággal belehajszolt az aktív ténykedésbe. Szökött rabszolgák kis táborára leltünk. Lestat már azelőtt is felkereste őket, és körülbelül egynegyed részüket el is kapta: a sötétből figyelte, mikor hagyja el valamelyikük a tüzet, vagy álmukban kerítette hatalmába áldozatait. Azok meg a legkevésbé sem sejtették Lestat jelenlétét. Több mint egy órát kellett most várnunk, míg az egyik férfi — mindannyian férfiak voltak — elindult a tisztásról, és néhány lépés után a fák közé ért. Kinyitotta nadrágját, hogy elvégezze szükségét. Amikor megfordult, hogy visszainduljon, Lestat megrázott, és így szólt: „Kapd el!” — A vámpír mosolygott a fiú tágra nyílt szeme láttán. — Azt hiszem, én is olyan dermedt voltam a rémülettől, amilyen maga lenne — mondta. — De akkor még nem tudtam, hogy emberek helyett állatokat is ölhetek. Sietve feleltem, hogy nem tudom megtenni. A rabszolga meghallotta. Megfordult, és háttal a távoli tűznek, a sötétséget kémlelte. Azután sebtében, némán, hosszú kést húzott ki az övéből. Nadrágján és övén kívül semmi mást nem viselt, magas, izmos karú, jó erőben lévő fiatalember volt. Francia zsargonban mondott valamit, majd előrelépett. Ráeszméltem, hogy én tisztán látom őt a sötétben, de ő nem láthat bennünket. Lestat hihetetlen gyorsan a háta mögött termett, átfogta a nyakát, és leszorította bal karját. A rabszolga felkiáltott, és megpróbálta lelökni magáról. Lestat ekkor belémélyesztette fogait, és a rabszolga megmerevedett, mint akit kígyó mart meg. Térdre esett, Lestat gyorsan szívta a vérét, mivel a többi rabszolga rohanvást közeledett. „Torkig vagyok veled!”, mondta, amikor visszajött. Mintha a sötétben tökéletesen álcázott fekete rovarok lennénk, úgy figyeltük a rabszolgák mozgolódását, akik észre sem véve bennünket, felfedezték a sebesültet. Hátrafelé vonszolták, lefektették a lombok között, majd a támadó után kutattak. „Rajta hát, még egyet el kell kapnunk, mielőtt visszatérnek a táborba” — mondta Lestat. És azon nyomban egy másik után indultunk, aki levált a többiektől. Még mindig szörnyen izgatott voltam, szentül hittem, hogy nem tudom rávenni magam a támadásra, és nem is éreztem szükségét. Mint mondtam, Lestat sok mindent elmondhatott és tehetett volna. Számtalan módon, számtalan eszközzel gazdagíthatta volna az élményt. De nem tette.
— Hogy érti ezt? Mit tehetett volna? — kérdezte a fiú.
— Embert ölni nem közönséges cselekvés — mondta a vámpír. — Nem pusztán abból áll, hogy teleszívjuk magunkat vérrel. — Megrázta a fejét. — Ez egyben egy másik élet bizonyosságként való átélése, és gyakran a másik élet vérveszteség okozta lassú pusztulásának átélése is. Ilyenkor újra és újra átélem saját életem elvesztését, mint akkor, amikor Lestat csuklójából vért szívtam, és éreztem, amint szíve együtt dobog az enyémmel. Gyakorta ünneplése is ennek az élménynek, mivel a vámpírok számára ez a legeslegnagyobb élmény. — Mindezt a legkomolyabban mondta, mintha más álláspontot képviselő egyénnel vitázna. — Nem hiszem, hogy Lestat valaha is felfogta ezt, de hogy miképp kerülhette meg, nem tudom. Valamit felfogott, de úgy hiszem, nagyon keveset abból, amit tudni kell. Ahhoz semmi esetre sem vette a fáradságot, hogy eszembe juttassa most, mit éreztem akkor, amikor puszta életösztönből görcsösen kapaszkodtam a csuklójába, és nem engedtem el, valamint arra sem gondolt, hogy körültekintően kiválasszon egy helyet, ahol kellő nyugalommal és méltósággal élhetem át első áldozatejtésemet. Hanyatt-homlok rohant át ezen az aktuson, mint olyasvalamin, amit minél gyorsabban magunk után akarunk tudni, akárcsak a megteendő kilométereket. Megmarkolta a rabszolgát, betömte a száját, lefogta a testét, és szabadabbá tette a nyakát. „Végezd el” — mondta. „Most már nem fordulhatsz vissza.” Ellenérzéssel eltelve, csalódottságtól elerőtlenedve, engedelmeskedtem. Letérdeltem a meggörbült, kapálózó ember mellé, és vállához szorítva mindkét kezemet, nyakának támadtam. Még alig kezdtek megváltozni a fogaim, hát szúrás helyett fel kellett hasítanom a nyakát, ahogy sebet ejtettem, folyni kezdett a vér. S amint megtörtént, amint összeforrtam vele és ittam… semmi más nem létezett többé.
Lestat, a mocsár, a távoli tábor zaja mit sem jelentett számomra. Akár rovar is lehetett volna, zúgó, lehulló, eltűnő, semmibe vesző rovar. A megbabonázott, az ember erőteljes viaskodása kezem feszítésétől lecsendesedett, s ezután hallható ismét a dobszó, szívének dobverése — ám ezúttal tökéletesen egy ritmusban az én szívverésemmel. Ez visszhangzott lényem minden rostjában, míg lassabb nem lett a dobogás, s mindkettő halk zajjá vált, azzal fenyegetve, hogy a végtelenségig folytatódik; Elkábultan a súlytalanság állapotában ültem. Ám ekkor Lestat visszarántott. „Már nem él, te idióta!„ — mondta a maga gyöngéd, tapintatos módján. „Ha meghaltak, ne igyál tovább! Ezt jegyezd meg!” Pillanatnyi őrjöngés fogott el, magamon kívül voltam, erősködtem, hogy az ember szíve még ver, és kétségbeesetten újra rá akartam vetni magam. Két kezemet végighúztam a mellkasán, megragadtam a csuklóját. Fel is hasítottam volna, ha Lestat talpra nem ránt és arcul nem üt. Ez a pofon elképesztő volt. Nem a szokványos módon fájt. Másfajta érzetet váltott ki: korbácsütésként érte érzékeimet, úgyhogy zavartan perdültem körbe, és tehetetlenül, merev tartással, egy ciprusfának támaszkodva tértem magamhoz, s a rovarokkal teli éjszaka lüktetett füleimben. „Ha ezt műveled, meghalsz” — mondta Lestat. „Ha rátapadsz, magával ránt a halálba. Különben is, túl sokat ittál már, beteg leszel tőle.” Fülemet sértette a hangja. Heves vágy fogott el, hogy rávessem magam, érezni kezdtem azt, amit megjósolt. Kínzó fájdalom támadt a gyomromban, mintha valami örvény nyelné magába beleimet. Valójában túl gyorsan hatolt a vér a vérembe, de ezt nem tudtam.
Lestat úgy járt-kelt az éjszakában, mint a macska, én meg követtem, halántékom lüktetett, gyomrom is éppúgy fájt még, amikor Pointe du Lac-ba értünk.