„Siess!” — szólt hozzám. „De a legkisebb nesz nélkül!”
„De hát hová megyünk?” — kérdeztem. Nyerstéglából épült folyosót láttam magam előtt, s véges-végig a folyosón ugyanolyan befalazott ajtókat, amilyet Armand lerombolt. Elképzeltem a koporsókat a téglák mögött, s az éhen veszett, elrothadt vámpírokat. De Armand csak húzott maga után, és újra figyelmeztetett, hogy maradjak csendben. Végigosontunk a folyosón. Egy faajtónál megállt, és eloltotta a lámpát. Egy pillanatig teljesen sötét volt, de azután fény csillant meg az ajtó alatti hasadékban. Olyan óvatosan nyitotta ki az ajtót, hogy a sarokvasak sem nyikorogtak. Csak saját lélegzésemet hallottam, s aztán megpróbáltam hangtalanul lélegezni. Az alsó folyosón mentünk tovább, amely az ő cellájához vezetett. Ő megment engem, de egyedül csak engem! Kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam, de ő tovább vonszolt maga után. Csak a vámpírszínház melletti utcácskában tudtam megállítani. Mielőtt még szóltam volna, megrázta a fejét.
„Nem tudom őt megmenteni!” — mondta.
,,Az ég szerelmére, csak nem gondolod, hogy nélküle megyek el! Itt van velük.” Megrémültem. „Meg kell mentened, Armand! Nem tehetsz mást.”
„Miért mondod ezt?” — felelte. „Meg kell értened, hogy nincs hatalmam hozzá. Fellázadnának ellenem. Semmi nem indokolná, hogy ne tegyék. Értsd meg, Louis, nem tehetem. Csak azt kockáztatnám vele, hogy elveszítlek. Nem mehetsz vissza.”
Képtelen voltam beletörődni tehetetlenségünkbe.
Armand volt az egyetlen reményem. Azt viszont őszintén állíthatom, hogy túl voltam már minden félelmen. Annyit tudtam csak, hogy vagy visszaszerzem Claudiát, vagy az életemet adom érte. Voltaképpen nagyon egyszerű volt ez, a legkevésbé sem bátorság kérdése. És Armand viselkedéséből, szavaiból azt olvastam ki, hogy utánam jön, ha visszamegyek, és nem fog megakadályozni ebben.
Igazam volt. Visszarohantam a folyosón, s ő futott velem, a bálteremhez vezető lépcső felé. Hallottam a többi vámpírt. Mindenféle hangokat hallottam. A párizsi forgalom zaját. Seregnyi ember zsivaját fölöttünk, a színházban. Ahogy a lépcső tetejére értem, Celeste-et pillantottam meg a bálterem ajtajában. Színházi álarcot tartott a kezében. Épp csak rám nézett, s arca nem árult el se izgalmat, se rémületet, inkább furán közömbös volt.
Ha nekem ront, vagy kiabálni kezd a többiekért, azt meg tudtam volna érteni. De nem csinált semmit. Háttal a bálterembe lépett, megfordult, láthatóan gyönyörködve szoknyája elegáns libbenésében, mintha csak azért forogna, hogy szétterüljön a szoknyája, majd mind szélesebb körökben pörgött a terem közepe felé. Arcára illesztette az álarcot, és halkan szólt a festett arc mögüclass="underline" „Lestat… barátod, Louis jön látogatóba. Légy éber, Lestat!” Levetette álarcát, és valahonnan gyöngyöző kacagás hallatszott. Láttam, hogy mindannyian ott vannak a teremben: ülő, ácsorgó árnyak. Lestat felhúzott vállal ült egy karosszékben, és nem nézett rám. Valamit babrált a kezével, de nem láttam, micsodát, aztán lassan felpillantott, és dús, szőke haja a szemébe hullott. Félelem volt a szemében. Kétségbevonhatatlan félelem. Most Armandra nézett. Armand szótlanul, lassan, határozott léptekkel ment át a termen, az összes vámpír hátrahúzódott tőle, és figyelmesen nézte. „Bonsoir, Monsieur!” — hajolt meg Celeste, amikor Armand elment mellette, és mint királyi kormánypálcát, úgy tartotta kezében az álarcot. Armand nem nézett rá, Lestatra szögezte tekintetét. „Meg vagy elégedve?” — kérdezte.
Lestat szürke szeme ámulattal tekintett Armandra, és ajka erőlködve próbált szavakat formálni. Láttam, hogy szeme könnyekkel van tele. „Igen” — suttogta, és keze azzal a valamivel viaskodott, amit fekete kabátja alá rejtett. De azután rám nézett, és végigfolytak arcán a könnyek. „Louis” — szólt telt és mély hangon, mérhetetlen erőfeszítéssel. „Meg kell hogy hallgass. Vissza kell jönnöd…” Lehajtotta fejét, és szégyen sütött az arcáról.
Santiago felnevetett valahol. Armand halkan közölte Lestattal, hogy el kell hagynia Párizst, számkivetett lett. Lestat behunyt szemmel, fájdalomtól eltorzult arccal ült ott. Lestat hasonmásának tűnt, sebzett, érző lénynek, akit sohasem ismertem. ,,Kérlek” — könyörgött szelíden. „Itt nem tudok beszélni veled! Nem tudom megértetni veled. Velem jössz… csak egy kis időre… amíg újra önmagam leszek.”
„Őrültség” — feleltem, és hirtelen a halántékomhoz szorítottam mindkét kezemet. „Hol van ő? Hol van Claudia?” Körülhordoztam tekintetem, néztem a szótlan, mozdulatlan arcokat, a fürkészhetetlen mosolyokat. „Lestat” — fordultam most hozzá, és megragadtam a fekete kabát hajtókáját.
És ekkor megláttam azt a valamit a kezében. Tudtam, mi az. Kitéptem a kezéből, és csak néztem a vékony selymet. Claudia sárga ruháját. Lestat ajkához emelte kezét, és elfordította tekintetét. És halk, visszafojtott zokogás tört ki belőle, miközben én csak bámultam őt és a csöpp kis ruhát. Ujjaim lassan végigtapogatták a könnycseppeket, a vérfoltokat benne, kezem reszketett, ahogy a mellemhez szorítottam. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak álltam ott, az idő megszűnt számomra, mint ahogy a köröttem lévő vámpírok számára is, akiknek könnyed, földöntúli nevetése a fülemben visszhangzott. Emlékszem, szerettem volna befogni a fülemet, de nem akartam elengedni a ruhát, egyre csak azt markoltam, gyűrtem, hogy egészen kicsi legyen, hogy elrejthessem a markomban. Emlékszem, egész sor gyertya égett, egyenetlen sorban gyúltak ki egymás után a festett falak előtt. Egy ajtó nyitva állt, odakint esett az eső, minden gyertya sercegett és a lángok imbolyogtak a szélben, mintha felemelkedtek volna a kanócról, de aztán újra megkapaszkodtak benne. Tudtam, hogy Claudia ott van a közelben. A gyertyák reszkettek, vibráltak a vámpírok kezében. Santiago is fogott egy gyertyát, és intett nekem, hogy menjek át az ajtón. De én nem vettem tudomást róla, nem törődtem se vele, se a többiekkel. Valami azt súgta bennem: ne figyelj rájuk, mert akkor megtébolyodsz. Ők nem fontosak! Csak Claudia fontos. De hol van? Meg kell találnod. Távolról hallottam a vámpírok nevetését, úgy éreztem, mintha testet öltene a kacaj, nem tartozva senkihez.
Azután megpillantottam valamit a nyitott ajtón keresztül — valamit, amit valamikor, nagyon-nagyon régen már láttam. Valamit, amiről rajtam kívül senki sem tudhat. Nem. Lestat tud róla, de ez mit sem számít. Ő már nem emlékszik rá, ahogy mi ketten a Royale-utcában, annak a téglafalú konyhának az ajtajában állva, láttuk azt a két összezsugorodott testet, anyát és lányát egymás karjaiban, a konyhapadlón, meggyilkolva. Ám ők ketten, akik ott feküdtek a csendes esőben, Madeleine és Claudia volt, és Madeleine gyönyörű vörös haja összekeveredett Claudia hajának aranyával, és együtt libbentek, ragyogtak a nyitott ajtón keresztülhatoló szélben. Csak az égett el, ami élt — a haj nem, a hosszú, üres bársonyruha sem, a csipkeszegélyű vérfoltos fehér ingecske sem. A koromtól fekete, megégett és összezsugorodott valamin, ami Madeleine volt, még felismerhetőek voltak az arcának vonásai, és a kéz, amely a gyereket fogta, épen maradt, akár egy múmia keze. Ám a gyerek, az örök gyerek, az én Claudiám, hamuvá lett.
Kiáltás tört fel belőlem, vad pusztító kiáltás, lényem mélyéből felszakadó kiáltás, s zúgott, mint a szél, amelytől örvénylett a hamvakra zuhogó eső, a szél, amely verte a parányi kéz nyomát a téglákon, a szél, amelytől fellebbent az aranyhaj, felemelkedtek, felfelé röppentek a laza hajfonatok. S ekkor ökölcsapás sújtott le rám, és én megragadtam valakit, akit Santiagónak véltem. Ütöttem, rúgtam, vasmarokkal ragadtam meg vigyorgó fehér ábrázatát, s most már üvöltött ő is, kiáltása összefolyt az enyémmel, cipője a hamvakat tapodta, ellöktem, szemem elvakult az esőtől, a könnyeimtől, s végül kinyújtottam a kezem utána, pontosan úgy, ahogy ő is tette. Armand volt, akivel viaskodtam. Armand, aki erőnek erejével rángatott be az udvarról, be a bálterembe, a zsivajba, az érzéketlenül csengő kacajok forgatagába.