Lestat felkiáltott: „Louis, várj meg! Beszélnem kell veled, Louis!”
Láttam Armand meleg pillantású barna szemét, testem elerőtlenedett, és csak homályosan tudatosult bennem, hogy Madeleine és Claudia meghalt. Armand halkan, szinte hangtalanul, így szólt: „Nem tudtam megakadályozni, nem tudtam megakadályozni…” Meghaltak, nem léteztek többé. Santiago kiment az udvarra, ahol némán feküdt mindaz, ami megmaradt belőlük, a szélben meg-meglebbenő haj, a kibomló fürtök. Éreztem, hogy öntudatomat vesztem.
Nem tudtam magammal vinni a holttestüket sem. Armand karjával átölelt, keze a hónom alá nyúlt, így mentünk végig valamilyen faburkolatú, visszhangtól kongó helyen. Utcaszagot éreztem, lovak és lószerszámok friss illatát, majd tisztán láttam magam, amint hónom alatt egy kis koporsóval futok a Kapucinus bulváron, az emberek utat engednek nekem, néhányan felállnak a kávéház teraszának asztalai mellől, és egyikük felemeli a karját. Aztán megbotlottam, és akkor újra láttam Armand barna szemét, újra éreztem, hogy öntudatlanságba merülök. De azért mentem tovább, folytattam utamat, láttam saját cipőm fényét a gyalogjárón. „Megőrült, hogy ilyeneket mond nekem?” — kérdeztem éles, indulatos hangon Lestatról, és saját hangom némi vigaszt jelentett számomra. Nevettem, harsányan nevettem. „Tiszta őrült, hogy így beszél velem! Hallottad?” — kérdeztem. Armand szeme azt mondta: Aludj! Akartam mondani valamit Madeleine-ről és Claudiáról, hogy nem hagyhatjuk őket ott, de éreztem, hogy az a kiáltás újra ki akar törni belőlem — az üvöltés, ami mindent megsemmisít; összeszorított fogakkal próbáltam visszatartani, mert éreztem, elpusztít, ha hagyom.
Azután nagyon is világosan érzékeltem mindent. Harciasan és elvakultan róttuk az utat, olyan emberek módján, akik mértéktelen részegségükben mások iránti gyűlölettel vannak tele, s ugyanakkor saját magukat legyőzhetetlennek tartják. Ugyanígy sétáltam New Orleansban azon az éjjelen, amikor először akadtam össze Lestattal, ugyanezzel a részeg járással, amely bámulatosan határozott, és biztosan célhoz vezet. Láttam egy részeget, aki a gyufájával babrált; pipájához érintette a lángot, beszívta a füstöt. Egy kávéház ablakánál álltam. Az ember a pipáját szívta. Armand várakozva állt mellettem; a zsúfolt Kapucinus bulváron voltunk. Vagy a Templom bulváron? Nem tudtam biztosan. Tombolt bennem a düh, hogy holttestük ott maradt azon a förtelmes helyen. Láttam, amint Santiago lába széttúrja a hamut, ami a gyermekem volt! Kiáltás tört fel összeszorított fogaim közül, a pipás ember felállt és lehelete párával vonta be az üveget köröttünk.
„Takarodj innen” — mondtam Armandnak. „A pokolba veled, ne gyere a közelembe! Figyelmeztetlek: ne gyere a közelembe!” Otthagytam, rohantam végig a bulváron, és láttam, hogy egy férfi és egy nő elhúzódik előlem, s a férfi védelmezőn teszi karját a nő elé.
Futottam. Az emberek látták, hogy futok. Kíváncsi voltam, milyennek látnak, hogy minek képzelik azt a megvadult fehér valamit, ami túl gyorsan mozgott ahhoz, semhogy szemmel követhessék. Elgyengültem, kimerülten álltam meg, ereim égtek, mint amikor éhezem. Gyilkolnom kellene, gondoltam, de még rágondolni is iszonyú volt. Egy templom mellett ültem a kőlépcsőkön, kőbe vésett kis oldalajtónál, amelyet éjszakára elreteszeltek és kulccsal bezártak. Az eső alábbhagyott, legalábbis én úgy éreztem. Az utca sivár volt és csendes, jóval távolabb egy ember ment el finom fekete esernyővel. Armand nem messze állt, a fák alatt. Mögötte, úgy rémlett, fákkal és nedves fűvel borított liget volt, és fátyolos köd szállt fel, mintha meleg lenne a föld.
Most csak a gyomromban és a fejemben lüktető fájdalomra gondoltam, s ez lassan megnyugtatott. S mire a testi fájdalom elcsitult, tudatára ébredtem mindannak, ami történt, hogy milyen messzire kerültünk a színháztól, és hogy Madeleine és Claudia földi maradványai még mindig ott vannak. Tűzben elveszejtett, egymást átölelő áldozatok. Elszántnak éreztem magam, és nagyon közel saját pusztulásomhoz. „Nem tudtam volna megakadályozni” — szólt csendesen Armand. Felpillantottam, és láttam, hogy kimondhatatlanul szomorú az arca. Elfordította tőlem a tekintetét, mintha tudná, hogy hasztalan próbálkozás meggyőzni engem erről, és éreztem mindent elsöprő bánatát. Az az érzésem támadt, hogy ha rázúdítanám minden haragomat, aligha szállna szembe velem. Éreztem azt is, hogy a közönye, passzivitása mindent áthat, s ebből táplálkoznak szavai is, melyeket újra megismételt: „Nem tudtam volna megakadályozni.”
„De igen, meg tudtad volna akadályozni” — válaszoltam csendesen. „Nagyon jól tudod, hogy így van. Te voltál a vezetőjük! Te voltál az egyetlen, aki ismerte saját hatalma határait. Ők nem ismerték. Nem értették. Te többet tudsz, többet értesz, mint ők.”
Nem szólt, s nem nézett rám, de így is láttam szavaim hatását. Láttam arcán a kimerültséget, a tompa, fénytelen szomorúságot a szemében.
„Neked hatalmad volt felettük! Féltek tőled!” — folytattam. „Megállíthattad volna őket, ha hajlandó vagy túllépni a magad által szabott korlátokat. De nem akartad megsérteni a saját magadról kialakított képet. A te drága igazságeszméd! Tökéletesen értelek. A saját tükörképemet látom benned!”
Szeme gyengéden az enyémet kereste — de szólni nem szólt. Kimondhatatlan szenvedés tükröződött az arcán, s már-már feltört belőle az az érzelem, amely fölött, ha szabadjára engedi, többé nincs hatalma. Ő félt ettől az érzelemtől, én már nem féltem. Ő átélte az én szenvedésemet, de én nem éreztem az övét. Nem érdekelt.
„Nagyon is jól megértelek…” — mondtam. „Mindennek a lényege a saját passzivitásom, és ez az igazi gonosz. A gyengeségem, hogy nem tudok szakítani a megromlott, ostoba erkölccsel, ez a szörnyű büszkeség! Ezért engedtem, hogy Claudia vámpírrá legyen, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet. Ezért néztem el, hogy Claudia megölje Lestatot, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet, s a vesztét okozza. Kisujjamat sem mozdítottam, hogy megakadályozzam. És Madeleine, Madeleine, engedtem, hogy megtörténjék, bár soha nem lett volna szabad, hogy olyan lénnyé tegyem, mint amilyenek mi vagyunk. Tudtam, hogy bűnösen cselekszem. Nos, hadd mondjam meg neked, már nem vagyok az a passzív, gyenge teremtmény, aki addig szőtte a gonoszság hálóját, amíg roppant nagy és vastag nem lett, s én e gonoszság rászedett áldozata. Vége! Tudom, mit kell tennem. És figyelmeztetlek, bármennyire megkönyörültél is rajtam, amikor ma éjszaka kimentettél a sírból, amelyben elpusztultam volna: fel ne keresd többé a celládat a Vámpírszínházban! A közelébe se menj!”
Nem vártam a válaszára, de talán nem is akart válaszolni. Nem tudom. Úgy mentem el, hogy vissza se néztem. Ha követett, nem volt tudomásom róla. Nem érdekelt.
A Montmartre temetőjébe vonultam vissza. Miért ide, nem tudom biztosan, hacsak azért nem, mert nem volt távol a Kapucinus bulvártól, és a Montmartre akkor még vidékies negyed volt, sötét, békés zug a nagyváros forgataga mellett. Az alacsony házak és konyhakertek között kóborolva gyilkoltam, majd visszatértem a koporsóba, amely napközben menedékül szolgált. Puszta kézzel kapartam ki belőle a földi maradványokat, és a rothadás, a nedvesség, a halálbűz ágyába feküdtem. Nem mondhatnám, hogy itt megnyugodtam, de megkaptam, amire szükségem volt. A sötétben, orromban a temetői föld szagával, távol az emberektől, átadtam magam mindannak, ami átjárta és eltompította az érzékeimet. Így adtam át magam bánatomnak.