Reszkető, csillogó tű volt minden esőcsepp, és meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássam a kocsi sötéten derengő körvonalait. Rekedt parancsomra a gubbasztó kocsis kiegyenesedett, s otromba kezével ösztönösen az ostor után nyúlt; amint kinyitottam az ajtót. A kocsi meglódult, amíg én a láda fedelével bajlódtam, megtántorodtam, de aztán megperzselődött kezem a hűvös, oltalmazó selymet tapintotta, és a lezáruló fedél elrejtett a sötétben.
A kocsi gyorsan maga mögött hagyta az égő épületet, de én még mindig éreztem a füstöt: fojtogatott, szememet és tüdőmet marta, s kezem, homlokom sajgott, ahol megperzselték a nap első, szórt sugarai.
De elhajtottunk, ki a füstből, el a kiáltások elől. Elhagytuk Párizst. Bevégeztetett… A Vámpírszínház porig égett.
Amikor éreztem, hogy a fejem lehanyatlik, ismét Claudiát és Madeleine-t láttam, amint átölelik egymást a komor udvaron, és a gyertyafényben csillogó fejükhöz hajolva gyengéden azt mondtam:
„Nem tudtalak elvinni titeket. De most már valamennyien holtan fekszenek körülöttetek. Ha még nem égtek el, elégnek akkor, amikor emberek jönnek a tűz oltására, megtalálják, és kiteszik őket a nap hevére. De ígérem, meghalnak ők is, ahogy ti; mindenki, aki ott benn volt ma hajnalban, meghal. És bár hosszú életem során sokak halálát okoztam, egyedül az ő haláluk tölt el örömmel és megelégedéssel.”
Két nappal később visszatértem. Láttam az eső áztatta pincét, ahol minden tégla megperzselődött és málladozott, és csontvázként meredeztek a tartóoszlopok. Az iszonyatos falfestményekből, a bálterem egykori díszeiből csak foszlányok maradtak meg a kőtörmelékben; egy festett arc, egy darabnyi angyalszárny.
Az esti lapokkal felfegyverkezve leültem egy zsúfolt kis színházi kávéház sarkában, és ott, a homályos gázlámpák és a sűrű szivarfüst leple alatt olvastam el a tűzvészről szóló beszámolókat. A kiégett színházban csak kevés tetemet találtak, de mindenfelé ruhák és jelmezek hevertek, mintha a híres vámpírszínészek a színházat még a tűz kitörése előtt sietve kiürítették volna. Vagyis csak a fiatal vámpírok csontjai maradtak meg, az öregebbek tökéletesen elpusztultak. Nem történt említés egyetlen szemtanúról vagy túlélőről sem.
De valami határozottan zavart. Nem attól féltem, hogy néhány vámpír esetleg megmenekült. Nem óhajtottam felkutatni őket. A társaság legnagyobb része meghalt, ehhez nem fért kétség. De miért nem voltak emberi őrszemek? Biztos voltam benne, hogy Santiago őröket emlegetett, s én feltételeztem, hogy a jegyszedők és az ajtónállók látták el ezt a feladatot is. Felkészültem rá, hogy kaszámmal szállok szembe velük. De nem voltak ott. Különös és nyugtalanító.
Végül azonban, amikor letettem az újságokat, és végiggondoltam az eseményeket, már nem izgatott ez sem. Csak arra gondoltam, hogy olyan egyedül vagyok a világban, mint még soha. Hogy Claudia visszavonhatatlanul eltávozott. Kevesebb okom volt élni, mint valaha is, és nem is kívántam az életet.
De a fájdalom mégsem lett úrrá felettem, sőt egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és várakozásommal ellentétben nem lett nyomorult roncs belőlem. Pedig lehetetlenség olyan gyötrelemmel együtt élni, amilyet Claudia összeégett maradványai láttán éreztem. Ahogy múltak az órák, és a kávéházban egyre sűrűbb lett a füst, és a kis, megvilágított színpadon jól megtermett nők énekeltek, panaszos, szomorú hangon, míg a fény hamis ékszereiken csillogott, azon tűnődtem, e veszteséggel és gyalázattal a szívemben kaphatok-e még vigaszt, feloldozást? De egyetlen teremtett lénynek sem beszéltem volna gyötrelmeimről. S a könnyeim mit sem jelentettek számomra.
Hová menjek hát, ha nem akarok meghalni? Különös volt, ahogy a válasz egyszerre megfogalmazódott bennem. Elhagytam a kávéházat, s a leégett színházat megkerülve a széles Napóleon sugárút felé indultam. Igen, a Louvre-ba kell mennem! Mintha mindig is hívogatott volna, de még sohasem léptem falai közé. Ezerszer elmentem hosszú homlokzata előtt, s azt kívántam, bárcsak legalább egy napig úgy élhetnék, mint egy halandó ember, hogy végigjárhassam tengernyi termét, s megnézzem a nagyszerű festményeket. Most rászántam magam, s egyre csak az a homályos gondolat motoszkált agyamban, hogy a művészeti alkotásokban vigaszra lelek, s ugyanakkor nem hozok halált arra, ami élettelen s mégis csodálatos módon maga az élet.
Valahol a Napóleon sugárúton lépéseket hallottam magam mögött, s tudtam, ez Armand. Mégsem tettem mást, mint kissé lelassítottam a lépteimet, hogy utolérhessen. Sokáig mentünk egymás mellett szótlanul. Nem mertem ránézni. Természetesen egész idő alatt gondoltam rá; tudtam, ha emberek lennénk, és a szerelmemet veszítettem volna el, oly erős lenne a vágy bennem, hogy vigaszt nyújtsunk egymásnak közös fájdalmunkban, hogy végül gyámoltalanul a karjai közé vetném magam. A gát szakadással fenyegetett, de nem tört át. Zsibbadt voltam, és érzéketlenül sétáltam Armand mellett.
„Tudod, mit tettem” — mondtam végül. Letértünk a sugárútról, és magam előtt láttam a királyi múzeum homlokzatának hosszú, kettős oszlopsorát. „Elvitted a koporsód, ahogy figyelmeztettelek…”
„Igen” — válaszolta. Hangjában hirtelen félreérthetetlen vigasz csengett. Elgyöngültem. De egyszerűen túl távol kerültem a fájdalomtól, túl kimerült voltam.
„És mégis itt vagy velem. Meg akarod bosszulni őket?”
„Nem” — mondta.
„A te társaid voltak, te voltál a vezetőjük. Mégsem figyelmeztetted őket, ahogy én téged, hogy rosszat forralok ellenük?”
„Nem” — felelte.
„De bizonyára megvetsz érte. Biztosan tiszteletben tartasz valami szabályt, valami kötelezettséget a saját fajtád iránt.”
„Nem” — mondta halkan.
Meglepett, milyen logikus volt ez a válasz, bár sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudtam. És ekkor szakadatlan töprengésem mélyéről valami megvilágosodott előttem. „Voltak őrök, voltak jegyszedők, akik a színházban aludtak. Miért nem voltak sehol, amikor beléptem? Miért nem őrizték az alvó vámpírokat?”
„Mert az én szolgálatomban álltak, és én elbocsátottam őket” — mondta Armand.
Nyugodtan nézett a szemembe, s én azt kívántam, bárcsak ne lenne a világ egyetlen fekete, üres rom, ahol csak hamu és halál van. Bárcsak üde és szép lenne; s bárcsak képesek volnánk szerelmet nyújtani egymásnak.
„Azért tetted, mert tudtad, mire készülök?”
„Igen” — mondta.
„De a vezetőjük voltál! Bíztak benned. Hittek benned. Veled éltek!” — mondtam. „Nem értelek… miért?”
„Válaszd ki a magadnak tetsző feleletet” — mondta nyugodtan és érzéssel, mintha nem akarna bármiféle vádaskodással vagy megvetéssel sújtani, és pontosan azt kell értenem a szavain, amit jelentenek. „Sokféle magyarázat lehetséges. Hidd el azt, amelyikre szükséged van. Éppannyira lehetséges az is, mint bármely másik. Megmondom a valódi, s egyben a legkevésbé igaz okot — azért tettem, mert el akartam hagyni Párizst. A színház az enyém volt, így elbocsátottam őket.”
„De az, amit tudtál…”
„Mondtam már, hogy ez volt a valódi s a legkevésbé igaz ok” — ismételte meg türelmesen.
„Engem is olyan könnyen megsemmisítenél, mint ahogy őket hagytad elpusztulni?” — kérdeztem makacsul.
„Miért tenném?” — kérdezte.
„Istenem” — suttogtam.
„Nagyon megváltoztál” — mondta. „De valami mégsem változott benned!”