Nem tudom szavakban kifejezni azt az érzést, ami ennek hallatán elfogott. Armand természetesen azt mondta, csak óvni akart, azért nem beszélt erről eddig, s azt remélte, nem vállalkoznék pusztán bosszúból egy hosszú utazásra, olyan útra, ami csak fájdalmat és bánatot okozna. Én viszont egyáltalán nem gondoltam Lestatra azon az éjszakán, amikor felgyújtottam a színházat. Santiagóra és Celeste-re gondoltam, meg a többiekre, akik megölték Claudiát. Lestat, az igazat megvallva olyan érzéseket keltett bennem, amelyeket nem óhajtottam senkivel sem közölni, s amelyeket Claudia halála ellenére el akartam felejteni. Gyűlölet nem szerepelt közöttük.
Ám most, amikor hallottam ezt Armandtól, úgy éreztem, hogy védelmet nyújtó fátylam túl vékony és átlátszó, és annak ellenére, hogy még mindig ott feszül köztem és az érzelmek világa között, rajta keresztül látom Lestatot, és rájöttem, hogy újra szeretnék találkozni vele. És ettől sarkallva visszatértünk New Orleansba.
Ez már az idei tavaszon történt. Ahogy kiléptem a pályaudvarról, tudtam, hogy valóban hazajöttem. Varázsos illata volt a levegőnek, s én könnyedén, fesztelenül lépkedtem a sima, langyos kövezeten, a jól ismert tölgyek alatt, és hallgattam az éjszaka szüntelenül vibráló, eleven hangjait.
New Orleans természetesen megváltozott. De nem keseregtem a változások miatt, s hálás voltam mindazért, ami ugyanolyan maradt. A kertvárosban, amely az én időmben még a Faubourg St. Marie nevet viselte, találtam egy impozáns, régi palotát, amely olyan messze esett a csendes utcáktól, hogy kertjének magnóliafái alatt sétálva ugyanaz a nyugalom szállt rám, amelyet oly jól ismertem egykoron, nemcsak a Vieux Carré szűk utcáin, hanem Pointe du Lac fái között is. Futónövények, rózsák és lonc, korinthoszi oszlopok sejtelmes vonalai, felettük a csillagok és a kapun kívül álmatag utcák… a szépség fellegvára.
A Royale utcában, ahová magammal vittem Armandot is, a turisták, régiségboltok és a divatos éttermek fényesen kivilágított bejáratai mellett elhaladva döbbenten fedeztem fel a házat, amelyben Lestat, Claudia és én rendeztük be otthonunkat, csak a homlokzata változott meg kissé a friss vakolattól. Ott voltak a kis erkélyek a földszinten lévő bolt fölött, és a villanycsillárok barátságos fénye ízléses tapétát világított meg, amely otthonosan hatott volna azokban a távoli, háború előtti időkben is. Lestatra gondoltam, erősebben, mint Claudiára, és biztosra vettem, hogy még találkozom vele New Orleansban.
Valami mást is éreztem: szomorúság fogott el, miután Armand egyedül indult útnak. De a szomorúságban nem volt fájdalom és nem volt szenvedély. Mégis gazdag érzés volt, s szinte édes, mint a jázminok és rózsák illata, amelyekkel, miként a vasajtón keresztül láttam, teli volt a régi udvar. Ez a szomorúság érthetetlen módon elégedettséggel töltött el, sokáig fogva tartott azon a helyen, és velem maradt akkor is, amikor tovább indultam végre.
Kíváncsi vagyok, mihez vezethetett volna ez a szomorúság, mit hozhatott volna létre bennem. De ezzel előreugrok a történetemben.
Mert röviddel ezután láttam egy vámpírt New Orleansban: a pirkadat előtti órákban egyedül bandukolt a St. Charles sugárút széles gyalogjáróján. Abban a pillanatban szentül meg voltam győződve, hogy ha Lestat a városban lakik még, ez a vámpír ismeri őt, és talán még el is vezet hozzá. A vámpír persze nem látott engem. Rég megtanultam a módját, hogyan ismerjem fel egy nagyvárosban a saját fajtámat úgy, hogy neki ne legyen lehetősége látni engem. Vámpíroknál tett rövid látogatásai során Londonban és Rómában, Armand értesült róla, hogy a Vámpírszínház leégéséről az egész világon tudnak, és minket kettőnket száműzötteknek tekintenek. Én mit sem törődtem ezzel, s mindmáig kerülöm a vámpírokat. De azt a New Orleans-i vámpírt figyelni és követni kezdtem, bár jobbára csak színházakba, vagy más, számomra érdektelen szórakozóhelyekre járt. Ám egyik éjszaka minden megváltozott.
Nagyon meleg este volt, és ahogy megláttam a St. Charles sugárúton, tudtam, most nem egyszerűen szórakozni megy. Nemcsak abból tudtam ezt, hogy sietett, hanem kissé csüggedtnek is látszott. És amikor befordult egy sötét, szűk sikátorba, biztos voltam benne, hogy olyasmi felé tart, ami nekem is tartogat valamit.
De azután betért egy kis kétlakásos faház egyik oldalán, s megölt egy asszonyt. Nagyon gyorsan, a gyönyör minden jele nélkül végzett vele, és amikor kész volt, kivette gyerekét a bölcsőből, óvatosan betakarta egy kék gyapjúpokrócba, és újra kijött az utcára.
Mindössze egy-két háztömbnyire onnan megállt egy vadszőlővel befuttatott vaskerítésnél, amely elgazosodott, nagy udvart zárt körül. Régi házat pillantottam meg a fák mögött, sötét faláról lepattogzott a festék, hosszan végigfutó alsó és felső teraszán a cirádás vaskerítést narancssárgára marta a rozsda. Pusztulásra szánt épületnek látszott, a múlt emlékeként maradt itt a sok kis faház között, üresen tátongó magas ablakai egymásra zsúfolódó alacsony háztetők vigasztalan sorára, egy sarki fűszerüzletre és a vele szomszédos kis italmérésre néztek. De a nagy, sötétségbe burkolózó telek némi védelmet nyújtott számára, és jó néhány lépést kellett megtennem a kerítés mellett, míg a fák vastag törzsei között halványan pislákoló fényt pillantottam meg az egyik alsó ablakban. A vámpír már bement a kapun. Hallottam, hogy a gyerek sír, aztán csend lett. A vámpírt követve könnyedén felmásztam az ócska kerítésre, beugrottam a kertbe, és a hosszú homlokzati verandához osontam.
Ahogy belestem az ablakon, elképesztő látványban volt részem. A fülledt esti hőség ellenére, amikor embernek, vámpírnak egyaránt a terasz hűvöse jelentett volna menedéket, tűz égett a szalon kályharostélyában, az ablakok mind zárva voltak, és a fiatal vámpír a tűz mellett ülve beszélgetett egy másik vámpírral, aki papucsos lábát a kályha előtt melengette, és reszkető ujjakkal huzigálta viseltes kék köntösének hajtókáját. Jóllehet egy foszladozó villanyzsinór lógott le a rózsakoszorús mintázatú mennyezet vakolatáról, csupán a tűz és egy petróleumlámpa gyenge fénye derengett a szobában, s a nyöszörgő gyerek az asztalon, a petróleumlámpa mellett feküdt.
Tágra nyílt szemmel figyeltem ezt a görnyedt és reszketeg vámpírt, akinek dús, szőke haja laza hullámokban omlott le, eltakarva az arcát. Szerettem volna letörölni az ablaküvegről a port, hogy megbizonyosodhassak arról, amit gyanítottam. „Mind itt hagytok!” — siránkozott most vékony, magas hangon.
„Nem tarthatsz minket magadnál!” — jelentette ki élesen a fiatal vámpír. Keresztbe tett lábbal állt, karját összefonta szűk mellkasán, megvetően pillantott körül a poros és üres szobában. „Hallgass el!” — szólt rá a kisbabára, aki élesen felvisított. „Hagyd már abba, hagyd abba!”
„A fát, a fát” — motyogta a szőke vámpír, és ahogy intett a másiknak, hogy vigye oda neki a tűzrevalót, tisztán felismertem Lestat profilját, sima bőrét, amelyen a régi sebhelyeknek nyoma sem maradt.
„Ha végre elmennél itthonról” — mondta dühösen a másik vámpír, a lángok közé dobva egy fatuskót. „Ha vadásznál másra is, nem csak ezekre a nyomorult állatokra…” Undorodva nézett maga köré. Akkor láttam meg, hogy a homályban több macska bolyhos teteme hever szanaszét a porban. Módfelett meglepő dolog, mivel a vámpír éppúgy nem tudja elviselni, hogy megölt áldozatai közelében legyen, mint ahogy semmilyen emlős nem marad azon a helyen, ahol ürülékét hagyta. „Tudod, hogy nyár van?” — kérdezte a fiatal. Lestat csak a kezét dörzsölgette. „Fogj hozzá, attól majd felmelegszel” — mutatott a fiatal vámpír a csecsemőre, aki már abbahagyta a sírást.