Amikor az asztal mellé ültünk a szalonban, és Lestat pasziánszozni kezdett a politúros asztalon, megvetéssel néztem rá. Ostobaságokat dünnyögött. Hozzá fogok szokni ahhoz, hogy öljek, nem jelent majd semmit a számomra. Nem szabad hagynom, hogy megrázkódtasson. Túl erősen reagálok még, mintha nem vetettem volna le a „porhüvelyt”. Nagyon gyorsan megszokom majd mindezt. „Azt hiszed?” — kérdeztem végül, holott egyáltalán nem érdekelt, mit válaszol. Most már értettem a köztünk lévő különbséget. Az ölés élménye számomra döntő változást jelentett. Éppúgy, mint Lestat csuklójából vért szívni. Ezek az élmények annyira lenyűgöztek, és annyira megváltoztatták szemléletmódomat mindenről, ami körülöttem volt, fivérem szalonban függő képétől az erkélyajtó legfelső üvegén beragyogó magányos csillag látványáig, hogy el sem tudtam képzelni olyan vámpírt, aki nem tartja ezt magától értetődőnek. Tudtam, hogy véglegesen megváltoztam. Minden iránt, még az asztalra rakott pasziánszkártyák fénylő sorai iránt is, mélységes tiszteletet éreztem. Lestat másképpen érzett. Vagy semmit sem érzett. Kutya, amiből nem lesz szalonna. Unalmas, akár egy földi halandó, közönséges és boldogtalan, akár egy földi halandó. Végigfecsegte a játszmát, becsmérelte élményeimet, ám ugyanakkor tökéletesen alkalmatlan volt rá, hogy hasonló élményeket éljen át. Reggelre rájöttem, hogy a legteljesebb mértékben fölötte állok, és csúful rászedettnek éreztem magam, amiért ő a tanítóm. Irányítania kell engem a szükséges tanulnivalókban, ha van még egyáltalán tanulnivaló, nekem pedig el kell viselnem egy olyan érzésvilágot, amely magát az életet is gyalázza. Hidegen éreztem iránta. Fensőbbségemben nem volt lenézés. Csupán vágyakozás új élmény után, olyasmi után, ami szép és pusztító, mint első emberölésem. És láttam, hogy ha maximálisan ki akarok használni minden rendelkezésemre álló tapasztalatot, hogy tanuljak belőle, akkor kizárólag a saját képességeimre támaszkodhatok. Lestat hasznavehetetlen volt.
Jócskán elmúlt éjfél, amikor végre felálltam székemről, és kimentem a teraszra. A hatalmas hold gömbölydeden fénylett a ciprusfák fölött, a nyitott ajtókon gyertyafény áradt ki. A ház zömök oszlopait és vastag falait frissen meszelték, frissen söpörték végig a padlódeszkákat is, és nyári esőtől tiszta, vízcseppektől fényes volt az éjszaka. A terasz szélső oszlopához támaszkodtam, fejem egy jázmin lágy indájához ért, mely örökös harcban élt egy lilaakáccal, és arra gondoltam, mi áll előttem térben és időben, és eltökéltem, hogy tapintatosan és tisztelettudóan közelítem meg, mindenből azt sajátítva el, ami a legjobban vezet át a másikhoz. Hogy ez mit jelent, abban magam sem voltam biztos. Érti-e, ha azt mondom, hogy nem kívántam fejest ugrani a megismerésbe, hogy amit vámpírként éreztem, oly lenyűgöző volt, hogy egy cseppjét sem kívántam eltékozolni?
— Igen — vágta rá buzgón a fiú. — Úgy hangzik ez, mintha a szerelemhez hasonlítana.
A vámpír szeme felcsillant. — Úgy van. Olyan, mint a szerelem. Most pedig elmondom magának, milyen kedélyállapotban voltam azon az éjszakán, hogy megtudja: mélyreható különbségek vannak a vámpírok között, és hogy miképp alakult ki Lestat szemléletétől eltérő felfogás bennem. Értse meg: nem azért utasítottam el, mert semmire sem becsülte tapasztalatát. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet hagyni, hogy ilyen érzések kárba vesszenek. Lestat azonban olyasvalamit tett ezután, ami megmutatta nekem, mi módon lássak hozzá az ismeretek elsajátításához.
Pointe du Lac bőségét, gazdagságát módfelett élvezte. Nagyon tetszett neki a szép porcelánkészlet, amelyben apja vacsoráját feltálalták. Szerette megérinteni a bársonyfüggönyöket, lábujjával kirajzolni a szőnyegmintákat. Most pedig kivett egy kristálypoharat az egyik vitrinből, és így szólt: „Szükségem van poharakra.” Csakhogy ezt olyan kaján gyönyörűséggel mondta, hogy ridegen fürkésző pillantással voltam kénytelen reagálni rá. Fölöttébb ellenszenvesnek találtam. „Egy apró trükköt akarok bemutatni neked.” — folytatta. „Már amennyiben szeretsz pohárból inni.” Letette poharát a kártyaasztalra, kijött hozzám a teraszra, lesből vadászó állat módján kezdett újra viselkedni, pillantása elhatolt a ház fényein túl terjengő sötétségbe, bekandikálva a tölgyfák ív alakú ágai alá. Egy pillanat alatt átugrott a terasz rácsán, és hangtalanul ért földet odalenn a salakon, majd előrelendült, és két kézzel megfogott valamit. Amikor odahozta hozzám, elképedve láttam, hogy egy patkányt tart kezében. „Ne légy már olyan átkozottul hülye!” — kiáltott rám. „Nem láttál még patkányt?” Óriási, hosszú farkú, ficánkoló mezei patkány volt. Nyakánál fogta, hogy ne tudjon harapni. „A patkány kimondottan finom tud lenni” — jelentette ki. Majd a borospohárhoz vitte az állatot, elvágta a torkát, és sebtében megtöltötte a poharat vérrel. A patkányt átrepítette a rács fölött, és diadalmasan tartotta oda a borospoharat a gyertya mellé. „Időnként egészen jól el lehet élni patkányokon, mondta. Ne vágj hát ilyen pofát! Patkány, csirke, szarvasmarha. Hajóúton, az ördögbe is, jobb, ha patkányon élsz, hacsak nem akarsz akkora riadalmat okozni, hogy kikutassák a koporsódat. Átkozottul jobb, ha megtisztítod a hajót a patkányoktól.” S olyan élvezettel kortyintott a vérből, mintha burgundit inna. Kissé elfintorodott az arca. „Nagyon gyorsan kihűl.”
„Azt akarod hát mondani, hogy élhetünk állatokon?” — kérdeztem.
„Igen.” Felhörpintette az egészet, majd nemtörődöm módon a kandallóba dobta a poharat. Az üvegszilánkokra néztem. „Remélem, nem sajnálod.” Gúnyos mosollyal mutatott az eltört pohárra. „Őszintén remélem, hogy nem, mert ha sajnálod, akkor sincs mit tenni.”
„Kidobhatlak például apáddal együtt Pointe du Lac-ból” — jelentettem ki. Ez volt, úgy hiszem, ingerültségem első megnyilvánulása.
„Miért tennéd?” — kérdezte tettetett riadalommal. „Hiszen még nem tudsz mindent… igaz?” Nevetett, s lassan járkálni kezdett a szobában. Ujjai végigtapogatták a spinét szaténtakaróját. „Játszol?” — kérdezte.
Valami olyasmit mondtam, hogy „Ne nyúlj hozzá!”, mire ő kinevetett. „Hozzányúlok, ha kedvem tartja” — mondta. „Nem ismered például a módját, ahogyan meghalhatsz. És most olyan kár lenne meghalni, nem igaz?”
„Kell hogy legyen valaki a világon, aki megtanítja nekem mindezeket a dolgokat” — jelentettem ki. „Nyilván nem te vagy az egyetlen vámpír. Apád úgy hetvenesztendős lehet. Nem lehetsz régóta vámpír, így hát valaki nyilván kioktatott…”
„És te azt hiszed, hogy sikerülni fog egyedül vámpírra találnod? Az lehet, barátom, hogy ők látnak téged, te azonban nem látod őket. Nem hiszem, hogy sok választási lehetőséged van e téren. Én vagyok a tanítód, szükséged van rám, és ez ellen nemigen tehetsz semmit. És mindkettőnknek vannak hozzátartozói, akikről gondoskodnunk kell. Apámnak orvosra van szüksége, és akkor még itt van anyád és a nővéred is. Nehogy halandó ember módján közöld velük, hogy vámpír lettél. Mindössze gondoskodj róluk és apámról. Holnap este gyorsan másvilágra küldöd áldozatodat, és azután foglalkozhatsz a birtokod ügyeivel. Most pedig lefeküdni. Mindketten ugyanabban a szobában alszunk, így jóval kisebb a kockázat.”
„Nem, legyen csak tied a szoba” — mondtam. „Nem akarok egy szobában aludni veled.”
Dühbe jött. „Ne csinálj butaságot, Louis! Óva intelek. Semmit sem tudsz tenni saját védelmedért, a világon semmit, ha felkel a nap. A külön szoba külön óvintézkedést követel. A külön óvintézkedés külön lehetőség arra, hogy észrevegyenek.” Ezután temérdek dolgot hozott fel megfélemlítésemre, hogy ezzel engedékenységre bírjon, de mintha a falnak beszélt volna. Áthatóan néztem rá, de szavaira nem figyeltem. Gyengének és ostobának láttam, száraz gallyakból összetákolt, cérnavékony hangon kárpáló lénynek. „Egyedül alszom” — jelentettem ki, és kezemmel óvatosan beárnyékoltam minden egyes gyertyalángot. „Mindjárt itt a reggel” — erősködött.