„Annyira akartam beszélgetni veled” — mondta. „Azon az éjszakán, amikor hazajöttem a Royale utcába, egyedül veled akartam beszélni!” Hevesen megrázkódott, lehunyta a szemét, torka láthatóan összeszorult. Mintha az ütések, amelyeket annak idején rámértem, csak most sújtottak volna le rá. Bizonytalanul nézett maga elé, megnyalta ajkát. Halkan, szinte természetesnek tűnő hangon így szólt: „Utánad mentem Párizsba…”
„Mit akartál mondani nekem?” — kérdeztem. „Mi az, amiről beszélni akartál?”
Jól emlékeztem még dühös követelőzésére a Vámpírszínházban. Évek óta nem gondoltam rá. Nem, igazából soha nem gondoltam rá. És tudtam, hogy nem szívesen beszélnék most róla.
De ő csak bárgyún, majdnem bocsánatkérőn mosolygott rám, és megrázta a fejét. Láttam, hogy néma kétségbeeséssel telik meg könnyfátyolos szeme.
Mélységes megkönnyebbülést éreztem.
„De itt fogsz maradni!” — makacskodott.
„Nem maradok” — feleltem.
„Én sem!” — tette hozzá a fiatal vámpír a kinti sötétségből. Egy pillanatig ott állt a nyitott verandaajtóban, és nézett bennünket. Lestat odapillantott, azután zavartan elfordította a tekintetét, alsó ajka mintha megvastagodott és remegett volna. „Csukd be, csukd be!”, szólt, és az ajtó felé fordította ujját. Zokogás tört ki belőle, kezét a szája elé tette, fejét lehorgasztotta, és sírt.
A fiatal vámpír elment. Hallottam, ahogy szaporán lépked a fák között, hallottam a vasajtó súlyos csapódását. Egyedül maradtam a zokogó Lestattal. Sokáig sírt, és én egész idő alatt nem vettem le róla a szemem. Felidéztem mindazt, ami köztünk történt. Olyan dolgok jutottak eszembe, amiket hitem szerint teljesen elfelejtettem. És ekkor rádöbbentem, hogy ugyanaz a mindent elsöprő szomorúság fog el, amit egykori közös lakóhelyünk láttán a Royale utcában éreztem. De nem Lestat, az egykori elegáns, bohém vámpír miatt szomorkodtam, aki annak idején ott lakott velem. Bánatom csupán magában foglalta őt is, mélységes, iszonyatos szomorúság volt ez, amelyben együtt sajgott mindannak a fájdalma, amit valaha is ismertem, szerettem és elveszítettem. Úgy rémlett, mintha más időben, más helyen lennék. És ez a másik hely és ez a másik idő nagyon is valóságos volt — egy szoba, ahol rovarok zümmögtek, akárcsak itt, a levegő fülledt volt, halálszaggal és tavaszillattal teli. Már-már felismertem ezt a helyet, de ettől olyan borzalmas fájdalom hasított belém, hogy tudatom visszariadt, és azt mondta: Nem, ne vigyél vissza arra a helyre! — és akkor a kép elhomályosodott, én megint itt voltam Lestattal. Döbbentem láttam, hogy könnyeim a gyerek arcára hullanak, s ez az arc most kigömbölyödött a mosolytól. Nyilván látta a könnyek ragyogását a szememben. Arcomhoz emeltem a kezemet, letöröltem a könnyeket, de még mindig nem tudtam elhinni, hogy ezek valóban az én könnyeim.
„De Louis…” — szólt halkan Lestat. „Hogy tudsz az lenni, ami vagy, hogy tudod elviselni?” Felém fordította tekintetét, száján továbbra is ott volt a grimasz, szemébe könny gyűlt. „Mondd meg nekem, Louis, segíts megérteni! Hogy tudod ezt az egészet megérteni, hogy bírod ki?” Kétségbeesett pillantásából, hangjának a szokásosnál mélyebb tónusából láttam, hogy olyasmi felé próbál vergődni, ami nagyon fájdalmas számára, olyan hely felé, ahová régóta nem merészkedett el. Ám e pillanatban szeme ködössé, zavarossá vált. Szorosan összehúzta magán a köntösét, és fejét megrázva, nézte a tüzet. Megborzongott és nyöszörgött.
„Mennem kell, Lestat” — mondtam neki. Kimerült voltam, kimerített lényének végtelen szomorúsága. Vágyódtam újra a kinti csend után, a teljes nyugalom után, amihez olyan tökéletesen hozzászoktam. Felálltam, és csak akkor vettem észre, hogy a kisgyereket is viszem.
Lestat aggódó, nagy szeme, sima, kortalan arca felém fordult. „De majd visszajössz, ugye… eljössz meglátogatni… Louis?” — szólt.
Elfordultam tőle, még hallottam, hogy utánam kiált, de gyorsan kiléptem a házból. Az utcára érve hátranéztem, és láttam, hogy a verandaajtónál álldogál, mintha félne kimenni. Ráeszméltem, hogy időtlen idők óta nem járt odakinn, és arra gondoltam, hogy talán nem is fog soha többé.
Visszamentem a kis házba, ahonnan a vámpír elhozta a gyereket, és visszatettem a bölcsőjébe.
Nem sokkal ezután elmondtam Armandnak, hogy találkoztam Lestattal. Talán egy hónap múlva, nem tudom biztosan. Az idő mit sem jelentett számomra akkoriban, és most sem jelent sokat. Armandnak viszont nagyon sokat jelentett. Elképedt, hogy nem említettem ezt korábban.
A felsővárosban sétáltunk azon az éjszakán, ott, ahol az Audubon Park ékelődik a városba, és elhagyatott, füves töltés ereszkedik az iszapos partra, ahol a folyó hullámai itt-ott úsztatott fák halmait nyaldossák. A túlsó oldalon az ipartelepek és folyóparti vállalatok gyönge fényeit lehetett látni, zöld és piros gombostűfejeket, amelyek csillagként villództak a távolban. A hold elénk tárta az erős sodrású, széles folyamot, s a víz felől jövő hűvös szellő elsodorta a nyári hőséget és meg-meglebbentette az elgörbült tölgyről lecsüngő mohát a fejünk felett. Füvet tépdestem és megkóstoltam, de keserű és természetellenes volt az íze, maga a mozdulat mégis jó volt és természetes. Már-már úgy éreztem, sohasem hagyom el New Orleanst. Ámde mit jelentenek az ilyen gondolatok, ha valaki örökké él? Sohasem hagyom el New Orleanst „többé”? Ez a „többé” túlontúl emberi szónak tűnt.
„Nem éreztél bosszúvágyat?” — kérdezte Armand. Ott hevert mellettem a fűben, könyökére támaszkodott, és rám szögezte tekintetét.
„Miért?” — kérdeztem higgadtan, mint máskor is olyan gyakran, most is azt kívántam, bárcsak ne lenne velem, bárcsak egyedül lehetnék. Egyedül ezzel a hatalmas, hűs folyóval, a halovány holdfényben. „Teljes mértékben bosszút áll ő saját magán. Halálán van, képtelen alkalmazkodni, s belehal a rettegésbe. Nem képes elfogadni a mai időket. De ez egyáltalán nem olyan derűs és kecses, mint az a vámpírhalál, amit egy alkalommal ecseteltél nekem Párizsban. Esetlenül, groteszkül hal meg, ahogyan az emberek ebben a században… az öregségtől.”
„De te… mit éreztél?” — kérdezte halkan, konokul. Meghökkentett ez a személyes hang, és hogy milyen régen nem beszéltünk így egymással. Jól ismertem őt, egyenes szálú, gesztenyebarna haját, ismertem hűvös, fegyelmezett természetét, elmélyültségét, ahogy állandóan saját gondolataiba mélyed, mélabús, nagy szemeit, amelyekben ezen az éjszakán szokatlan fényű tűz lobbant fel.
„Semmit” — feleltem.
„Semmit a világon?”
„Semmit.” Pedig világosan emlékeztem arra a szomorúságra, amely nem is tűnt el igazán, velem maradt, ott lebegett fölöttem, és szólongatott: „Gyere!” De ezt nem akartam elmondani Armandnak, nem akartam kitárulkozni előtte. S akkor az a különös érzésem támadt, hogy szűksége van rá, hogy elmondjam neki ezt… vagy valami mást… s hogy furcsa módon ugyanúgy van rá szüksége, mint az eleven vérre.
„De mondott-e neked valamit, olyasmit, ami felkeltette a régi gyűlöletet benned?” — mormolta. E szavaknál ébredtem teljesen tudatára, hogy mennyire csüggedt, mennyire szomorú.
,,Miért kérded ezt, Armand?” — szóltam. Ő azonban visszafeküdt a meredek töltésre, és hosszú ideig a csillagokat nézte. S azok a csillagok újabb emléket idéztek fel bennem — a hajót, amelyen Claudiával Európába mentünk, és azokat az éjszakákat, amikor úgy tűnt, a csillagok leszállnak, hogy megérintsék a hullámokat.