Az a vámpír, aki Lestat legkésőbbi gyermeke volt, nem sokkal ezután megszólított egy este. Kért, hogy mondjak el neki mindent, amit a világról tudok, és hogy legyek a társa és tanítója. Emlékszem, azt feleltem neki: legelsősorban azt tudom, hogy ha még egyszer a szemem elé kerül, megölöm. „Tudja, minden este, amikor sétálni megyek, valakinek meg kell halnia, amíg nem jön meg a bátorságom, hogy véget vessek ennek” — mondtam neki. „És maga csodálatos lenne áldozatnak; hiszen éppoly elvetemült gyilkos, mint jómagam.”
Rákövetkező éjjel eljöttem New Orleans-ból, mert nem tágított mellőlem a bánat. És nem akartam arra a régi házra gondolni, ahol Lestat végső napjait élte. Vagy arra a modern vámpírra, akit elüldöztem magamtól. Vagy Armandra.
Olyan helyen akartam lenni, ahol semmi sem ismerős számomra. És semmi sem fontos.
És ezzel vége. Nincs tovább.
A fiú némán ült, és a vámpírra bámult. A vámpír nyugodtan nézett rá, kezét összekulcsolva tartotta az asztalon, véraláfutásos szemét a forgó hangszalagokra szögezte. Arca olyan beesett volt, hogy halántékán mintha kőből vésték volna ki az ereket. Mozdulatlanságában mindössze a zöld szempár tanúsította, hogy él.
A fiú hátrahúzódott, és ujjaival végigszántotta a haját. — Nem! — mondta, és kapkodva vette a levegőt. Majd hangosabban megismételte: — Nem!
A vámpír mintha nem hallotta volna. Az ablak felé fordította tekintetét, és a sötétlő, szürke eget nézte.
— Nem így kellett volna végződnie! — mondta előrehajolva a fiú. A vámpír továbbra is az eget nézte, és kurtán, egykedvűen nevetett.
— Mindaz, amit Párizsban érzett! — mondta egyre erősödő hangon a fiú. — Claudia szeretete, érzések, még a Lestat iránti érzés is! Nem kellett volna véget érnie, nem így, nem kétségbeesésben kellett volna végződnie. Mert ez végül is kétségbeesés. Nem igaz?
Kétségbeesés!
— Megálljon — szólt váratlanul a vámpír, felemelve jobb kezét. Szeme gépiesen szegeződött a fiú arcára. — Mondtam, és újra megismétlem magának, hogy nem végződhetett másként.
— Nem fogadom el — mondta a fiú, és karját összefonva a mellén, erőteljesen megrázta a fejét. -Nem tudom elfogadni! Még jobban indulatba jött, nyikorgó székét hátralökte a csupasz padlódeszkán, és nagy léptekkel járkálni kezdett a szobában. Ám amikor megfordult, és ismét a vámpír arcába nézett, torkán akadt a szó. A vámpír csak nézett rá, és arcán egyszerre volt sértődöttség és kesernyés derű.
— Nem tudja hát, miként hangzott, milyen benyomást keltett mindaz, amit mondott? Olyan élményről beszélt, amilyenben nekem soha életemben nem lesz részem. Szenvedélyről, vágyakozásról! Sok millióan közülünk soha nem kóstolunk bele semmi ilyesmibe, és soha nem értjük meg. És azután azt mondja nekem, hogy így végződik. Biztosíthatom… — Most már a vámpír előtt állt, és feléje nyújtotta a kezét. — Ó, ha nekem adhatná ezt a hatalmat! A hatalmat, hogy örökké lássak, érezzek, éljek!
A vámpír szemei lassan tágra nyíltak. — Mit? — kérdezte halkan. — Mit?
— Adja nekem! — mondta a fiú; jobb kezét ökölbe szorította, és a mellére ütött. — Tegyen vámpírrá! — mondta.
A vámpír döbbenten meredt rá, majd talpra ugrott, vállánál fogva megragadta a fiút, akinek nedves ajka eltorzult a félelemtől, miközben a vámpír haragos tekintetet vetett rá. — Ezt akarja? — suttogta, alig-alig mozgó halvány ajakkal. — Mindazok után, amit elmondtam magának… ez az… amit kér?
A fiú halkan felkiáltott, egész teste reszketni kezdett, verejték tört elő homlokán és ajka fölött. Keze óvatosan a vámpír karja után nyúlt. — Maga nem tudja, milyen az emberi élet! — mondta, könnyeivel küszködve. — Már elfelejtette. Még azt sem fogja fel, mit jelent a története a hozzám hasonló emberi lények számára. — Visszafojtott zokogásba fulladtak szavai, ujjai a vámpír karjába mélyedtek.
— Úristen! — kiáltott fel a vámpír, és elfordulva tőle kis híján a falhoz lökte az egyensúlyát vesztett fiút. Háttal állt a fiúnak, és a szürke ablakot nézte.
— Könyörgök, adjon a sorsnak még egy lehetőséget. Még egy lehetőséget — általam! — szólt a fiú.
A vámpír, még mindig haragtól eltorzult arccal, újra a fiú felé fordult. Aztán fokról fokra megnyugodott és mosolyra húzódott a szája. — Kudarcot vallottam — sóhajtott. — Teljes mértékben kudarcot vallottam.
— Nem — tiltakozott a fiú.
— Ne mondja ezt még egyszer — szólt nyomatékosan a vámpír. — Csak egy lehetőségem maradt. Látja az orsókat? Még mindig forognak. Egyetlen módon mutathatom csak meg magának, mit is jelent mindaz, amit elmondtam. — Azzal olyan gyorsan nyúlt a fiú után, hogy az riadtan felkapta a kezét, de reménytelenül elkésett a mozdulata: a vámpír a mellkasához szorította a fejét, s a szája ott volt máris a nyakánál. — Látja? — suttogott a vámpír, s a hosszú, bársonyosan puha ajka felhúzódott a fogak fölé, és két hosszú vámpírfog mélyedt a fiú húsába. A fiú felnyögött, keze ökölbe szorult, szeme kitágult, majd elhomályosult, elszürkült, miközben a vámpír szívta a vérét. És a vámpír eközben olyan nyugodtnak látszott, mint aki alszik. Keskeny mellkasa lágyan emelkedett együtt sóhajaival; úgy tűnt, mindannyiszor lassan felemelkedik a földről, majd visszasüllyed ugyanazzal a hátborzongató kecsességgel. A fiú nyöszörgött, s a vámpír végre elengedte, majd mindkét kezével fogva maga elé tartotta és szemügyre vette a nyirkos, fehér arcot, a petyhüdt kezeket, a félig lecsukódott szemeket.
A fiú alsó ajka remegett, mintha hányingere lenne. Megint hangosabban nyögött, feje hátrabukott, a szeme felfelé fordult. A vámpír óvatosan a székre fektette. A fiú erőlködve beszélni próbált, és könnyek gyűltek a szemébe; talán az erőfeszítéstől, talán valami mástól. Feje tehetetlenül előrezuhant, mint egy részegé, keze az asztalon feküdt. A vámpír ott állt, és lenézett rá. fehér bőre halvány rózsaszínűvé változott. Mintha rózsaszínű fény ragyogna rá, és ő teljes lényével visszasugározná ezt a ragyogást. Ajka sötét színt öltött, csaknem rózsapiros volt, halántékán, kezén éppen csak nyoma látszott az ereknek, arca fiatalos volt és sima.
— Meg fogok… halni? — kérdezte suttogva a fiú, amint lassan felpillantott. Szája nedves és petyhüdt volt. — Meghalok? — nyögdécselte remegő ajakkal.
— Nem tudom — mondta a vámpír, és mosolygott. A fiú mondani akart még valamit, de az asztalon nyugvó kéz előresiklott, a fej a kéz mellé zuhant.
Elvesztette az eszméletét.
Amikor a fiú kinyitotta szemét, a napot látta. Fénye betöltötte a mocskos, csupasz ablakot, és forrón sütött a fiú arcára és kezére. Nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett, mély lélegzetet vett, szemét behunyta, és megtapintotta a nyakát, ahol a vámpír vért szívott. Amikor a másik keze véletlenül a magnóhoz ért, hirtelen felkiáltott, mert forró volt a fém.
Azután felkelt, esetlenül mozgott, kis híján elesett, majd mindkét kezét a fehér mosdókagylóra támasztotta. Gyorsan kinyitotta a csapot, hideg vizet fröcskölt az arcára, és egy piszkos törülközővel törölte meg, ami ott lógott a szegen. Most már egyenletesen lélegzett, és mozdulatlanul, támaszkodás nélkül nézett a tükörbe. Azután az órájára pillantott. Ügy tűnt, az óra megrémítette, és jobban felélénkítette, mint a nap vagy a víz. Sebtében átkutatta a szobát meg a hallt, és mivel senkit, semmit nem talált, újra letelepedett a székre. Kis fehér papírtömböt és tollat húzott ki a zsebéből, az asztalra tette, és lenyomta a magnó egyik gombját. A szalag gyorsan pörgött visszafelé, míg el nem zárta. Mikor meghallotta a vámpír hangját, előrehajolt, nagy figyelemmel hallgatta, azután újra lenyomta a gombot, másik helyet keresett, aztán megint egy másikat. Végre felderült az arca, amikor a hang éppen e szavakat mondta: „Nagyon meleg este volt, és ahogy megláttam a St. Charles sugárúton, tudtam, hogy most nem egyszerűen szórakozni megy.”