„…Meglepett, milyen gyorsan megjegyezték szavaimat, annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt kiejteniök. A szájuk, mint egy csőr, fogak nélkül. De nagyon igyekeztek. Ezekben a napokban mintha álomban éltem volna — jó álomban. Csodálatos változásokat tapasztaltam magamban. Úgy tűnt, nincs a világon kedvesebb teremtmény a tengeri uborkánál. Már tudtam, hogy szépségesek. És meg is tudtam különböztetni egyiket a másiktól. De a sziszegésükből és mocorgásukból, őszintén szólva, semmit sem értettem. Most sem értem. Hanem én tudtam őket tanítani. Amikor csak alkalmam volt, menet közben is szavakat vetettem oda nekik, és tárgyakat vittem a ketrecükhöz, megmutattam és megneveztem azokat, ők pedig rögtön értették. Megtanulták a nevemet, és amint megláttak (persze csak akkor, ha nem volt a közelben sükebóka), tüstént sziszegni kezdtek: „Nasesda, Nasesda”. Mint a kisgyerekek. Észrevettem azt is, hogy szeretnek. Úgy vágytam arra, hogy én etessem őket, bár az ételük nagyon rossz szagú — ezt az egyet sehogy se tudtam megszokni. A sükebókák szigorú parancsot kaptak a Géptől, hogy ne engedjék szabadon a tengeri uborkákat, le ne vegyék a szemüket róluk, és a legnagyobb éberséggel bánjanak velük. Ezért nem találkozhattam velük nyíltan: tartottam tőle, majd engem is gyanúsnak találnak miattuk. Elég furcsa, hogy még mindig veszélytelennek kezelnek, ilyen hosszú idő után. Biztosan, mert egyedül vagyok. De a tengeri uborkákkal szövetkezve, már igazi erővé válhatunk. És én ezt éreztem. Aztán már ők is mondták nekem, amikor jobban megtanultak beszélni. És eljött a nap, amikor odamentem a ketrecükhöz, és ezt hallottam:
— Nagyezsda, el kell mennünk innen.
— De hová mennél innen? — feleltem én. — Azt sem tudjuk, hová repül az űrhajó. Azt sem tudni, most hol vagyunk. És egyáltalán: képesek volnánk-e irányítani az űrhajót?
Ekkor a Bal nevű tengeri uborka ezt felelte:
— Képesek vagyunk irányítani. De nem most. Hanem majd ha már többet tudunk. És ehhez terád is szükségünk van.
— De segíthetek-e én valamiben is?
Kerten is elkezdtek egyszerre sziszegni, csipogni — és meggyőztek. Én csak mosolyogtam. Nem tudtam megmondani nekik, hogy boldog vagyok. Akkor is, ha nem sikerül elszöknünk innen. Maga az is boldogít, hogy szövetségesek lettünk: én és a tengeri uborkák — micsoda szövetség! O, ha Ólja látná az anyját, öreg édesanyját, amint a világoskék folyosón halad a lezárt ajtók és ketrecek közt, és ezt dúdolja: „Sem az, égen, sem a Földön nincs előttünk gát és akadály!”„
— Mégis társakra talált! — közölte Pavlis, amikor Dag haragosan átszólt, hogy olvasson hangosan. — Értsétek meg, tízszer gyorsabban olvasom magamban.
— Node azért… — mondta volna Dag, de Pavlis már a következő oldalt olvasta.
„Néhány napja semmit sem írtam, nem volt rá időm. Pedig most sem volt több dolgom, mint máskor. De a gondolataimat valami lekötötte. Még a hajamat is levágtam. Sokáig álltam a sötét emyőtükrök előtt, és műtőkéssel nyiszáltam a hajamat. De a vasaló! A fél életemet odaadnám, ha lenne vasalóm! Pedig hát ki lát itt engem, ki ismer itt engem? Azt sem tudják, mi az a vasalás. Rajtam kívül senki sem ismeri a ruhát. És mégis. Mennyi időt kellett elpazarolnom, hogy kitaláljam, miből és mivel varrhatnék magamnak ruhát! Keservesebb volt, mint Robinzonnak a lakatlan szigeten. És most tessék! Állok a homályos üveg előtt, és arra gondolok, sohasem volt módom divatosan öltözni. Ha most megjelennék a Földön, mindenki csodálkozna: milyen régimódi vagyok. Ha számításom nem csal, a Földön már 1960-at írnak. Miben járhatnak a nők? Persze nincs két egyforma hely. Moszkvában sok a divathölgy, Kaljazin ellenben — kisváros… No tessék — elkalandoztam, rongyokon jár az eszem. Nevetnivaló.”
„Bal, a kedvencem, nagy áldozatot hozott, csak azért, hogy jobban megtanulhassa az emberi nyelvet. Szörnyen megvágta magát valamivel. A sükebókák engem hívtak oda segíteni; most már én vagyok az elismert elsősegély-szolgálatuk. Szidtam, gyaláztam Balt, mindenféle csúnyasággal — nem gondoltam arra, milyen tanulékony. О persze mindent megjegyzett. Igazán csúnyákat azért nem mondtam, csak ilyeneket: káposztafej, mamlasz, tökfilkó… Ha újra szabadabban mozoghatok börtönünkben, két feladatom lesz. Az egyik az, hogy tartsam a kapcsolatot a tengeri uborkák cellái közt. A másik, hogy a „front” mögé hatoljak, és felderítsem, mi hol van… Én még emlékszem a háborús időkre.”
A következő oldalon rövid, sietős feljegyzés volt.
„Dola háromszor is megpróbált rávenni, hogy bemenjek a terembe. Elmondtam neki mindent. Dola a vezetőjük. Már eldöntötték, hogy az én segítségem nem elég. Balnak kell bejutnia a műszerszobába. Elvezetem az átjáróig, onnan a tervrajz szerint jut tovább. Visszaúton én várom az átjárónál. Nagyon féltem Balt. A sükebókák igen éberek. Most indul… A sükebókák ilyenkor a többi emeleten vannak elfoglalva.”