Az utolsó napokat nagy sietségben töltötte Nagyezsda. Rengeteg dolga volt. Nem minden teendőjéről tudta világosan, miért fontos, de azt igen, hogy mind lényeges és szükséges, és a tengeri uborkák mindről tudják, mi célt szolgál. Kérdezősködni értelmetlenség lenne, mert a tengeri uborkák, ha akarnák, sem tudnák elmagyarázni neki terveiket. Már megtanulta, hogy igazán megérteni az űrhajó legkevésbé értelmes lakosait sem képes — a tengeri uborkákról nem is szólva. Hányán voltak még a sárkányon kívül, akik mellett sok időt eltöltött, mégsem tud róluk semmit. A gömbök az akváriumban, akik, ha meglátták őt, megváltoztatták a színüket, és medencéjük alján ide-oda gurultak, mint nagy gyöngyök, formákba rendeződve. Mintha tudtára akarnának adni valamit — számára érthetetlen jelekkel. Nagyezsda beszélt a tengeri uborkáknak a gömbökről, de azok vagy elfelejtkeztek erről, vagy nem volt idejük utánanézni a dolognak. Nagyezsda viszont, mikor már tudta, hogy útjuk a végéhez közeledik, szerzett egy zacskót, hogy abban magával vigyen egy gömböt. Látta, hogy a gömböknek vízre van szükségük, semmi másra.
Befejezi az írást. Ezzel azt is, hogy önmagával törődjék. Fut, hogy kinyissa azt a három ajtót, amelyet a tengeri uborkák rajzoltak fel neki a tervben. Ezek nekik túlságosan magasak.
Nagyezsda tudta, azt a kis hajót szálljak meg, amellyel annak idején őt is elrabolták a Földről. Azon repülnek majd el. De hogy az sikerüljön, okvetlenül ki kellett kapcsolniuk a vezérlő gépet. Másképp nem juthatnak el a csónakhoz: a Gép nem engedi őket odáig. Ehhez szükség volt Nagyezsdára is.
Nagyezsda már második éjszaka nem aludt. Nemcsak az izgalom tartotta ébren. Hanem mert a tengeri uborkák nem ismerték az alvást, nem is értették, miért kell neki időnként bezárkózni és lefeküdni. Hiába próbált pihenni; amikor már-már átengedte volna magát a jótékony ködnek, a tengeri uborkák elhívták. Közben papírjait rakosgatta, és azon tűnődött, itt hagyja-e ezeket egyáltalán. Nem jobb lenne-e, ha magával vinné feljegyzéseit a csónakba? De nem történik-e valami baj az úton? Mégsem viszi el — döntött —, hiszen ő maga bármikor elmesélhet mindent, ha megéri; s ha elvinné a papírokat, az űrhajón semmi nyom nem maradna utána.
— A csónakot a mi bolygónkra próbáljuk visszavinniközölték vele a tengeri uborkák. — De a siker nagyon bizonytalan. Ehhez ugyanis át kell állítanunk az űrhajó vezérlőművét, hogy nekünk engedelmeskedjék. Ha nem sikerül, ki kell kapcsolni. Ez szükséges ahhoz, hogy a mentőcsónak a miénk legyen. De hogy aztán eljut-e oda, ahova kell, képesek leszünk-e irányítani — ebben mi sem vagyunk biztosak. Lehet, hogy elpusztulunk. Tudnod kell ezt is.
— Tudom — felelte Nagyezsda. — Voltam háborúban.
De a tengeri uborkák ezt nem értették. Náluk már réges-rég ismeretlen volt a háború. Ám az időt nem vesztegették. Pálcákat készítettek, amelyek érintésétől a sükebókák kikapcsolódtak. Nagyezsda is kapott ilyen pálcát. Neki kellett elöl mennie és kinyitnia az ajtókat. Két tengeri uborka utána. Két másik ugrálva-mászva oda sietett fel, ahol a központi gépek álltak; olyan helyiség volt ez, mint egy hajó parancsnoki hídja, ablak nélkül.
— Három ajtót! — ismételte a tengeri uborka. — De az utolsó mögött talán nincs is levegő; vagy ha van, nem olyan, mint a miénk. Ne lépj be rögtön. Meg kell várni, amíg a levegő oda is átáramlik. Világos?
A tengeri uborkák mindig határozottan fogalmaztak. Nagyon igyekeztek, hogy Nagyezsda megértse utasításaikat, kéréseiket.
Nagyezsda valahogy túljutott az első ajtón. Tudta, hogy itt széles átjáró kezdődik, s a fal mellett a tartalék sükebókák állnak, mint a halottak. A tengeri uborkák megmagyarázták, hogy a sükebókákat ott töltik fel árammal. Hogy korábban mikor és hogy jutott el ide, már nem tudta, de a folyosó, a holt sükebókákkal, határozottan bevésődött emlékezetébe.
— Nem bántanak — mondta Dola.
— Ne is aggódj — felelt Nagyezsda.
— De ne kockáztass semmit. Nélküled nem boldogulunk, ezt jól jegyezd meg!
— Tudom. Ne nyugtalankodj.
Kitapogatta az ajtót nyitó négyszöget. Az ajtó elmozdult. Furcsa illat csapta meg a folyosóróclass="underline" édeskés, égett szag. Minden beugróban holt sükebóka állt.
— Lassabban töltődnek fel — közölte Dola, aki mögötte haladt. — Ezért is ritkultak meg a mi részlegünkön, láthattad.
— Észrevettem — mondta Nagyezsda. — De ne felejtsük el magunkkal vinni a gömböket.
— Micsoda gömböket?
— Beszéltem már róluk.
— Vigyázz!
Egy sükebóka váratlanul kiugrott a beugróból, és feléjük tartott, hogy elállja az útjukat, és visszakergesse őket.
— Gyorsabban! — sürgette Nagyezsdát Dola. — Sebesebben!
Nagyezsda előrerohant, át akarta ugrani a sükebókát, aki a lába elé vetette magát. De az is felugrott — hogyan is feledkezhetett meg arról, hogy erre is képesek? — , és áramütést mért rá. Szerencsére gyengét. Úgy látszik, nem töltődött még fel egészen. Nagyezsda térdre esett, és elejtette a pálcát.
Megütötte magát, erősen. Jajgatnia kellett. Hiába, már a lába sem a régi. A technikumban annak idején kosárlabdázott, a „Medikusában játszott, övék lett a második helyezés Jaroszlavlban — de ez nagyon régen volt. Dola állította meg a sükebókát; neki is olyan pálcája volt, mint Nagyezsdának, csak valamivel rövidebb.
— Mi van veled? — kérdezte Dola. A tengeri uborkák sziszegő hangjából hiányzott minden kifejező árnyalat, Nagyezsda mégis érezte, mennyire aggódik Dola.
— Semmiség — felelte Nagyezsda, majd felállt, és igyekezett nem törődni fájdalmával. Továbbhaladtak. A következő ajtóig húsz lépés volt hátra. Újabb benyílóból másik sükebóka vánszorgott elő.
— A Gép már megkapta a jelzést — szólt Dola. — Úgy látszik, ezek is kapcsolatban vannak vele.
Nagyezsda bicegve sietett az ajtóhoz, de a négyszög nem volt ott, ahol kereste.
— Nem tudom kinyitni — mondta.
Senki nem felelt. Erre megfordult, és látta, hogy a másik tengeri uborka éppen három sükebókát kapcsol ki pálcájával.
— Siessünk! — szólt Dola.
— Másik út nincs? — kérdezte Nagyezsda, és érezte, hogy izgalmában megnyirkosodik a tenyere. — Ezt az ajtót nem lehet nyitni.
— Másik út nincs — felelte Dola. Suttogó hangja mintha mélyből, távolból ért volna ide.
Az ajtón semmi rés: zárt tömb az egész. A mélyedésekből újabb sükebókák másztak elő, bágyadtán, lassan mozogtak. Mintha egy csorda nagy testű tehén támadna a kis tengeri uborkákra. Ekkor az ajtó kinyílt, magától. Erősen csapódott ki, oly hirtelenül, hogy Nagyezsda alig tudott elugrani. Tudta, ez nem lehet véletlen, így rohan haza valaki, ha arra gyanakszik, betörtek hozzá. Dolának is sikerült félreugrania. A tengeri uborkák néha meglepően fürgék. Az ajtóban megjelent egy sükebóka, akit Nagyezsda addig nem látott. Majdnem akkora, mint egy ember, és inkább gömb alakú, nem teknőcféle, mint a többi. Három ízeit karja volt, és erősen, dörögve zúgott, mintha meg akarná ijeszteni azokat, akik tiltott helyre merészkedtek. Valahonnan láng tört elő és végigcsapott a folyosón, szinte Nagyezsdáig, ki már érezte a láng veszélyes fuvallatát. Szemét kénytelen volt behunyni, ezért nem láthatta, hogy Dolának sikerül pálcájával megállítania és kikapcsolnia a nagy sükebókát. Sajnos, későn. A folyosó másik végén összetorlódott sükebókák sötét színt öltöttek, mintha elégtek volna; az a tengeri uborka pedig, aki addig feltartóztatta őket, nem ugorhatott félre a láng elől, s egy halom hamuvá zsugorodott.